Fogorvos volt és egyetemen tanított, amatőr filmesként vígjátékokat rendezett. Tíz éve reklámfilmeket készít. A postabankos Szenzációs négyes és a Soproni Ászok klipjei fűződnek a nevéhez. Első nagyjátékfilmje, a Valami Amerika két éve emlékezetes közönségsiker volt. Azóta a tévének dolgozik, és elkészítette újabb filmjét is. A Magyar vándor a filmszemléről azonnal
a közönség elé került.
Magyar Narancs: Olyan fogorvos lehettél, aki kezelés közben viccet mesél a pácienseknek.
Herendi Gábor: Igen, ilyen voltam. Nagyon szerettek a betegek. Érdekes, most érzem igazából a hasznát, hogy dolgoztam fogorvosként. Ezért tudok bánni a színészekkel. Ha meg tudod győzni a fogorvosi székben az egész procedúrától rettegő, pszichésen terhelt betegedet, hogy lazuljon el, és adja át magát, akkor bárkivel megtalálod a hangot.
MN: A magyarok félnek a fogorvostól?
HG: Nagyon, de nem csak a magyarok. Furcsa, mert a kiindulási alap az, hogy akinek fogorvosi problémája van, nem kell betegnek éreznie magát. Ilyen szempontból jobb szakma, mint akármelyik másik orvosi hivatás, mégis ettől rettegnek a legjobban. Szerintem a borzasztó hangok, a fúrógép, a csiszoló miatt.
MN: Közvetlenebbül élted át a reakcióikat, mint a közönségét.
HG: Az biztos, de ma már, az internet korában hihetetlen mennyiségű reakciót kapunk közvetlenül, amin le lehet mérni, mit gondol a közönség.
MN: Volt páciensek is jelentkeznek?
HG: Föl-föl bukkannak, de nem vagyok rest bemenni a moziba, ahol a filmemet vetítik, és figyelni a nézőket.
MN: A sajtóvetítés közönsége hogyan fogadta a Magyar vándort?
HG: Nekem inkább az a fontos, amikor a jegyét megváltó közönség reagál. Tudomásul veszem, hogy a filmszemle művészfilmek seregszemléje. Engem meg a közönség honorál, én itt nem tudok labdába rúgni.
MN: A Valami Amerika nagy siker volt, el is könyveltek közönségfilmesnek. Nem célod, hogy másféle filmet is csinálj?
HG: Az a célom, hogy olyat csináljak, ami belőlem jön, és ha elérek oda, hogy valami olyan mondanivalóm van, amit úgy lehet megcsinálni, hogy a végeredménye inkább rétegfilm, akkor olyat is fogok készíteni. Most, bár nem vagyok nagyon fiatal, még a játékfilmes szakma elején érzem magam. Reklámfilmeket már tíz éve csi-nálok, s az ad egy borzasztó erős technikai biztonságot, ez a mostani a második filmem, és még messze nem érzem magam érettnek. Nagy nyüzsgés van az agyamban, és ebből szedek ki egy-egy dolgot.
MN: A reklámfilm-dramaturgia érződik is a filmjeiden. Mennyire okoz gondot a nagyobb ívű történetvezetés?
HG: Pont a mostani film nem annyira jó példa, mert a történelmi téma miatt tablószerű. Nincs erős dramaturgiája, de ez a műfaj sajátossága is. Végigmegyünk a magyar történelmen, és ebbe nem tud belekerülni egy izgalmasabb mozgatórugó, egy dramaturgiai csavar, de mondom: ez ilyen műfaj. A Valami Amerika elindult valahonnan, elérkezett valahová, ilyen szempontból nagyobb feladat volt.
MN: Annak a filmnek a humora életszerű szituációkra alapult, a Magyar vándor humora kevésbé életközeli. Nem gondoltál arra, hogy szépíróval és ne reklámforgatókönyv-íróval irasd meg?
HG: Nagyon más a humora, mint a Valami Amerikának, és lehet, hogy az a nagyobb közönségsiker. Abban a filmben mindenki magára ismerhetett vagy a szomszédjára, a humora hétköznapibb, átláthatóbb. Ennek egy picit talán intellektuálisabb humora van, amire nem mindenki vevő. Valaki vagy szereti ezt a típusú humort, vagy nem, deaz itteni vetítések során érzem, hogy nem talál olyan nagy visszhangra.
MN: Én nem is intellektuálisnak éreztem, hanem a hatvanas évekbeli magyar vígjátékok blöffjeit juttatta eszembe. Olyan, mint a Gyula vitéz télen, nyáron!
HG: Ismerem a filmet, de nem emlékszem a humorára.
MN: A Gyalog-galopp után megrendezték a nemzeti történelem vicces verzióját szinte minden európai országban. Azokban a filmekben egy-egy legendakört dolgoztak fel, ti az egész történelmen végigmentek. Nem túl nagy falat?
HG: Másolni nem akartam semmit, nekem egyébként a Gyalog-galopp a kedvencem ezek közül, úgy érzem, műfajt teremtett, de nem akartam, hogy olyan legyen, csak hasonlíthat rá.
MN: Hét főhős sok, mindegyiknek kell egy jellemző tulajdonság, s ha ahhoz szöveg is kötődik, könnyen ismétléssé válhat.
