Ismét magunk mögött tudhatunk egy eltelt parlamenti ciklust. S bár meglehet, alkalmilag még összeül a 2002. évi képviselőház, hogy az otthonteremtésről, a nyugdíjemelésről, a szabad királyválasztásról vagy tudj' isten, miről peroráljon, azért az összegzés lehetősége adott.
A hivatalos statisztikákból kiderülhet a polgárok számára, hogy négy év alatt 262 új törvényt, 312 törvénymódosítást, 488 országgyűlési határozatot és 4 politikai nyilatkozatot fogadott el a Ház, s a tekintélyt parancsoló számok a törvénygyár olajozott működéséről árulkodnak. Mindazonáltal a parlament nem pusztán törvényhozó nagyüzem, s persze szintúgy nem egyszerűen dőre kutyakomédia, hanem a népképviseleti politizálásnak, a honi közéletnek változatlanul az egyik legfontosabb színtere, ahol pártjaink és politikusaink napi önfelmutató aktusai rendre végbemennek. Az alábbiakban ebből a szempontból kívánjuk megvizsgálni a magyar Országgyűlés elmúlt négy évét.
Noha a 2002. május 15-én öszszeült, a rendszerváltást követő immáron negyedik Országgyűlés megalakulása pillanatában még jócskán a választási kampány felspannolt idegállapotában leledzett, azért korántsem volt lehetetlen néhány, a parlamenti élet számára kedvező előjelet is nyugtázni. A választási eredményeknek köszönhetően ugyanis eltűnt az ülésterem patkójából a honi parlamentarizmus két atavisztikus kinövése: az FKGP és a MIÉP. E két ideológiai trogloditapárt közül a kisgazdák 12 éven át terhelték meg a képviselőház működését kiszámíthatatlan politikai magatartásukkal, az egyes szakkérdésekben megmutatkozó már-már gyermeki naivitásukkal, valamint Torgyán József szerepeltetésével, míg Csurka István alakulata elsősorban négyévnyi dühödt kérlelhetetlenségével és bornírt hangvételével mételyezte közvitáink légkörét. Ugyancsak föltétlenül a kedvező fejlemények közé kelletik sorolnunk a baloldali-liberális mátkapár egyik első intézkedését, amellyel sürgősen visszaállították a parlament heti ülésezési rendjét. (Szemben - mint emlékezetes - a legfőbb népképviseleti szerv ellenőrzési funkcióját gyengítő háromhetenkénti ülésezés az Orbán-kormány által behozott gyakorlatával.)
Hamar kiderült azonban, hogy a képviselőház mindennapjait a masszív kibékíthetetlenség jellemzi majd, alighanem erősebben, mint 1990 óta bármikor. Nyilvánvaló összefüggésben a választások felettébb szoros eredményével a pártfrakciókon belül minden korábbinál
keményebb drill
uralkodott el, s így a parlament üléstermében éppúgy, mint a folyosókon szinte teljességgel megszűnt a fraternizálás, s ilyeténképp az árokbetemetés amúgy rokonszenves elképzelése is vajmi kevéssé válhatott valósággá. Mi több, miközben az utcán a szavazatok újraszámlálásáért tüntetgettek, a jobboldal vert vezére, aki már miniszterelnökként sem bizonyult strébernek a parlamenti munkában, még inkább eltávolodott a tisztelt Ház üléstermétől, hogy tekintetét be ne szennyezhesse a balliberális országlás vészterhes látványa. Hosszú ideig utolsó üléstermi mutatványa az volt, amikor Medgyessy Péter miniszterelnöki programbeszédének hallatán - lovagiasságot mímelve - kezével egyszer-kétszer elismerőleg megpaskolta asztallapját. Nagyjából e programbeszéd során vált egyértelművé az is, hogy amíg Orbán Viktor osztentatív távollétével fogja rombolni a parlamentarizmus tekintélyét, addig Medgyessy Péter a jelenlétével és megszólalásaival okoz majd furtonfurt kínos pillanatokat a kormánytöbbség és a kormánypártokkal rokonszenvező véleményformálók számára. Ráadásul hamarosan, 2002 júniusában kipattant a D-209-es ügy, amely révén a Magyar Nemzettel összemunkáló Fidesz a miniszterelnöki beszédközpont nehezen eltagadható működési zavarainál jóval komolyabb válságot kreált. A botrány kitörését követően Medgyessy fölajánlotta ugyan retirációját, ám a két kormánypárt végül erőit egyesítve helyreütötte a dolgot. Amint köztudomásul szolgál, fölállt két vizsgálóbizottság, az egyik Mécs Imre elnökletével az 1990 óta kormányzati tisztségeket betöltő személyek titkosszolgálati érintettségét vizsgálta, míg a másik az MDF-es Balogh László fősége alatt Medgyessy múltját próbálta kivesézni. Ha komolyan vesszük, márpedig miért is ne vennénk komolyan e két bizottság őszinte jó szándékát, akkor teljesítményüket bízvást siralmasnak kell tekintenünk. Tevékenységük egyetlen kézzelfogható eredménye ugyanis az lett, hogy a volt kisgazda ex-PHARE-miniszter Boros Imre érintettsége okán kiválni kényszerült az MDF parlamenti frakciójából. A két bizottság megalakítása ugyanakkor azt jelezte, hogy az MSZP-SZDSZ-koalíció - eltérően a megelőző kormányzatnak az ellenzéki vizsgálóbizottságokkal szemben táplált nyílt ellenszenvétől - nem idegenkedett e műfajtól, mindössze a paritás biztosítására törekedett. (E törekvés utóbb újfent fölbukkant, amint arról még szólni fogunk a későb-biekben.)
