Hosszú végtagok, majd' 190 centis magasság, roppant széles váll, hatalmas barna szempár, gyerekfej - egy nappal a verseny előtt tarkopaszra borotválva. Asztmásan lett világszínvonalú versenyző egy olyan úszásnemben, ahol amúgy "valamennyi testnyíláson" szedik a levegőt. Céljaiért naponta kétszer fal-fehérre hajtja magát. Vagy mikro- és makroökonómiát meg digitális technikát bifláz a Budapesti Műszaki Egyetemen.
Magyar Narancs: Úszásnál menynyit számít a "szellemi rész"?
Cseh László: Nagyon fontos. Én már rutinosabb versenyző vagyok, ezért fejben - akármilyen rossz formában vagyok is - oda tudok úgy koncentrálni, hogy a rosszból közepest hozzak ki. Míg más versenyző csúcsformában sem biztos, hogy a maximumot tudja nyújtani, mert fejben nincs ott, nem tudja magát ráhangolni.
MN: Te hogyan csinálod?
CSL: Például olyan zenét hallgatok, amitől felpörgök. Általában rockzenét, valami nagyon keményet, Limp Bizkitet, Marylin Mansont. Van egy i-podom, amiben rengeteg szám van, és mindig ki tudom választani, hogy éppen melyik felel meg leginkább a hangulatomnak. Meghallgatom és utána tudom, hogy minden rendben lesz. Aztán előre le kell úszni fejben a távot, el kell dönteni, mit szeretnél, milyen irambeosztást. Úgy kell odaállni, hogy előtte már ötször-hatszor végigcsináltad, és akkor könnyebben megy az egész.
MN: Hogy néz ki egy olyan nap, amikor döntőt úszol?
CSL: Ha reggel nincs előfutam, akkor sokáig alszom. Ha van, akkor utána masszíroztatok, majd megebédelek. Általában valami könnyű tésztát eszem, aztán lefekszem aludni.
MN: Mi van, ha nem tudsz?
CSL: Egy kicsi alvás azért mindig összejön, hiszen a délelőtti versenyzés lefárasztja az embert. Az evéstől meg mindenképpen elálmosodom. Meg ilyenkor azért még nem idegeskedem, nem gondolok a döntőre.
MN: FelébredtélÉ
CSL: A rajt időpontjától visszaszámolva minden percre pontosan beoszt Gyuri bá' (Turi György - S. A.), mikor kell felkelni, elindulni, gimnasztikázni, bemelegíteni, koncentrálni, jelentkezni a versenybíróságnál és kivonulni a rajthoz. A verseny előtt kb. másfél órával kezdődik a bemelegítés, a gimnasztika, majd a vízi bemelegítés, és ha szükségem van rá, masszíroztatok. De ha már bemelegítés alatt nem érzem, hogy jól megy az úszás, és szükségem van masszírozásra, akkor az a verseny nem túl biztató. Ezután tíz-tizenöt percig még mozdulatlanul fekszem, zenét hallgatok, kizárom a külvilágot, elfelejtek minden más hülyeséget, ráhangolódom a versenyre, fejben úszás meg minden ilyesmi, majd felveszem a versenydresszem tíz perccel a versenyszám előtt, és utána úgy megyek oda jelentkezni, hogy már mindent elterveztem és letisztáztam magamban.
MN: A zenehallgatásnál jön el az a pillanat, amikor már csak az foglalkoztat, mi lesz?
CSL: A vízi bemelegítéskor már figyelem, hogy megy az úszás, hogy bírom magát a bemelegítést, milyen formában vagyok, onnantól már csak a versenyszám jár a fejemben.
MN: Figyelsz a többiekre is?
CSL: Ilyenkor még nem annyira. A jelentkezésnél azért igyekszem körbenézni, ki hogyan fest, kiről mi olvasható le.
MN: És többnyire mi?
CSL: Általában mindenki nagyon magabiztos, közben mindenki fél mindenkitől. És persze mindenki azon van, hogy mindebből semmit se lehessen leolvasni az arcáról. Nincsenek kemény szembenézések, elég azt álcázni, hogy belül reszketsz, mint a nyárfalevél. De úgy kell odaállni, hogy az látsszék: "Tudom, mit akarok, és vigyázz velem!"
