A Kossuth téri Parlament Café jelképnek persze megtette: a magát az európai parlamentarizmus elkötelezett jobbközép híveként pozicionáló párt az Országház közelében jelölte ki a választásnapi főhadiszállását. Amely egység amúgy kellemes hely, csak éppen ilyesfajta rendezvényre teljességgel alkalmatlan: miután a tévéstábok becuccoltak, jóformán nem maradt tér, a levegőtlenség újra és újra az utcára kergette az embert.
A helyszínválasztás, dacára az optimista nyilatkozatoknak, meglehetős önbizalomhiányról tanúskodott; talán arra gondolhattak a szervezők, hogy az újságírók, ha nagyon igyekeznek, végül is beférnek, amúgy meg jó lesz minél gyorsabban túlesni az egészen, közel a metró is, legalább gyorsan hazavitorlázhat mindenki. Holott az érdeklődés nagy: riporter riporter hátán, ami nem véletlen, hiszen sanszos volt, hogy az ország egyik legnépszerűbb politikusa aznap este befejezheti a pályafutását. Meglepetéssel - a párt parlamentbe kerülésével - kívülálló nemigen számolt ott; a hangulat is ennek megfelelően alakult. Azért persze politikust is lehetett látni, a magára nyugodtságot erőltető, mindenkivel barátságos Herényi frakcióvezetőt; az elmúlt évtized során el-, át-, majd visszaigazolt Pusztai Erzsébetet, aki szűnni nem akaró lelkesedésével a minden gimnáziumi osztályban fellelhető nyüzsgöncöt idézte; a Pusztaihoz hasonló utat bejárt Zsigmond Attilát; még Kónya Imrébe is belebotlottunk a televíziós kábeleket kerülgetve - mi tagadás, az objektum szemrevételezése fölért egy időutazással.
Az első adatok - az MDF-et valamivel 4 százalék fölött mutatták - mérsékelt érzelmeket váltottak ki; a Fidesz ekkor még 8 százalékos előnyét ellenben nagy örömmel fogadta egy kétfős társaság, amelyet, mint utóbb kiderült, munkájukat végző tudósítók alkottak. Négy és fél százalék táján kezdett feszülni a figyelem, ráadásul az MDF a szabaddemokraták előtt volt ekkor: ez az eredmény a magabiztossághoz még kevés, de a bizakodáshoz már elegendő. Ettől fogva a képernyőké a főszerep, a nevesebb személyiségek - a hol itt, hol ott felbukkanó Pusztai Erzsébet kivételével - lassan eltünedeztek. Az SZDSZ ekkortájt előzött be, és nagyságrendekkel gyorsabb ütemben közelítette és érte el az 5 százalékot, mint ahogyan az MDF araszolt előre tized-, majd századszázalékonként. Tíz óra tájban aztán a kávéház különböző pontjairól diadalüvöltéseket hallani; ennek ellenére határozottan az volt a benyomásom, hogy az örömkitörés intenzitása meg sem közelítette a 2004. nyáriét, amikor az európai parlamenti választások estéjén lépték át az ötszázalékos küszöböt. Talán mert oly' nagyon akarták, és annyi minden szólt ellenük, nem merték egy hosszú percig elhinni, hogy sikerült - de ez már pszichológia, oda inkább nem kontárkodnék. Ámbár valami mégiscsak lehet, mert Dávid Ibolya az istennek sem akar előkerülni - mint hallani lehetett, a száz-egynéhány méterrel odébb lévő parlamenti irodájából követte az eseményeket -, hiszen az 5 százalék vagy az 5,01 százalék semmire sem garancia akkor, ha a még feldolgozandó szavazókörökben kevesebben voksoltak az MDF-re. A tendencia azonban nem változik, a párt végül 2429 szavazattal fejeli meg az 5 százalékos bejutási határt. Nem sokkal éjfél előtt Dávid Ibolya is lejön az övéi közé, röpke sajtótájékoztatót tart, és abszolvál seregnyi miniinterjút. Határozott benyomásunk, hogy a boldogságtól alig bír megszólalni. "Köszönöm, köszönöm, köszönöm" - hajtogatta, és őszinte felszabadultsága, belülről jövő hálálkodása meghatotta a szemlélőt. Éppenséggel nem akarnánk érdemén felül kezelni, de ez az asszony a jobboldalon az egyetlen vezető politikus, aki évek óta következetesen nemet mondott Orbán Viktor és Kövér László valamennyi lázálmára; amiért őt magát meg a mellette kiállókat a legváltozatosabb módon próbálták elnémítani, lejáratni, megalázni a "természetes szövetségeseik" meg a sajtótermékeik.
Ha mondjuk az MDF 4,9 százalékot ért volna el, már vasárnap este ünnepelhettek volna azok, akik Orbán Viktor miniszterelnökségénél rosszabbat elképzelni sem bírnak - az MDF bejutásával viszont minden továbbra is nyitott, semmi sem dőlt még el. De talán még ők sem gondolják azt, hogy itt nem történt valamiféle igazságosztás. Még akkor is, ha szerintünk az MDF mint párt távolról sem az, aminek a vezetői hinni szeretnék. Mégis, az a néhány ember, aki minden esély ellenében nekivágott annak, hogy - mint Dávid Ibolya vasárnap éjjel fogalmazott - átmenjen a betonfalon, konok kitartásáért megérdemelte a sors vasárnapi ajándékát.
