Magyar Narancs: Annyit hallani a Markó-Tőkés-konfliktusról. Van ilyen konfliktus? Ha igen, mi a lényege?
Markó Béla: Nincs személyes konfliktus. Nem emlékszem az elmúlt húsz esztendőből olyanra, hogy mi Tőkés Lászlóval személyes viszálykodásba keveredtünk volna. Elvi oka van a szembenállásunknak. Amikor az RMDSZ megalakult, az enyhe kezdeti viták után a helyi szervezetek ki tudtak egyezni egymással, fölül tudtak emelkedni a konfliktusokon, és szövetséggé szerveződtek. Néhány hónap után azonban ez a kezdeti vita újraéledt, felerősödött, és mérsékelt-radikális szembenállásként kristályosodott ki. A hozzám közel állókkal mi képviseltük a párbeszédpárti álláspontot. Abban bíztunk, hogy belpolitikai és külpolitikai eszközökkel a román parlamentben tudjuk elérni az erdélyi magyarságnak kívánatos célokat. Velünk szemben állt az a tábor, amely már akkor is Tőkés Lászlót tekintette a vezérének, és amely radikális, időnként ultraradikális álláspontot képviselt. Nem hitték, hogy a mi politikai eszközeinkkel eredményt lehet elérni. A kezdeti időben az RMDSZ fele-fele arányban polarizálódott, és úgy tűnt, hogy kettészakad. Aztán lassan többségbe kerültek a dialóguspártiak. Ehhez az alapkonfliktushoz hozzáadódik egy erőltetett szempont, ami semmiképpen nem az enyém: a baloldal és jobboldal szembenállásának a szempontja. Mintha az RMDSZ lenne a baloldal, Tőkés meg a jobb. Ebben annyi igazság van, hogy az RMDSZ mindig toleráns volt a különböző áramlatokkal, a baloldali és a jobboldali törekvésekkel szemben is. A végeredmény pedig valahol középen, talán jobbközépen van, ezért is váltunk az Európai Néppárt tagjává.
MN: Majdnem két évtizednyi szembenállás után miért pont most kellett békét kötni?
MB: Kényszerhelyzetben vagyunk, el kell ismerni. Mi is fölmértük, és Tőkés Lászlóék is tudják, most nagy esély van arra, hogy sem mi nem leszünk sikeresek a közelgő EP-választásokon, sem ők. 2007-ben sikerült három brüsszeli helyet megszerezni, ezt most aligha ismételhetjük meg. Taktikailag ez a kényszerítő körülmény. De hosszú távon is van kényszer. Olyan állapotban van a romániai magyarság, hogy tetszik, nem tetszik, el kell fogadni az egységes fellépést.
MN: Mi lehet a buktatója ennek az új megegyezésnek? Mitől lenne sikeres az, ami eddig nem ment?
MB: Többször nekifutottunk a kiegyezésnek, és van is bennem elég szkepszis. Nincs olyan illúzióm, hogy mostantól fogva Tőkés Lászlóval kézen fogva menetelünk. A buktató az, ha azt akarjuk a másiktól, hogy velünk egy véleményen legyen. A gondolkodásbéli különbségek meg fognak maradni. Ez a megállapodás azért jó, mert előírja az egyeztetési kötelezettséget, rákényszerít arra, hogy konszenzussal döntsünk. Meg kell győzni egymást, és ha sikerül, van közös álláspont, ha nem, akkor nincs.
MN: Tőkés Lászlónak deklarált politikai szövetségese Orbán Viktor. Ön két évtizede dolgozik az egyenlő távolság elve szerint, és tiltakozik az ellen, hogy a magyar politika konfliktusait Erdélybe exportálják. Elvet vált?