MN: Te is reszketsz?
CSL: Persze, én nagyon ideges szoktam lenni belül. Van, hogy a rajtkövön állva az adrenalinom még a plafonon van, úgy izgulok, mint még soha azelőtt. Aztán ahogy beérek a vízbe, elmúlik ez az izgalom, és már csak a verseny-zésre koncentrálok, hogy hogyan úszom a távot.
MN: Dolgozik közben az agyad is, vagy csak "érzésből" mész előre?
CSL: Mondjuk tudom, hogy az első száz métert kell megfogni. Mert lehet, hogy belülről én úgy érzem, "hú, most megfogtam, nagyon kemény volt, alig bírom", és a vízből kimászva kiderül, hogy alig kezdtem egy századdal jobbra, mint mondjuk az eddigi legjobbam. Tehát, hogy az volt a feladat: el kell kezdeni - és nekem mégsem sikerült. De azért a vízben, miközben próbálod végrehajtani a dolgokat, a többiekre is figyelni kell.
MN: Azt hogyan lehet?
CSL: Nem nagyon lehet. Csak a szemem sarkából, a perifériáról érzékelem, ki hol van. Meg esetleg a fordulóknál. De nem szabad nagyon nagy hangsúlyt fektetni arra, hol tartanak a többiek, inkább csak tájékoztató jelleggel, hogy azért tudjam, merre hány óra.
MN: De tudod-e a másiktól függetlenül azt úszni, amit kell?
CSL: Szerintem én már ott tartok, hogy ha valaki elmegy tőlem, akkor nem adom fel. Nem az jön, hogy "úristen, mi lesz", és leblokkolok, hogy nem tudok úszni. Próbálom továbbra is ugyanazt csinálni, és reménykedem, hogy az én utolsó százam jobb lesz, mint az övé, mert elfárad vagy bármi közbejön. Nem kezdek el azon gondolkodni, hogy a másik már elment, és akkor nekem kész, annyi, hanem felveszem a kesztyűt, és próbálok küzdeni.
MN: Melyik a legnehezebb szám?
CSL: Egyértelműen a négyszáz vegyes, az tényleg kivesz belőlem mindent, négy számban kell helytállni. Nekem nagyon jó az állóképességem, nagyon könnyedén tudok úszni minden úszásnemben. Igaz, a mellúszásom régen gyengébb volt, mint a többieknek, de mára már vagyok olyan szinten, hogy nem kell szégyenkeznem. A "4 vegyeshez" hasonlóan nehéz a kétszáz pillangó, amit világversenyen még nem igazán úsztam. Annál is mindennek stimmelnie kell, mert ha valami hibádzik, én már nem is tudok pillangózni.
MN: Hogyan fest a gyakorlatban egy négyszáz vegyes?
CSL: Pillangón könnyedén elkezdem, rengeteg erőm marad még. Háton jó vagyok, tény és való, igaz, elfáradok kétszáznál, de megvan a könnyed úszás, megvan az előny, jön a mell, amibe tényleg mindent beleadok, úszom, ahogy tudok, és az utolsó száz gyorson már mindent egy lapra teszek fel. Ez így áll össze. Lehet, hogy keményen hangzik, de már az első száz végére olyat érzek, mintha edzésen nyolcezer métert úsztam volna. Azért hozzá lehet szokni.
MN: A fájdalomhoz is?
CSL: Persze. Hogy az agyammal tudjam, normális, hogy az első száz végére elfáradok és nagyon fáj. Hogy tudjam, akkor van gond, ha a többiekkel ugyan, de úgy érek az első százhoz, hogy nem fáradtam el. Nem is mentem el úgy, ahogy kellett volna, ez azt jelenti, nem úsztam elég erősen. Ezért kell rengeteget versenyezni, hogy tudjam: jó, jó, ez az első száz nehéz volt, de az a maradék háromszáz is pont ugyanilyen nehéz lesz, vagy még ennél is nehezebb, de pont ugyanígy menni fog majd az is.