Ám miközben az ügynökügy diszgusztáló fordulatai mind csekélyebb érdeklődést váltottak ki a közvéleményből, s magán a parlamenten belül is mind kisebb figyelem övezte e kérdést, addig az MSZP nagyjából ötven nap alatt cakompakk végrehajtotta 100 napos jóléti programját, s ennek áldásos hatása rögtön megmutatkozott a nagyobbik kormánypárt és a miniszterelnök népszerűségi mutatóin. Noha kormány és ellenzék között - eufemisztikusan fogalmazva - meglehetősen feszült viszony uralkodott, paradox módon e jóléti program döntéseit a Fidesz is jóváhagyni kényszerült, s mindössze a körömszakadtáig realista MDF emelkedett a jellemerő azon magaslatára, hogy tartózkodó szavazataival tüntessen. Ezekben a hónapokban egyébiránt mindkét ellenzéki párt parlamenti önmeg-jelenítése problematikus volt, ám legalább
a Fidesz némi vacillálás után
rátalált a számára leginkább gyümölcsözőnek alított parlamenti taktikára. Az ellenzék első számú matadorává emelt Pokorni Zoltánt ugyan levadászta egy erős baloldali kötődésű kiszolgált újságíró a Budapest TV-ből, de a helyére lépett - 1998 és 2002 között magas közjogi méltóságában neutrálisnak ható - Áder János voltaképp az egész ciklus alatt érvényesítette a Fidesz taktikáját. Amint Orbán Viktor politikai levitációja is jelezte ugyanis, a parlament pár évre megszűnt a Fidesz politizálásának elsődleges színtereként szolgálni, s így e terepen beérték Áder János engesztelhetetlenül gunyoros vádbeszédeivel, valamint néhány ifjú török alvezér - alantabb még említendő - interpellációs portyáival.
A kormánypártok amellett, hogy a szavazásoknál csúcsra járatták a frakciófegyelmet, maguk is kiala-kították sajátos harcmodorukat. A támadásokkal szemben Lendvai Ildikó szapora érvelése és bájteli csipkelődése, valamint Kuncze Gábor harcedzett szarkazmusa jelentette az első védvonalat, míg hátrébb olyan debatterek működtek, mint a pallérozott vitakultúra el-ismert hazai zászlóvivője, Szabó Zoltán (aki csúcstartóként vagy 600 alkalommal szólalt fel e ciklus alatt) vagy a mindenkor polémikus éllel dikciózó Göndör István. Természetesen a kormánypártok részéről is előfordult támadó föllépés, mely alkalmakkor rendszerint a legfőbb ügyész leszavazása (4 év alatt 18-szor) vagy valamely megrendelt, s általában a korábbi ciklus gyanús ügyeit firtató interpellációra adott válasz bizonyult a legkönynyebben kijátszható tromfnak.