MB: Az RMDSZ valóban nem vállalt soha ilyen jellegű politikai kötelezettséget, bár a velünk szemben állóknak az volt az érdekük, hogy mi is egyszerre mozduljunk a magyarországi politikai folyamatokkal. Tőkés kötődése világos és nyilvános. Mi a Fideszt mint ideológiát nem utasítottuk el soha, legfeljebb konfliktusba kerültünk a Fidesszel, mert több esetben az RMDSZ-szel szemben állókat támogatta. De nem utasítottuk el sem az MSZP-t, sem az SZDSZ-t. Próbáltuk azt az elvet követni, hogy bárki van kormányon Magyarországon, mi együttműködünk. Amikor Orbán Viktorék voltak kormányon, nagyon sűrűn konzultáltunk, sűrűbben is, mint a baloldali kormányokkal. De a baloldali kormányokkal is jó kapcsolatunk volt. Most bejelentették, hogy Orbán Viktor jön kampányolni Tőkés Lászlónak - ez azt jelenti, hogy az RMDSZ közös listájának is kampányol. Jó lenne, ha megint kialakulhatna egy olyan helyzet, hogy minden magyarországi párt úgy lenne jelen Erdélyben, hogy e mögött ne legyen érezhető a megosztottság. De nem merek annyira előre szaladni, hogy ez már most így is lesz.
MN: Lassan húszéves az RMDSZ. Hogy lehet, hogy még mindig van?
MB: Ez részemről is elég nagy áldozatot jelentett. Nekem se volt könnyű mindenkivel megfelelő viszonyban lenni, Magyarországon sem. Sokszor nem is sikerült. Ennek sokszor az a következménye, hogy az ember nem vallhat színt, mondjuk ideológiai kérdésekben. Sokkal visszafogottabban, óvatosabban kell haladni, mint ahogy azt az ember meggyőződése diktálja. A másik életemben, íróként még voltak opcióim, a politikában nem. A kezdeti ellenzéki állapot után, 1996-tól az egységpolitika, az egyensúly-politika kezdte meghozni a maga gyümölcsét. Ha akkor továbbra is ellenzékben maradunk, akkor valószínűleg szakadt volna a szervezet.
MN: De most megint ellenzékben van az RMDSZ. Van-e így jövője, mi a következménye az új ellenzékiségnek? Jön a szakadás?
MB: Nem biztos, hogy rosszat tett a szövetségnek, hogy ellenzékbe került. Én most látom, ezekben a hónapokban, amikor elvarrjuk a szálakat, és megkeressük a helyünket az ellenzékben, amikor az egész szervezetet egy másik üzemmódra állítjuk át. Ha az RMDSZ ott folytatja a kormányzati munkát, ahol abbahagytuk, szünet nélkül, akkor a saját sikerei foglyává vált volna. Egy pragmatikus politikát követve kitöltötte volna az életünket az a kérdés, hogy eléggé a kormányzati eszközök birtokában vagyunk-e? Van-e elég prefektusunk, alprefektusunk, kormányzati tisztségviselőnk? De itt az ideje, hogy egy kicsit megálljunk, végiggondoljuk a dolgainkat: hol tartunk a decentralizációban, például. Nem biztos, hogy csak az a feladatunk, hogy Bukarestből pénzt szerezzünk a székelyföldi infrastrukturális tervekre. Ellenzékből azért kell dolgoznunk, hogy ezeknek a pénzeknek a sorsáról ne Bukarestben döntsenek, hanem helyben.
MN: A magyar politikusok legnagyobb betegsége, hogy nem veszik észre, ha fáradnak. Ön húsz éve van jelen az erdélyi politikai életben. Hogy érzi magát?
