Ám a terroristafenyegetés annál jelenvalóbb. Az utcák tele vannak a legkülönfélébb egyenruhás és karszalagos személyekkel; szinte minden nyilvános helyre, legyen az múzeum, színház, templom vagy szálloda, csak detektoros kapun át, táskaátvilágítás, esetenként motozás után léphetsz be, és újra elhatalmasult a legendás orosz bumáskaõrület is. Az idegenre talán megnyugtató hatást tesz, de a helyiek szkeptikusak: a moszkvai (idegen nyelvû) sajtó maró gúnnyal kommentálja a hadsereg terroristák elleni bevethetõségérõl készülõ törvényt, felidézvén két közelmúltbéli esetet, amikor
tankot küldtek
egy házban elbarikádozott csoportra, illetve egy magányos pisztolyosra. A katonaság mindkét esetben úgy oldotta meg a helyzetet, hogy tankkal ráhajtva porig rombolta az ingatlant.
Ami a bûntudatot illeti, az az elszalasztott lehetõségeknek szólt. Az átkosban szinte fillérekért utazhattunk Moszkvába, Leningrádba, de még a Kaukázusba is, én meg úgy voltam vele, hogy ej, ráérünk arra még, és a Nyugatért veszkõdtem. Bûn volt kihagyni a Szovjetuniót, mondom ma. Az orosznyelv-tudást már nem is említem, a cirill betûket nyökögve legalább azt is megtapasztalhattam, milyen illiterátusnak lenni.
Moszkva lehet izgalmas, de szépnek még a szülõanyja se merné nevezni. Talán csak az Arbat közvetlen környékén találunk a mi fogalmaink szerint való utcákat. A belvárosban (a régi házak helyén) széles, nyolc-tíz sávos proszpektek nagy épületekkel és az épületek között nagy hiátusokkal. A sztálini stílust, amiben például a hét felhõkarcoló épült (a nyolcadik példányt Varsó kapta ajándékba) már-már megszépítette az idõ. Döbbenten értesültem arról, hogy ezekben a sugárút menti házakban volt lakása Brezsnyevnek vagy Andropovnak. Mintha Kádár János a Nagykörúton lakott volna. A Ljubjankát sajnos nem láttam, elsuhantunk viszont a magyar emigránsok emlékezéseiben sûrûn szóba hozott, vonzó külsejû Metropol szálló mellett. Kíváncsi lettem volna rá belülrõl, mert itt a jellegtelen vagy egyenesen ronda épületek is sokszor rejtenek elegáns, izgalmas belsõt. Így vagy úgy. Az új Tretyakov lovardának szánt sivár hodálya az orosz avantgárd fantasztikus gyûjteményét. A mi szállodánk meg - egykor a birodalmi úttörõvezetõk összetartásainak színhelye - tiszta Las Vegas volt. A 25 emeletes hotel utcafrontján van a hatalmas, többszintes kaszinó, játékgépek végtelen soraival, köztük éttermekkel, bárokkal és az emeleten az erotic clubnak nevezett mûintézettel, amely full striptease-t, peep show-t, továbbá jacuzzis VIP-szobákat kínál a vendégeknek. A svédasztal egy medencébe állított görög gályán kapott helyet; egy hatalmas teremben bárányfelhõs kék eget mutat a festett mennyezet, az egész úgy szürreális, ahogy van. És ez csak egy a 3600 moszkvai kaszinóból.
A nagy lendületben majd' elfelejtem, hogy Oroszországban javában zajlik a magyar kulturális évad, amely több mint száz programot és nyolcszáz mûvészt mutat be. Ez a már a puszta mennyiségével is lehengerlõ vállalkozás felõlünk nézve akár megalomániának vagy
rongyrázásnak tûnhet,
de Moszkvában mindjárt érthetõ lesz: nagy ország, magas ingerküszöb. A Magyar Királyság két birodalom között címû kiállítást a tervezettnél is fényesebb külsõségek között mutatták be a Vörös téri Isztoricseszkij Muzejban. A Jánosi együttes játszott régi magyar zenét, a magyar miniszterelnök mondta a megnyitóbeszédet, aki épp akkor járt látógatóban az orosz elnöknél. Az orosz kultuszminisztérium igen elégedett volt a tárlattal, csak azt fájlalták - némiképp, de nem egészen ironikusan -, hogy nem operettel veszi kezdetét az évad. (De ami késik, nem múlik, hamarosan jön majd a Marica grófnõ.)
A kiállítást a Nemzeti és az Iparmûvészeti Múzeum anyagából állították össze, leglátványosabb tárgyegyüttese Alexandra Pavlovna asztali porcelánkészlete. És a legmegkapóbb: József nádor és Alexandra portréja, amelyrõl két komoly, szomorkás fiatalember tekint ránk. Elnézve õket hajlamos vagyok hinni a legendának: noha a házasságot politikai okokból rendezték el, amikor a fiatalok találkoztak Szentpéterváron, rögtön egymásba szerettek.
Még egy kiállításmegnyitó esett az estére: Kiss Ilona, a moszkvai Magyar Intézet igazgatója kortárs fotográfusok tárlatát szervezte be egy új alternatív klubba. Jánosiék is dupláztak, elképesztõ sikert aratva - ezúttal erdélyi népzenével.
Tényleg itt az ideje kivergõdnünk a "Doxa karóra", a "malenkij robot" meg a "ruszkik, haza!" Bermuda-háromszögébõl, és elfogulatlanul körülnézni, helyet keresni magunknak az oroszok kulturálisan is hatalmas piacán. Ebben a másfél évtizedben nagyot változtunk mi, és még nagyobbat õk. De a vodka még a régi.
Bori Erzsébet
