Interjú

„A nyomásgyakorlás mindenféle eszközét be lehet vetni”

Voszka Éva közgazdász, a Szegedi Tudományegyetem tanára az államosításról és a privatizációról

  • Keller-Alánt Ákos
  • 2019. október 28.

Belpol

Mire megoldás a privatizáció? Jó gazda-e az állam? Hogyan alakult át az állami tulajdonról való gondolkodás a világban 2008 után és Magyarországon 2010 után? Ezeket a kérdéseket vizsgálja Az állami tulajdon pillanatai című tavaly megjelent gazdaságtörténeti kötet, melynek szerzőjét kérdeztük.

Magyar Narancs: Könyvének egyik fő állítása, hogy a fejlett piacgazdaságokban az államosítások, privatizációk nagy hullámokban mennek végbe. Mihez kötődnek ezek?

Voszka Éva: Azért kezdtem el írni a könyvet, mert az én generációmban, akik a szocializmusban nőttünk fel, van egy olyan felfogás, hogy az államosítás mindenképpen rossz, a privatizáció pedig jó dolog. Azon kezdtem gondolkodni, hogy ez vajon mindig így volt-e, hogy egyáltalán vannak-e örök igazságok az államosítás kérdésében vagy általában gazdaságpolitikai ügyekben. Vagy éppen ellenkezőleg, térben és időben változik-e, hogy mi alkalmas bizonyos problémák megoldására. Korábban én is nagy pártolója voltam a privatizációnak, de próbáltam elszakadni ettől az axiómától.

A gazdaságtörténet azt mutatja, hogy államosítások és privatizációk nagy hullámokban mennek végbe, a hullámokat pedig valamilyen válság vagy háború indítja el. A 20. században az első világháború, az 1929–1933-as nagy gazdasági világválság, aztán a 2. világháború, majd a hetvenes évek olajválsága. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy a tulajdonviszonyok átalakítása mindig politikai döntés volt, hiszen a gazdaságpolitika elsősorban politika és nem tudomány. Ilyen súlyos krízishelyzetekben a politika próbál valamilyen viszonylag egyszerű, de hatásosnak vélt eszközt bevetni, és ezek közül az egyik a tulajdonviszonyok megváltoztatása.

MN: Miért gondolják a politikusok, hogy a két egymással ellentétes irányzat ugyanúgy alkalmas lehet válságkezelésre?

VÉ: Az a furcsaság, hogy a privatizációnak és az államosításnak nagyon hasonlóak a céljai és a módszerei is. Az ellentétes irány dacára vannak közös vonások, hiszen mindkét esetben válsághelyzet előidézte politikai döntésről van szó. A politika azt várja e döntésektől, hogy minden bajra megoldást hoznak; minden társadalmi rétegnek tud valamit ígérni a privatizáció és az államosítás is.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Pont emiatt lehet keresztülvinni ezeket a döntéseket, méghozzá többnyire politikai konszenzussal. Azt szokták mondani, hogy a jobboldal inkább privatizál, a baloldal pedig államosít, de ez egyáltalán nem így van. A nagy hullámok idején mind a két oldal beáll a fősodorba. Gondoljunk csak Magyarországra: 1994-ben épp a szocialista kormány indította el a nagyprivatizációt, aminek során eladták a bankokat és a stratégiai vállalatokat.

MN: Vannak ágazatok, amelyek jellemzően érintettek ezekben a hullámokban?

VÉ: Általában azok a vállalatok cserélnek ilyenkor gazdát, amelyeket a gazdaság egészének szempontjából fontosnak tartanak. Ilyen az energetika, a közlekedés, a bankrendszer vagy háború idején a hadiipar. Ebbe az is belejátszik, hogy egyszerűbb és látványosabb nagy cégeket eladni vagy államosítani, mint sok kicsivel bajlódni. Ha egyszer elindul egy ilyen nagy hullám, akkor föláll az apparátus, amely lebonyolítja, beindul a propaganda, ami elfogadtatja a társadalommal. Nem érdemes egy céggel túl sok időt vesztegetni.

MN: Külön definiálja a kelet-közép-európai rendszerváltó privatizációt, mint ami eltér a korábbi trendektől.

VÉ: Mindegyik nagy hullám valamilyen társadalmi-gazdasági formaváltáshoz kapcsolódik, ilyen szempontból a rendszerváltó privatizáció sem lóg ki a sorból. Amikor a keynesianizmus és a jóléti állam terjedése az állami tulajdon kiterjesztésével járt együtt, vagy amikor később a monetarizmus a kisebb állami szerepvállalást hozta magával, akkor is megváltozott a kapitalizmus működési módja. A marxista ideológia szerint a szocializmus alapja az állami tulajdon, ennek megfelelően 1945 után mindent államosítottak.