A kormánypártok támogatásának birtokában Medgyessy Péter hozzáláthatott a politikai napirend úgymond tematizálásához, s meghonosíthatta a parlamenti évértékelő ambiciózus műfaját. A miniszterelnök mind 2003-as, mind 2004-es évértékelőjében merész államférfiúi víziókkal állt elő, ám Európa-tervénél és impresszív közjogi javaslatainál maradandóbbnak bizonyult reménytelen küzdelme egyes magyar szavak helyes artikulálásával. Miközben Medgyessy Péter botladozása - különösen az MSZP európai parlamenti kudarca után - mind kínosabbá kezdett válni, igencsak meglódult az eladdig pártpolitikai outsider, Gyurcsány Ferenc közéleti karrierje. Visszatekintve nem csodálható hát, hogy a ciklus második esztendejének legerőteljesebb támadásait épp Gyurcsány felé irányozták a Fidesz rettenthetetlen purifikátorai (Szijjártó, Répássy és Rogán). Ma már nem okozhat meglepetést az sem, hogy az MSZP részéről egyesek mily lagymatagon óvták az újsütetű sportminisztert. Eme interpellációs összecsapások mozzanatai közül nemcsak Gyurcsány hamar elhíresült fordulata ("Mi az, hogy! Nagyon is!") marad örökétig emlékezetes, de a szavazás elől az ülés-teremből taktikusan kiszivárgó Kovács László alakja, valamint az elnöki pulpitusról Gyurcsány melletti voksolásra fancsalodó Szili Katalin arckifejezése is.
Gyurcsány nemcsak hogy ép bőrrel
került ki az őt fenyegető parlamentáris veszedelemből, de pártbéli pozíciói is megerősödtek, amit mi sem bizonyított jobban, mint a 2004 késő nyarán végbement események.
A ciklust felező miniszterelnök-csere levezénylése a kormánypártok számára komoly sikert, míg a Fidesz számára határozott presztízsveszteséget jelentett. Még nagyobb tekintélyvesztést eredményezett e folyamat a stílustalanul, vádaskodva és az őt két és fél éven át felszínen tartó kormánypártokkal szemben illojális módon lelépő Medgyessy Péter számára, ám ő bukásával amúgy is megszűnt politikai tényezőnek látszani. Gyurcsány megválasztása tehát önmagában sikert jelentett a koalíciónak, s az új miniszterelnök lendületes indítása csak tovább fokozta a ballib derűlátást.
Itt kell jeleznünk, hogy nemcsak Medgyessy bukása állt szoros összefüggésben az európai parlamenti választások eredményével, de áttételesen éppígy e választás sodorta a végromlás peremére az MDF parlamenti frakcióját is. Noha az MDF meglepően jól telje-sített e választáson, a jobboldali Nagy Testvér, megelégelve a pilinckázást, beindította a pártbomlasztás folyamatát. Az első fecske, a polgári körök öszvehangolójaként tevékenykedő Hende Csaba nyomában 2004 második felében - méltatlan frakcióharcok közepette - végül több mint tíz képviselő hagyta el pártfrakcióját, s tekintélyes részük a félévnyi moratóriumot követően a Fidesz padsoraiban talált otthonra. Az MDF képviselőcsoportja így alig 9 főre zsugorodott, s mindössze Szili Katalin házelnöki döntésének köszönhette, hogy nem veszítette el végképp előnyökkel kecsegtető státusát.
A 2005-ös esztendő legfontosabb parlamenti eseménye kétségkívül az új köztársasági elnök megválasztása volt. Ennek az aktusnak nemcsak kisebbfajta koalíciós válság lett a következménye, de szánalmasan ellehetetlenítette a titkos szavazás intézményét is.
A társas szavazás,
a szavazólapok camera obscuratával vagy mobiltelefonnal való megörökítése meg a fékevesztett vakondozás együttesen új értelmet adtak a politikai nemtelenség fogalmának, s cinikus módon veszélybe sodorták a köztársasági elnök tisztségének általános megbecsültségét is.
A 2005-ös esztendő másik szembetűnő fejleménye, hogy pár év távollét után visszatért a parlamenti zöld asztal mögé a nemzet másik miniszterelnöke, Orbán Viktor. A hétfői üléseket rendszerint napirend előtti dikciójával útjára indító Gyurcsány személyes sikerének tudhatjuk be, hogy Orbán előbb egy televizionált showdown erejéig ereszkedett vitába vele, majd föltűnt sokáig üresen árválkodó par-lamenti üléshelyén is. (Gyurcsány sietett is tüntetőleg mellé telepedni, némi államférfiúi csevelyre.) Mi több, Orbán a múlt év utolsó harmadában több fölszólalást is megeresztett, s előfordult, hogy meglepetésszerű, s egyúttal kevéssé kiforrott javaslataival érezhetően zavarba ejtette a kormányoldalt is. Végül a kettős népszavazás évfordulóján - Szili Katalin készséges közreműködésével - eredményesen ösztökélte kisebb svédtorna-gyakorlatra képviselőtársait.
