Volt tehát ok a gyõzelmi reményekre.
A vasárnap esti hét órai állapot szerint még bármi lehetett volna, a délután folyamán némileg nekilódult részvétel, fél hatra túl járt a 33 százalékon, és ki tudta, hol áll meg. A Baross utcai központban a párt vezetõit, a középiskolás szimpatizánsokat és a szerény számban megjelent sajtóképviselõket mérsékelt izgalom jellemezte. Thürmer 35-40 százalékos részvételi arányt prognosztizált, vagyis hogy "a magyar társadalom túlnyomó többsége" (?) tartotta fontosnak, hogy sor kerüljön a népszavazásra. Tették ezt annak ellenére, hogy a kormánypártok és a kormány "személyesen az egészségügyi miniszter és a miniszterelnök tisztességtelen, lejárató hazugságkampányt folytattak a népszavazás intézménye és a kórháztémában adható igen válasz ellen". De most már akármi lesz is a végeredmény, azt nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. És ha a végeredmény tényleg akármi lesz, a Munkáspárt akkor sem adja fel, a cél az, hogy a stratégiai ágazatok állami tulajdonban maradjanak. Alkotmánytisztelõ párt lévén természetesen nem ugyanezt a kérdést népszavaztatná, ám a magyar kórházak sorsáért még sok területen lehet folytatni a harcot. Például a beszállítási szabályok ellen, "amelyek lehetõvé teszik a multinacionális cégeknek, hogy a kórházakat lerabolják, és a társadalombiztosítási pénzeket a tudtunk nélkül kivigyék az országból".
Az elnököt ezután szólította a kötelesség, jelenése volt a Friderikusz-mûsorban. Mert hát nagy idõszaka volt ez a pártnak, az utóbbi hónapokban annyit hallhattunk-olvashattunk róluk, mint a számukra szomorú következményekkel járó rendszerváltás óta talán összesen sem. A várakozás nehéz óráiban elõkerültek a Sopianae cigaretták és a már csak mifelénk eladható filléres német dobozos sörök. Ám a részvételi hajlandóságról aggasztó hírek érkeztek: az utolsó másfél órában nem a joggal elvárható hajrá következett, hanem lanyhulás, s a 34,7 százalék az igenek csaknem kétharmados arányával beszorozva már csak alulról közelítette az eredményességi küszöböt. De vajon mi történhetett az emberekkel, hogy fél hat után már nem nagyon zarándokoltak el a szavazókörökbe? Rejtély. Odáig azonban senki nem sülylyedt, hogy tel-avivi ügynökök aknamunkáját vagy elillanó tintával üzérkedõ belföldi felforgatókat sejtsen a háttérben. Újraszámoltatásról sem volt szó; a munkáspártiakat nem "olyan" fából faragták.
A kivetítõn megtekintettük A szólás szabadságát, benne a Thürmer Gyulának nagylelkûen juttatott három mondattal. Szolid indulatot vált ki az Országos Választási Bizottság elnökének megjegyzése, miszerint látszik, hogy az eredményességhez azért sok hiányzott ("a 90 ezer az miért sok?"), majd az egybegyûltek némi megdöbbenéssel szemlélték Hajós Andrásnak a "komoly ügyhöz" nem illõ rendbontó riporteri téblábolását.
Fél tizenegy körül megérkezett Thürmer és a népszavazást a magyar demokrácia gyõzelmeként értékelte. Ez volt az elsõ olyan referendum, amely nem valami elvont politikai lépésrõl szólt, hanem szociális problémákról, az elsõ, amelyet nem a kormány akart, sõt a kormány lejárató kampányba fogott etc. A majdnem kétmillió igen szavazat ugyan nem kötelez semmire, de a "tisztesség, az alkotmányos szellem és a józan ész" alapján a "normális politikus figyelembe veszi". Ezért a Munkáspárt azt kéri a kormánytól, hogy hétfõn reggel üljön le, és hozzon olyan törvényt, amely nem teszi lehetõvé a kórházak eladását. Világos: tegyen úgy, mintha mégiscsak eredményes lett volna a népszavazás. Elkeseredésre pedig valóban semmi ok, az államosítás terén bõven akad még tennivaló, az árdrágító karvalytõke már nagyon sok mindenre rátette a kezét. Papír, toll, aláíró mindig lesz, és az ilyen jó ügyekben a Fidesz is szívesen segít.
Mészáros Bálint