HG: Pontosan ezért úgy próbáltuk megcsinálni, hogy sok kalandba keveredjenek, sok külső szereplő jelenjen meg, sok epizóddal és sok zenével legyen tarkítva a történet. Így elég szórakoztató tud maradni mindvégig. A vezérek sarkított jellemei pedig a vígjátékiságra hajtanak, ezek nem hús-vér figurák, hanem picit elrajzolt karakterű emberek, Igazából heten együtt működőképesek, és így lehet őket szeretni.
MN: Hogyan sikerült tulajdonképpen az egész magyar szórakoztatóipart beépíteni a filmbe?
HG: Csak olyan helyen szerepelnek médiaszemélyiségek, ahol maximálisan tudják az adott figurát hozni. Fekete László erőművész például Toldi karakteréhez stimmelt, és tudtam, hogy amire nekem kell, képes, Toldi ugyanis meg sem szólal. A három viking színben meg nagyon fontos volt a Kokónak az a "kicsi, de erős" jellege, ami hozzátett valamit ahhoz, ami nekem kellett, ráadásul azt is tudtam, hogy még színészi kvalitásai is vannak.
MN: Nem okoz gondot, hogy a Magyar vándor valószínűleg egyetlen más országbeli néző számára sem lesz érthető? Magyarul nem lehet belőle exportcikk.
HG: Nem tudok ezzel mit kezdeni. Persze nem meglepő. Nem is úgy van kitalálva, hogy bárhol a világon bemutassák. Tudomásul veszem, hogy a film minden egyes poénjához minimum nyolc általános szükséges. Valamit tudni kell hozzá alapszinten a magyar kultúráról és történelemről.
MN: Van kedvenc részed?
HG: Nagyon szeretem Mátyás király jelenetét Helyei Lászlóval, nagyon közel áll hozzám a humora. Látványban meg a háremben játszódó részt.
MN: Utóbbi egy komplett videoklip.
HG: Nem is akar más lenni. Tulajdonképpen a hét vezér szexuális kizsákmányolásáról szól a rész, és úgy akartam megoldani, hogy ne legyen miatta korhatáros a film. Ne mutassak meg semmit, de legyen benne annyi szexus, amit a jelenet megkíván. Ezt ki lehetett fejezni tánccal és zenével.
MN: Mi szerint választod a színészeket? Sokukkal más produkciókban is együtt dolgozol.
HG: Nagy casting előzte meg a forgatást, sok színésszel. Õk voltak a legalkalmasabbak, fazonra is. Elég speciális humora van a filmnek, amit játszani is speciálisan kellett. Amelyikük ráérzett erre, és a karaktere is megfelelt, az lett kiválasztva.
MN: Egyetemista korodban is csináltál vígjátékokat, karikatúrákat a tanáraidról.
HG: Annak, hogy vígjátékokat csinálok, a habitusomhoz van köze, ez jön belőlem, és remélem, hogy van is hozzá érzékem. Borzasztóan nehéz egyébként vígjátékot csinálni, nagyon jó ritmusérzék kell hozzá. Az lenne tőlem idegen, ha depressziós művészfilmet csinálnék.
MN: Mit szólnál a negatív kritikákhoz? Hol éreznéd őket indokoltnak?
HG: Fogok kapni egész biztosan, engem sosem szeretett a kritika. Megbirkózom vele. Néhány vetítés után azzal szembesülök, hogy mindenki a Valami Amerikát várta vissza. Egy olyan típusú dramaturgiát nem lehetett beépíteni a Magyar Vándorba, ennek a műfajnak a sajátossága a dramaturgia hiánya, sokkal inkább tablószerű. A filmnek vannak hibái, ezt én is látom, de nagy általánosságban olyan lett, amilyennek képzeltem, bennem nincs elégedetlenség. A szakma aValami Amerikát sem fogadta jól, és mégis működött. Én ahhoz értek, hogy a közönségnek csináljak filmet.
MN: A film végén eluralkodik egy kis hazafiasság. Ez azért van, mert a mai politikai diskurzusokat ismerve a magyarság kigúnyolásáért is kaphattál volna?
HG: Valószínűleg egy szélsőjobb kritika kikezdené ezt az oldalát, de azzal nem tudok és nem is akarok vitatkozni. Aki megnézi, annak nem lehet probléma ez a dolog, mert elég nagy szeretettel és odafigyeléssel lett csinálva, hogy ne legyen bántó senkire nézve. Én is azt gondolom, hogy a vége egyfajta feloldás, de nem azért, mert a kedélyeket meg akartam nyugtatni, hanem mert így gondolom. Ezeket a dolgokat a média nagyon felturbózza.
MN: Viszont lehet, sokan azt mondják majd, hogy karikírozhattad volna kegyetlenebbül a magyarokat.
HG: Hát sok minden lehetett volna. Nehéz válaszolni úgy, hogy megelőlegezzük a kritikát. Úgy gondolom, eléggé csípős, és megfelelő arányban vannak benne belemenősebb részek is.
MN: Megéri közönségfilmet csinálni?
HG: Nem. A költségvetése a duplája volt az előző filmnek, és az se hozta be az árát. Arra kell nagyon vigyázni, hogy egy ilyen film költségvetésébe csak annyi magánpénz, illetve magánbefektetés kerüljön, ami a jegybevételből vagy a video- és DVD-kiadásból visszajöhet. Tehát az van, hogy szponzorpénzek és állami pályázatok teszik ki a tetemesebb részét, és csak a 25 százaléka magánpénz, ami egy viszonylag elfogadható közönségsiker mellett vissza tud jönni.
MN: Nem lehetne jól eladni musicalként?
HG: Nem. Nem szeretnék színpadi show-t csinálni belőle.
Szilágyi Szilvia