MB: Az nem betegség, ha nem fáradnak, az azt jelenti, hogy van energiájuk dolgozni. Félretéve a tréfát, bizonyos kopást és fáradtságot én is érzek, persze. A dolgok ismétlődnek, a kilencvenes évek politikai újdonságaihoz képest ma már bejáratott medre van a dolgoknak. Másrészt ahogy az RMDSZ a saját sikerének foglyává válhatott volna, úgy az RMDSZ politikusai is a saját múltjuk foglyává válhatnak. Mi túl hamar kezdtünk el politizálni, életkor szerint nem vagyunk túl idősek, én magam is 42 évesen lettem a szövetség elnöke. Lehet, hogy túl hamar váltam vezető politikussá. Folyamatosan szükség van a váltásra. Az én nemzedékem ahhoz viszonyít, ami 1989-ben volt ebben az országban. Ahhoz képest óriásinak érezzük a változást, az országét is, és a magyarság helyzetének a változását is. Értetlenkedve figyeljük a fiatalokat, akik ezt nem hajlandók elég patetikusan méltányolni. De be kell látni, hogy nekik nem ez a viszonypontjuk. Abban gondolkodnak, hogy néz ki Románia, Marosvásárhely vagy Kolozsvár mondjuk Budapesthez, Párizshoz, Münchenhez képest. Mi még mindig a múltat akarjuk legyűrni, az utánunk következő generációk más versenyhelyzetet látnak. Ezzel a hosszú politikai pályával más szempontból van problémám, amit nyilván le kell zárni egyszer. Húsz év telt el azóta, hogy ezt a pályát választottam, és azóta élem fel a kezdetek tartalékait. A politika kevéssé alkalmas arra, hogy szellemi, kulturális tartalékokat gyűjtsön az ember. Időnként le kellene ülni és reflektálni arra, hogy mi van. Időnként le kellene ülni mondjuk írni.
MN: Miért alakult másként a szlovák-magyar, mint a román- magyar viszony?
MB: Nem hiszem, hogy a szlovák nacionalizmus nagyon különbözne a romántól. Általában a megoldatlan többség-kisebbség viszony hasonló indulatokat vált ki a térségben. Az, ami most Szlovákiában folyik, Romániában is lezajlott.
MN: Igen, de huszonöt évvel ezelőtt.
MB: Igen, akkor nálunk sem lehetett a sajtóban a helységneveket magyarul használni. Lehet, hogy a románoknak nagyobb tapasztalatuk van a nacionalizmus terén? A mai román állam sem túlságosan régi állam, de mégiscsak régibb, mint a mai Szlovákia. A hirtelen önállóság váltott ki hevesebb indulatokat Szlovákiában? Bízom abban, hogy ez a helyzet a helyi magyar politikán is múlott. Azért bízom ebben, mert az RMDSZ itt érdekesen politizált. Én készséggel elismerem, hogy kompromisszumkészek voltunk, de sosem fogadtuk el, hogy mondjuk ne beszéljünk autonómiáról. Pedig sokszor bíráltak minket azért, mert nem voltunk elég határozottak. Szlovákiában nem lehet az autonómia kérdését magyar politikusnak felvetni. Romániában élesebben fel tudunk vetni bizonyos célokat, miközben együttműködésre törekszünk.
MN: Konfliktushelyzetben mindig a helyi nacionalizmusok és a helyi érdekvédelmi szervezetek szerepét firtatjuk. Kevés szó esik a magyar külpolitikáról és diplomáciáról.
MB: Az előbb arról beszéltem, hogy bizonyos kérdésekben sokszor kell lekerekíteni a mondanivalómat, sokszor kell elhallgatnom az éles véleményemet. Holott a magyarországi pártok között nagy különbségek vannak, a dolgok nem fehérek és feketék. Nagy különbségek vannak a határon túli magyarokat érintő politikák között. A különböző kormányok és miniszterelnökök között is - az empátiában. De nem két évtizedes, hanem évszázados probléma, hogy a magyar diplomácia nem tud mit kezdeni a román politikával. Lassan összekeverednek a dolgok, nehéz megmondani, hol van Közép-Európa és a Balkán határa. Régebben még azt mondtuk, hogy valahol itt Erdélyben. Ez ma már vitatható. De hogy a racionális, német pedantériától sokat tanult magyar külpolitika időnként teljesen tanácstalanul áll a hajlékony, rugalmas bizánci, balkáni román politikával szemben, az biztos. Amit én sokszor a szemére hánytam volna a magyar diplomáciának és a magyar külpolitikának, hogy emiatt minket sem értettek meg. Hiszen mi viszont, nem tagadom, tanultunk ebből a bizánci politikából. De remélem, nem annyit, hogy - amint sokszor vádoltak - hasonuljunk is hozzá.