MN: Mennyi idő kellett ahhoz, hogy ezt ilyen pontosan tudd?
CSL: Legalább három év felnőttversenyzés, és én még szerencsésnek mondhatom magam, mert fejben ott tudok lenni. Nagyon sokan vannak, akik kiválóan edzenek, nagyon jól megy nekik az úszás, fantasztikus formában vannak, de nem tudják a maximálisat nyújtani, mert fejben annyira félnek a versenyzéstől, hogy már a rajtkő előtt lemondanak a győzelemről.
MN: A nagy rivális, az amerikai Michael Phelps nem ez a típus.
CSL: Én mindig úgy gondolok rá, hogy ha ő nincs, akkor én nem vagyok ilyen jó. Remek ellenfél. ' sarkall mindig jobb és jobb teljesítményre. Hogy ne gondoljam, úgyis én vagyok a legjobb, hogy 4:11 is elég a győzelemhez, és még el is fáradok, de nem adtam ki magamból a maximumot. Kell egy ilyen ellenfél, hogy kijöjjön, ami bennem van.
MN: És ha összehasonlítunk benneteket?
CSL: Nagyszerű úszó, őrülten erős a fizikuma, épp ez az erő, a hatalmas fordulók adják a sikerét. Phelps erőből úszik, én technikásan. Mind háton, mind gyorson, mind pillangón világklasszis, bármikor bármelyik számban világbajnoki döntőbe tud kerülni. A mell-úszása kicsit gyengébb. Igaz, az enyém is, ám jobb, mint az övé. Bár én csak öt hónappal születtem később, a biológiai koromat tekintve egy-két év lemaradásban vagyok tőle. Meg az asztmám miatt tüdőkapacitásban is fejlődhetnék még. De annyit dolgozunk, hogy úgy érzem, fizikailag lassan kezdem utolérni őt. És remélem, a 2007-es melbourne-i világbajnokságon sikerül legyőznöm négyszáz vegyesen.
MN: Ezt Athénra tervezted először.
CSL: Ezt már letisztáztam, a sérülésemet nem lehet visszacsinálni. Lehet, ha nem aznap, akkor egy másik napon történt volna velem valami hasonló. Az volt a legnagyobb probléma, hogy úgy álltam oda az olimpiai döntőre, hogy azt hittem, 100 százalékos vagyok. Elhitettem magammal, hogy semmi bajom sem volt, talán még azt is elfelejtettem, hogy kihagytam két hetet, és nem tudtam rendesen készülni. Ezért jelentett számomra csalódást akkor az a bronzérem. De meglehet, ha akkor mégis kijön a lépés, ma nem beszélgetnénk itt, mert teljesen más ember lennék.
MN: Az mit jelent?
CSL: Lehet, hogy teljesen megváltoztam volna a túl hirtelen és túl könnyedén jött sikertől, és teljesen másképp gondolkodnék az életről. Athén előtt, 2003-ban robbantam be a világ elitjébe (a barcelonai vb-n ezüstérmet szerzett, és megdöntötte Darnyi Tamás 1991-es országos csúcsát - S. A.), és ma már úgy érzem, korai lett volna akkor egy ilyen nagy eredmény. Nem az életkorom miatt, hanem mert nem álltam még készen arra, hogy én legyek a világon a legjobb.
MN: A montreali vb-győzelem már a helyén volt?
CSL: Úgy érzem, hogy Athén után az az egy év, a bizonyítási vágy, hogy meg akarom mutatni, kellőképpen megváltoztatott.
MN: De akkor Phelps nem indult 400 vegyesen.
CSL: Csalódott is voltam, hiszen vele versenyezni és őt legyőzve nyerni mégiscsak nagyobb élmény lett volna.
MN: Szerinted tart tőled?
CSL: Hát, remélem. Mondjuk ezután a rövidpályás világcsúcs után (400 m vegyesen 4:00.37, 200-on 1:53.46 - S. A.) biztosan számol velem. Volt a múltkor egy rövidpályás világkupa, ahol néztem, hogy az én nevem előbb volt, mint az övé, hiszen enyém a világcsúcs, övé pedig csak a Világkupa-rekord, vagy nem is tudom, mi. Jó érzés volt.