A rendszerváltó privatizáció tehát annyiban speciális, hogy a kapitalizmusra való áttéréssel a gazdaság döntő részét kellett magánkézbe adni. Ez egész más, mint amikor például Angliában a gázszolgáltatókat privatizálták a nyolcvanas évek elejétől. Nálunk egyszerre kellett a tulajdonvi­szonyokat megváltoztatni, és voltaképpen az egész piacgazdaság működését beindítani. A terv­gazdaságból a piacgazdaságba történő átmenet során úgy gondoltuk, hogy ennek döntő pontja a privatizáció.

MN: Ma már nem így gondolja?

VÉ: De, ma is azt gondolom, hogy ezt mindenképpen meg kellett csinálni. Azon már lehet vitatkozni – mint ahogy annak idején meg is tettük –, hogy milyen ütemben, milyen sorrendben, mit kellett eladni, érdemes-e mindent privatizálni. A legnagyobb viták talán a bankrendszer privatizációjáról voltak a kilencvenes években, hogy oda beengedjen-e az állam magántőkét, és különösen külföldi tőkét. Végül olyan mértékűre nőtt a külföldi tőke aránya a magyarországi bankokban, ami egyik nyugat-európai országra sem jellemző – viszont a volt szocialista országokban szinte kivétel nélkül ez vált általánossá.

MN: Sikeresnek tekinthető a rendszerváltó privatizáció?

VÉ: Ebben az időszakban nagyon sok minden változott meg egyszerre a gazdaságban. Teljesen új lett a szabályozás, zajlott a piaci intézmények kiépítése az adórendszertől kezdve a piacok megnyitásáig. Emiatt nehéz elkülöníteni, hogy mi volt éppen a privatizáció hatása az átmenetben. Nagyon sokszor a tulajdonváltásnak tulajdonítanak olyan dolgokat is, amik nem vagy nem csak a privatizációnak voltak a következményei. Az igaz, hogy megnőtt a munkanélküliség a kilencvenes években, de ha nem adták volna el ezeket a cégeket, azok tönkrementek volna, és még nagyobb lett volna a munkanélküliség.

A Kornai János által már 1993-ban leírt transzformációs válság minden volt szocialista országban végbement, függetlenül attól, hogy ott milyen volt az induló helyzet. Magyarország ráadásul az öröklött nagy adósságállomány miatt nehezebb helyzetben is volt, mint sok más ország. Ebből a szempontból mindenképpen sikeres volt a privatizáció, hiszen a rendszerváltás megvalósításához nagymértékben hozzájárult. Ez persze a kutató véleménye, ha megkérdeznénk az embereket, nyilván azt mondanák, hogy a privatizáció nagyon sok bajt okozott. Főleg az ezredforduló után nagyon megváltozott a közvélekedés a privatizációról Európa-szerte, Magyarországon meg különösen. Amint kiderült, hogy ez korántsem olyan csodaszer, mint aminek gondolták, az emberek is elkezdtek úgy gondolni rá, mint valami rosszra.

MN: Annak, hogy milyen módszerrel zajlott a privatizáció, volt hatása a rendszerváltó országok hosszú távú gazdasági teljesítményére?

VÉ: A kelet-közép-európai országok sokféle módszerrel vágtak neki a privatizációnak a kilencvenes évek elején. Volt, ahol különböző kuponos, elosztásos privatizációval próbálkoztak, máshol kizárólag cég­eladásokban gondolkoztak. Az évtized végére aztán voltaképpen minden ország abba az irányba fordult, hogy a nagy cégeket ugyanúgy a piacon adták el, jórészt külföldi befektetőknek, mint Magyarország. Külföldi tőke és tudás nélkül nem lehetett volna talpra állítani a gazdaságokat. Annyi tőke nem volt ezekben az országokban, hogy a nagy cégeket belföldi szereplők meg tudták volna vásárolni. Szóba jöhetett volna valamilyen elosztásos módszer, de ez nagymértékben sehol sem sikerült. Végül a nyugat-európaihoz nagyon hasonló tulajdonosi szerkezet alakult ki azzal a különbséggel, hogy itt a külföldi tőke aránya lényegesen nagyobb, különösen néhány ágazatban.

MN: Azt is állítja a privatizációról, hogy az nem feltétlenül jár együtt nagy állami bevételekkel, vagy azzal, hogy az állam visszaszorulna a gazdaságban.

VÉ: Az elosztásos privatizációnál, legyen az munkavállalói résztulajdonosi program (MRP), kuponos vagy kárpótlási jegyes, alig keletkezik állami bevétel. Az eladás már hoz valamennyit a közkasszába, de az összes privatizációs bevétel Magyarországon mai szemmel nézve nem volt túl nagy összeg, még akkor sem, ha az inflációval korrigáljuk. Mihályi Péter adatai szerint 2008-as árakon számolva valamivel több mint 6000 milliárd forint, azaz a később államosított magánnyugdíjpénztári befizetések kétszerese.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Az állam pedig nemcsak tulajdonosként van jelen a gazdaságban, hanem hatóságként, szabályozóként, megrendelőként, és ezek is legalább olyan erős piacbefolyásoló eszközök, mint maga a tulajdon. Az elmúlt évtizedek és a közelmúlt magyarországi fejleményei pedig azt is megmutatták, hogy az állam nemcsak a jövedelemgyarapodást, de a tulajdonszerzést is nagyon erősen tudja segíteni.