A két főember brillírozott az év második felében, noha mindkettejük zsebében ekkor már jó ideje komplett vizsgálóbizottságok turkáltak. A Gyurcsány-Apró-érdekkör meg az Orbán család meggazdagodását vizslató grémiumok sokak véleménye szerint megadták a kegyelemdöfést a vizsgálóbizottság amúgy sem túl életerős intézményének, miközben működésük garantáltan nem jutott közelebb választott tárgyához.
2006-ra azután már csak néhány apróság maradt. Kiderülhetett például mindannyiunk számára, hogy Gyurcsány Ferenc - közvetlen elődjével ellentétben - képes megbirkózni az "útelágazás" hangalakjával. Tanúi lehettünk annak is, ahogy a Házból való kiszavazástól hideglelős két kispárt fölmutatta önálló arculatát: a markánsan liberálisat meg a józanul antipopulistát. S végül szembesülhettünk azzal, hogy a Fidesz nagy szívjóságában mily megveszekedetten szeretné a drága kicsi magyarok boldogulását.
A jelenkori magyar parlamentarizmus tehát, túl a negyedik cikluson, él és virágzik. Csak az illata nem mindig egyformán kellemetes.
László Ferenc
"Nem az a baj, hogy nedvesek a falak"
Kuncze Gábor (SZDSZ)
Magyar Narancs: Ön a rendszerváltás óta tagja a magyar országgyűlésnek, s így nyilván van némi rálátása a parlamenti élet, a vitastílus alakulásának 16 éves történetére. Hogyan jellemezné e négy ciklus parlamenti életét?
Kuncze Gábor: Az első ciklusban még komoly szónoklatok hangzottak el, s egy-egy többhetes vitafolyamatban jócskán megvolt a reakció, az oda-vissza reagálások lehetősége is. A hozzászólók meglepő módon még igyekeztek tárgyszerűek maradni, s amikor nemrégiben visszanéztem az első ciklus egyik vitájának a szövegét, akkor azt találtam, hogy ez a nagyon kemény vita nagyjából így festett a jegyzőkönyvben: "Szabadjon a tisztelt képviselő úr figyelmét felhívnom arra a tényre, hogy előbbi felszólalásában két ponton tévedett. (Nagy zúgolódás a kormányoldalon.)" Ez a vita ma az anyázáson kezdődne. Még a második ciklus első felét is jellemezte ez az élénk vitakészség, ami a tárgyismereten és az érvelésen alapult, aztán nagyjából 1997-től ez gyökeresen megváltozott. Ekkor kezdett el ugyanis a Fidesz kottából, egy hangon beszélni, ami a politikai kommunikáció szempontjából bizonyára gyümölcsöző, de a parlamentnek maga a halál. A Fidesz-érában ugyanez folytatódott, csak ha lehet, még inkább központosították a mondandójukat, s ezzel már aztán végképp nem volt mit kezdeni, hiszen a papírról betűhíven fölolvasott szöveg rendszerint nem állta ki a vitát, sokszor még a választ sem várták be a jobboldali fölszólalók. A mostani ciklusban annyival színesedett az ábra, hogy még szürkébb lett. Itt már valósággal imamalomszerűen hajtogatták a kedvenc állításaikat, legyen csak elég Áder János megszólalásaira hivatkoznom. Megölték a vitát azzal, hogy mostanra mindenki kifelé, a saját közönsége felé beszél, nem zavartatva sem a tényektől, sem a napirendtől.
MN: Ha a vita meghalt is, mi a helyzet a parlament ellenőrző szerepével?