MN: Szerintem tudsz ennél jobbat is.
CSL: Idén világcsúcsot úszni négyszáz vegyesen, a budapesti felnőtt Eb-n, ez egy reális cél. És bár én magammal szemben maximalista vagyok, most csak annyit mondok, hogy meg akarom dönteni a világcsúcsot (4:08.26, Phelps - S. A.), holott az is lehetne, hogy 4:06-on belül akarok úszni, és minél inkább ösztönözve legyek. De megelégszem most egy sima világcsúccsal is. Kétszáz vegyesen is sokat fejlődtem, itt is nagy sanszom van arra, hogy világcsúcs-közelben (1:55.94, Phelps - S. A.) ússzak. Talán még nem az idén. De 2007-ben ezen a távon is szeretném Phelpset legyőzni. Igazán elégedett akkor leszek, ha világcsúcstartóként megnyerem az olimpiai bajnoki címet. Ez az abszolút célom, ha ez megvan, ak-kor már minden csak azon múlik majd, hogyan állok a dolgokhoz. 2008-ra, ha semmit sem szúrok el, minden összejöhet.
MN: Egy-egy tizedért vagy századért mennyit kell küzdened?
CSL: Rengeteget. Minél öregebb az ember, minél jobban úszik, annál többet kell szenvednie. Addig csinálom, amíg megy, és a csúcson vagyok - nálam ez a mérce. Úgy gondolom, azért nem érdemes reggel 5-kor felkelni, hogy ötödik vagy hatodik legyek a világon, ha egyszer már ott voltam a csúcson. Az már nem motivál, hogy "na, keljél fel, mert most van esélyed arra, hogy bekerülj a döntőbe". Bár nagyon utálok reggelente felkelni, mégsem kényszerből teszem, mert X. Y. azt mondta, vagy mert leszidnak, ha nem megyek. Hanem mert szeretnék jó ered-ményeket elérni, és élvezem az úszást. Nem az edzéseket, bár olykor az is előfordul, hanem a versenyzést és a végén a célba ér-kezést: vége, leúsztam, és az én nevemet írják ki először a táblára. Ezért a pillanatért és ezért az érzésért megéri mindennap felkelni.
MN: És a faltól falig monotónia?
CSL: Ahogy öregszem, egyre nehezebben viselem. Főleg, amikor egyben kell leúszni három-négy-ezer métert, azt nagyon utálom, mindig lázongok ellene. Túlságosan hosszú, és elunom magam. Néha teljesen kikapcsol közben az agyam, előfordult, hogy észre sem vettem, megfordultam a falnál, és fogalmam sem volt, hányadik hossznál járok.
MN: Eredményesen lázongsz? Néha enged Gyuri bá'?
CSL: Néha igen. De most már tudom, hogy nem értek ugyan egyet ezzel-azzal, mégis meg kell csinálni, mert ettől leszek jobb. Tudok kompromisszumokat kötni.
MN: Együtt dolgoztok ki mindent, megbeszéléses alapon?
CSL: Az edzésterv nagyjából adott, azt Gyuri bá' csinálja, lehet rajta finomítani, elláthatom esetleg észrevételekkel.
MN: És ellátod?
CSL: Persze, de ez nem jelenti azt, hogy automatikusan meg is valósul. Hozzászólok az edzésekhez, és néha azért találkozik a gondolatunk. De az edzőnek mindig igaza van. Neki kell megteremtenie a lehetőséget és a feltételeket, hogy versenyezni tudjak. És levezetni az edzéseket. ' a kemény ember, a hajcsár, aki áll a medence partján és eléri, hogy végigcsináljam, amit kell. Mert gyenge vagyok, és időnként, amikor már nagyon fáj és nagyon fáradt vagyok, hajlamos vagyok azt mondani, hogy erre már nincs szükség. Holott az kell a legjobban.
MN: Ezt mióta tudod?
