Magyar Narancs: Az utolsó napokban volt visszaszámlálás?
Batiz András: Nem. Csak ma számoltam ki azt is, hogy 6 nap híján 27 hónapot volt szerencsém a kormányzati kommunikációban dolgozni.
MN: Szerencse? Van, aki szerint bár a szóvivői szerepbe beletanultál, a Kormányzati Kommunikációs Központ (KKK) kommunikációs igazgatójaként követtél el hibákat. Ez a távozásod valódi oka?
BA: Nem nekem kell magamat értékelnem, ezt tegye meg a sajtó, vagy a volt főnökeim. Hozzám mindenesetre nem jutott el személyre szóló kritika. A sajtóban nyomot hagyó bakimra nem is emlékszem. Sem kormányszóvivőként, sem KKK-s vezetőként. Szóvivőként kínosan ügyeltem arra, hogy csak felkészülten álljak az újságírók elé. Nemcsak azért, mert ez a szakmai minimum, hanem azért is, mert rajtam a megszokottnál is nagyobb lelkesedéssel kerestek fogást az elején a kollégák. Miután a szóvivő hozott anyagból dolgozik, az előfordult, hogy nem kaptam tökéletes információt, és így az újságírók pontatlanságon kaptak. Egy kezemen meg tudom számolni ezeket az eseteket, és ha nem voltak is kellemesek, túl lehetett élni. Nekem a kormányszóvivői munka vagy tavaly augusztustól a Kormányszóvivői Iroda, a Sajtóiroda és a fizetett hirdetések szakmai irányítása testhez álló feladattá vált. Érdekel most is, a stressztűrő képességem pedig korábban is viszonylag magas volt. Egyébként pedig - nem mintha magamra venném, de - Magyarországon igazából soha senki nem bukik meg.
MN: Amikor a kereskedelmi tévézésből a politikai médiára nyergeltél, tudnod kellett, hogy két év alatt mindenféle erőlködés ellenére is ki lehet égni.
BA: Nem érzem, hogy kiégtem volna. Elfáradtam. Két-három hónapja tudtam, el akarok jönni a Parlamentből, azt is, hogy miért. Csak az volt kérdés, hogy mikor. Nem tartottam volna sem a miniszterelnök, sem a kommunikációs stáb felé tisztességesnek, ha október végén vagy november közepén lépek ki, ezért maradtam december 31-ig.
MN: A véletlenekből azért mintha sok lenne: az általad betöltött kommunikációs igazgatói poszt megszűnik, rajtad kívül a miniszterelnök egyik legfőbb bizalmasának tartott Szigetvári Viktor és a szakállamtitkár, Tóth Miklós is távozott a kormányzati kommunikációból. Mindeközben Gál J. Zoltán Gyurcsány kabinetfőnökévé előlépve tovább erősödik, a csapatba hívott Orbán Pétert pedig a reklámvilágból csábítják káderségre.
BA: Utóbbi kinevezés egyelőre sajtóhír, ne kezeljük másképp. A három távozás pedig tényleg véletlen egybeesés. Szigetvári ráadásul valójában nem elment, hanem a választási kampány főszervezői megbízásának lejárta után nem tért vissza a miniszterelnök csapatába. A szakállamtitkár úr távozásának hátterében talán az áll, hogy új kihívásokat keresett, és kapott is egy remek ajánlatot. Az én indokaim pedig rémesen egyszerűek: azt kellett eldöntenem, hogy a májusi választások után megszületett kisfiamat és a családomat választom-e, vagy 2010-ben egy számára idegen bácsiként kell majd bizonyítgatnom, hogy tényleg én vagyok az apukája.
MN: Ez az országgyűlési választások után hangzott volna igazán hitelesen. Amikor lejárt a politikai főtanácsadói megbízásod.
BA: Nem véletlen, hogy akkor lemondtam a kormányszóvivői posztról. Azért maradtam, mert elhittem, hogy a mai magyar politikai kommunikációban lehet háromnegyed gőzzel is dolgozni, feltéve, ha az ember nem a legelső vonalban harcoló kormányszóvivő. Elszámítottam magam, nem lehet. Maximalista vagyok, az első megbeszélés előtt egy órával ott akarok lenni, hogy mindent tudjak, és az esti híradó után indulok csak haza, hogy ha a műsorban valami olyasmi hangzik el, akkor arra még reagálni lehessen. Ugyanakkor hihetetlen mennyiségű feladat volt. A családom miatt egyre szűkösebbnek éreztem a nap 24 óráját, mert az elmúlt fél év is napi 14 órás hajtással telt. Plusz sokszor a hétvégék, a kihelyezett kormányülések stb. Mindezekhez csak hozzátett, hogy miközben a kormány augusztus óta futószalagon gyártotta a valóban fontos döntéseket, a részben átszervezett, részben még nem bejáratott új struktúrában azon erőlködött a kormányzati kommunikáció, hogy a beszűkült pénzügyi lehetőségei ellenére próbáljon értelmeseket mondani.