KG: Az első ciklusban az interpellációk még lázban tartották a képviselőket, a miniszterelnököt pedig kizárólag fontos közügyekben interpellálták a frakcióvezetők. Most, ha ugrunk egyet az utolsó ciklusig, akkor ennek pontosan az ellenkezőjét találjuk. Az ilyen fejlemények természetesen csökkentik a parlament ellenőrző funkciójának a jelentőségét. Az interpellációk már nem az ellenőrzést célozzák, hanem a közönségnek szólnak, hogy lássák: "Ezek hülyék!" S hogy egyszerűbb legyen megérteni, ki is mondják, hogy "ezek hülyék". Itt kell megemlítenem a vizsgálóbizottság intézményét is, bár e téren az első ciklus sem vitézkedett, hisz akkor általában nem engedték megalakulni a testületeket. A második ciklusban majd' mindegyik vizsgálóbizottság fölállhatott, míg 1998 után a Fidesz csak kormánypárti vizsgálóbizottságok létrehozását támogatta, ami igazából csakis az intézmény paródiájaként értelmezhető. 2002-től megalakultak ugyan a bizottságok, ám sosem sikerült közmegelégedésre befejezniük a munkájukat, s rendszerint már előzetesen meglévő, gondosan a bizottság nevébe is belefoglalt prekoncepciók igazolására törekedtek. Összefoglalva: sajnos a parlament színvonala folyamatosan hanyatlik, s egyre kevésbé képes betölteni két talán legfőbb szerepét, a végrehajtó hatalom ellenőrzését és az ellenzék által teremtett reális - hangsúlyozom: reális - alternatíva bemutatását.
MN: Ez elég borúlátóan hangzik.
KG: Nézze, voltaképpen most minden adott, hogy javuljon a helyzet. A parlament színvonala végül is nem azért ilyen, mert nedvesek a falak!
"Furcsa tárgyak boltja"
Lendvai Ildikó (MSZP)
Magyar Narancs: Frakcióvezető asszony, túl az obligát szörnyülködésen, ön hogyan értékeli a lezárult ciklus parlamenti életét?
Lendvai Ildikó: Bennem nincs szörnyülködés. Persze előfordultak az elmúlt négy év során szégyenletes fejlemények, de fontosabbnak érzem, hogy a parlamenti technikák olyan próbákat álltak ki, amelyekkel korábban nem szembesültünk. Csak két példát mondok: sikerült igen szűk kormánytöbbséggel végigvinni a ciklust, és sikerült menet közben, különösebb zűrzavar nélkül miniszterelnököt cserélni. Kudarcnak sem annyira a viták durvaságát ítélem, hanem sokkal inkább azt, hogy a parlamentáris gyakorlat azért néhány ponton lukasnak bizonyult. Erre is mondok két példát: a köztársasági elnök titkos választásának kérdését meg a vizsgálóbizottságok működését. Korábban a fene sem gondolta, hogy a titkos választás elve ilyen problémákhoz és kerülő utakhoz vezethet, s a vizsgálóbizottságok hagyományos rendszerének csődjével is most kellett szembesülnünk.
MN: És a hangnem?
LI: A hangnem engem kevésbé zavar, sőt én élesebb vitákat is elviselnék. A durva viták is legfeljebb ha az etikett határait feszegetik, ám az igazi veszélyt nem ezekben látom. Sokkal inkább zavar az, hogy az ülésteremben megjelentek a cirkuszi eszközök, s hogy az Országgyűlés plénuma kezd a furcsa tárgyak boltjává átalakulni, ahová a pólótól a sapkáig meg a kártyavárig mindent behoznak a képviselők. Ezek a mutatványok a szó eredeti értelmében véve antiparlamentárisak, hiszen művelőik a képviselőtársaikat megcélzó "beszéd" helyett látvánnyal próbálják fölébreszteni az Országgyűlés falain kívüli közönség érdeklődését.
A szavak emberei
Noha a parlamenti életben mind nagyobb teret hódítanak a közbekiáltások meg a hőzöngések, s a nonverbális kommunikáció sem ismeretlen már a képviselők számára, azért a viták főszereplői még mindig a szónokok. Lássuk hát, ki az a tíz képviselő, aki legtöbbet szerepelt a plénum előtt:
Herényi Károly (MDF): 395 fölszólalás, 35 óra 24 perc;
Veres János (MSZP): 559 fölszólalás, 30 óra 30 perc;
Hankó Faragó Miklós (SZDSZ): 324 fölszólalás, 28 óra 17 perc;
Szalay Gábor (SZDSZ): 367 fölszólalás, 26 óra 6 perc;
Szabó Zoltán (MSZP): 629 fölszólalás, 27 óra 3 perc;
Horváth János (Fidesz): 333 fölszólalás, 26 óra 15 perc;
Béki Gabriella (SZDSZ): 322 fölszólalás, 26 óra;
Lezsák Sándor (MDF, majd független): 411 fölszólalás, 25 óra 15 perc;
Csáky András (MDF): 371 fölszólalás, 25 óra 1 perc;
Pettkó András (MDF): 517 fölszólalás, 24 óra 49 perc.
(Forrás: www.mkogy.hu)