MN: A 2008-as világválság kapcsán az államosításoktól volt hangos a sajtó, de azt írja, hogy a válság különleges volt abból a szempontból is, hogy egyszerre zajlott nagy volumenben az államosítás és a privatizáció.

VÉ: A válság idején elsősorban a bankokat kellett megmenteni Európában és az Egyesült Államokban is. Így ezeket vették állami kézbe, de előfordult, hogy autóipari vagy feldolgozóipari céget államosítottak, igaz, ezekből jóval kevesebbet. Addigra viszont a gazdaságtudomány és a politika is tisztában volt azzal, hogy az államosítás nem csodaszer, ahogyan a privatizáció sem az. Emiatt egyrészt nem volt olyan könnyű meghozni ezeket az államosítási döntéseket, másrészt pedig az államosítások után nagyon gyorsan elkezdtek ismét privatizálni.

Amerikában voltaképpen két-három év alatt visszaadták magánkézbe a korábban államosított bankokat. Európában elhúzódott ez a folyamat, miközben más szekto­rok­ban szűkítették és bővítették is a köztulajdont. Korábban a nagy tulajdonosváltási hullámoknak min­dig volt egy jól meghatározott iránya, ami beágyazódott a gazdaságpolitika egészébe. A 20. században az I. világháborútól az olajválságig ezek államosítási hullámok voltak, a nyolcvanas évektől meg privatizációs hullámok. Arra viszont még soha nem volt példa, hogy ilyen gyorsan kövesse egymást, sőt párhuzamosan jelentkezzen az államosítás és a privatizáció.

MN: Magyarországon 2010 után is volt egy nagy államosítási hullám, de erről azt írja, hogy ez nem kapcsolódik a 2008-as európai válságkezelő államosítások trendjéhez.

VÉ: Magyarországon a bankok állami tulajdonba vétele nem olyan válságkezelés volt, mint Nyugat-Európában. A magyar állam 2008 után átmeneti segítséget adott ugyan két banknak, de nem ez volt a jellemző. Késve és más indokok alapján kezdtek államosítani. Az állam szerepfelfogása változott meg gyökeresen nálunk 2010 után.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Egy cikkében az 1945 utáni államosításokhoz hasonlította ezt a folyamatot.

VÉ: Csupán abból a szempontból, hogy először a stratégiai iparágakban kezdtek államosítani. A lépték viszont meg sem közelíti az 1945 utáni államosítások mértékét. A magyar állami tulajdon most sem nagyon lóg ki az európai sorból, nem lehet azt mondani, hogy Magyarországon sokkal több állami tulajdon lenne, mint néhány más uniós tagállamban.

A Fidesz-kormány nem azt vallja, ami a privatizáció alapelve, hogy az állam rossz gazda, hanem azt, hogy bizonyos területeken szükség van állami tulajdonra. Elsősorban stratégiai cégekre, tehát az állam nem engedheti ki a bankok, az energetika egészét vagy a közszolgáltatások nagy részét a kezéből. De államosították például a tankönyvkiadást is, ami nemzetgazdasági szempontból elhanyagolható ugyan, de a kormánynak kulturális-ideológiai szempontból stratégiai fontosságú.

MN: A tulajdonjogok újraelosztása nem mindig volt békés 2010 után sem, elég, ha a pécsi vízműre vagy a trafikokra gondolunk. Vállalkozói szempontból nem jár kiemelt kockázattal, hogy az állam bármikor elveheti a korábban felépített céget?

VÉ: Ez a kockázat kisebb vagy nagyobb mértékben mindig fennáll Európában. Volt, amikor kisajátították a magántulajdont, most már inkább megvásárolják, hiszen a rendszerek változnak. A pécsi vízmű esete egy kezdeti próbálkozás volt, aztán a kormány úgy döntött, hogy nem ez a célravezető módszer. Persze a nyomásgyakorlásnak mindenféle más eszközét be lehet vetni. Ilyen például a megrendelések leállítása vagy a hatósági vegzálás. Ha különböző szabályozási eszközökkel, például különadók bevezetésével vagy rezsicsökkentéssel leszorítják a nyereséget, akkor a tulajdonos úgy dönthet, hogy inkább kiszáll, és alacsonyabb áron is eladja cégét.

A szabályozásnak nagyon sok olyan eleme van, amivel kedvezni is lehet, közbeszerzésekkel, adókedvezményekkel, színes a paletta. Ahogy arra a kormány is előszeretettel szokott hivatkozni, bármelyik elemet is emeljük ki az alkalmazott módszerek közül, arra lehet példát találni más európai országban is. Ami viszont különbség, hogy nálunk ezek koncentráltabban jelennek meg, egy átfogó gazdasági-politikai elgondolás részeként. Többféle eszközt alkalmaznak, ezért jobban átszövi az állami jelenlét a gazdaságot, mint másutt.

Neked ajánljuk