CSL: Csak pár éve. Kisebb koromban volt ez a "nem tudom!, de meg tudod!, nem bírom!, de bírod!" korszak, és érdekes módon, tényleg meg tudtam csinálni. Most pedig már megtanultam, felismerem, hogy nagyon fáj, de képes vagyok kezelni. Az idősebb versenyzőktől, Güttler Karcsitól, Zubor Attilától, Darnyi Tamástól nagyon sok mindent tanultam, és ezeket tudom kamatoztatni. Güttler Karcsi 14 évesen a szárnyai alá vett, és elmagyarázta az úszás dolgait, mit hogyan kell csinálni. Megmutatta, hogyan kell edzeni, megtanított, hogyan kell odakészülni a versenyre. Az öregek mindig mindenben tudnak segíteni, legyen szó bármiről.
MN: Azért előfordul, hogy bliccelsz?
CSL: Hogyne! Nekem is vannak olyan napjaim, amikor semmihez sincs kedvem. Ilyenkor ellógok feladatokat. Szerintem ez Phelpsszel is megesik. Nem csinálom meg a szinteket, nem úgy dolgozom a tornateremben, álmos és fáradt vagyok. A tornatermi részhez egyébként a mai napig nem tudtam hozzászokni, az edzés legnehezebb része számomra. Kell az erősítés, tudom, de picit alakítgatnék rajta, ha lehetne. Ám itt jön megint, hogy az ember gyenge, szereti kímélni magát, ledőlne és aludna inkább, és ezért kell az edző, aki nem enged.
MN: És az apukád? Mi az ő szerepe?
CSL: ' egyengeti a pályafutásomat. Most már többnyire egyedül járok, de régen ő hozott és vitt mindenhova, tanácsokat ad, segít megoldani a problémáimat. Mindig mellettem áll. Neki is vannak rossz napjai néha, nekem is, olykor összezördülünk. Nem lehet mindig tudni, hogy a másiknak mi a jó. Előfordul, hogy abszolút helyes tanáccsal jön, és én mégis azt mondom, nincs igaza. Vagy másképp reagálok rá. De fél órával utána már tudom, hogy csak a pillanat nem egyezett éppen akkor.
MN: Korrigálsz?
CSL: Igen. És akkor mindketten megnyugszunk.
MN: Felnőttként kezel, vagy még mindig a kicsi fia vagy?
CSL: Néha felnőttként, néha kisgyerekként. Azért nehéz ettől a státustól megválni.
MN: Olykor szeretnél?
CSL: Néha lehetne kicsit nagyobb önállóságom, kicsivel több bizalom, de ha most külön kellene költöznöm, és egyedül vinni az életem, akkor nem jutnék egyről a kettőre.
MN: Miatta kezdted?
CSL: Nem láttam versenyszerűen úszni (id. Cseh László 1967-ben ifjúsági Európa-bajnok lett 100 m pillangón, 100 m háton pedig ezüstérmet szerzett, ezen a távon Magyarországon elsőként úszott egy percen belül - S. A.), a génjeit örököltem. Imádtam a vizet, a kiskádas pancsolásokat, négyéves voltam, amikor levittek Kiss Miki bácsihoz. Adott egy úszógumit, és nézte, hogyan jár a lábam. ' tanított meg úszni.
MN: De fontos neki, hogy úszol?
CSL: Neki az a fontos, hogy szeressem, amit csinálok, és sikeres legyek benne. Hogy ez most az úszás vagy a tanulás, számára részletkérdés.
MN: Neked fontos, hogy az egyetemen is jól teljesíts?
CSL: Azt nem mondom, hogy küzdök a jobb jegyekért. Pont annyit tanulok, amennyi éppen elég ahhoz, hogy átengedjenek. Azt a pluszt, ami még kéne, nem tudom már megtanulni. Nincs rá energiám, a rengeteg pótlás meg korrepetálás miatt csak az alapokra jut idő.
MN: Informatikusnak tanulsz nappalin a Budapesti Műszaki Egyetemen - választhattál volna könnyebbet is.
CSL: Úgy vagyok vele, ha már csinálom, akkor valami nagyon jót csináljak. Semmi kihívás nem lett volna abban, ha valami könnyebb főiskolára megyek.