MN: Hogy érted azt, hogy nem volt pénz?
BA: Inkább azt mondanám: a szorosabbra húzott nadrágszíjat érezte meg mindenki az államigazgatáson belül, így a kommunikációs stábok is. Meg kellett érteni, hogy egy győztes választás után miért szűkülnek a lehetőségek, és ez nyilván nem könnyű. A legnagyobb problémának azt láttam - és ez nem hiba, hanem egy helyzet -, hogy a választások után nem volt pénz a kommunikációra. Konkrétan: nem volt lezárt közbeszerzés, nem volt aláírt szerződés, amivel kommunikációs kampányokat lehetett volna indítani. Márpedig az ilyen szintű kommunikáció, tetszik vagy sem, csak a free mediában, újságcikkekben, interjúkban, sajtótájékoztatókon, híradószínpadokon, politikai háttérműsorokban stb. nem végezhető eredményesen. Az emberekhez részletes és célzott információkat csak fizetett eszközökön keresztül lehet eljuttatni. A hazai médiában ugyanis e téren nem feltétlenül az a cél, hogy az összefüggéseket is megértessék az olvasóikkal, nézőikkel, hallgatóikkal; sokkal inkább az, hogy az adott újság, tévécsatorna és rádió domborítson valami olyat, amiből "a vak is látja", hogy az adott médium hamarabb tudott meg bizonyos információkat - tehát ő a bennfentesebb, őt kell fogyasztani.
MN: A miniszterelnök nemrég ilyesmiről egyáltalán nem beszélt, amikor kettesre értékelte a kormány kommunikációs munkájának hatékonyságát.
BA: A télvízi szigort kihagytad... Az én értelmezésem szerint Gyurcsány Ferenc az ominózus beszédében azt mondta, hogy a kormány szándékait és vízióját nem sikerült egyértelműen megértetnie az emberekkel, ezt osztályozza úgy, ahogy. Ettől függetlenül persze kár is lenne tagadni: a kommunikációt érő kritikák nem voltak alaptalanok, még akkor sem, ha tudjuk: nehézségek esetén először a kommunikációs stábot veszik elő. Egyébként nem szégyellem, mi sem voltunk hibátlanok. Olyan időszakot éltünk és élünk, amikor a magyar kormányzati politika eddig ismeretlen területre tévedt. Sok érdeksérelemmel járó, nehéz döntéseket hozott meg a kormány, elindította az évek óta halogatott reformokat. Ha a kormányzati kommunikáció hibázik, az a politika bizonytalansága miatt is van, mert mi nem megelőzzük, hanem lekövetjük a politikai produktumokat. A rendszer hatékonyabbá tételére tett kísérlet is innen eredeztethető. Persze most már láthatóan hiba volt, hogy a választási győzelem után az emberekhez szabtuk a feladatokat, nem pedig fordítva, de ez nem helyrehozhatatlan hiba. Most majd megint átalakul az egész rendszer, és minden a helyére kerül. Az elkövetkező három évben, de különösen az idén, szükség is lesz rá.
MN: Lehet-e tüskék nélkül lezárni egy ilyen időszakot?
BA: Miért ne lehetne? Életem legizgalmasabb időszakán vagyok túl, remek csapatban dolgozhattam, és soha sehol nem értékelték még úgy a munkámat, mint itt. Ha azt nézem, hogy az első héten legbelül csak azért drukkoltam, hogy tovább maradhassak kormányszóvivő, mint 1994-ben Havas Henrik, aki hat napig volt, akkor innen már nagyon messze vagyok. Az elmúlt években szakmailag alaposan megfertőzött a politikai kommunikáció, de azon kívül, hogy napi nyolc-tíz óránál többet nem akarok dolgozni, fölöslegesnek tartok mindenféle korlátot magam elé állítani. És most, tizenkét évnyi rohanás után ebbe még az is belefér, hogy néhány hetet nyugodtan töprengjek a "hogyan tovább?"-on.
