„Nem érti, hogy a magyarok miért viselkednek így velük”

  • - urfi -
  • 2015. június 30.

Belpol

Két véletlenül egymás mellé került, horrorba illő történet a menekültekről és a kalauzokról – meg az utasokról, akik végignézik… A propaganda rohasztja szét a lelkeket.

Az elmúlt hetekben több Facebook-posztot olvastam arról, hogy a budapesti tömegközlekedés közönsége hirtelen elkezdett félni a menekültektől, hogy a Svábhegy nyugdíjasai már nem alszanak nyugodtan a személyes biztonságukat fenyegető fekete hordák miatt.

Ennél is aggasztóbb azonban a két lenti történet, illetve azok egybecsengése. Tegnap este jött szembe a két poszt a Facebookon. Megkérdeztem a kedves szerzőket, hogy közzétehetjük-e őket, akik ebbe készségesen belementek. Többet nem is tennék hozzá, a posztokat betűhíven bemásolom, kordokumentumnak is jók lesznek.

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

Fotó: MTI/AP

Turi Márton posztja:

Napi szocihorror rovatunkban: nemrég Debrecenből Miskolc felé vonatozva volt szerencsém megtapasztalni, milyen jótékony hatása is van zseniális kormányunk bevándorlók ellen hergelő retorikájának. Három fiatal, teljesen kulturált megjelenésű, ránézésre keleti srác utazott velünk egy kocsiban, teljes csendben, senkit sem zavarva. A jegyre vonatkozó kérdésre egy több oldalas, pecsétes, aláírt, angol nyelvű (amennyire meg tudtam ítélni) hivatalosnak tűnő iratot adtak át a kalauznak, aki szemmel láthatóan egy kurva kukkot sem értett belőle, majd néhány tahó „hová utaztok má éé?” kérdés után (hangosan persze, hogy a külföldi is megértse) kettőjüket kőkeményen lezavarta a következő megállónál, búcsúzóul néhány hazai káromkodást utánuk küldve (útravaló a tisztelni hivatott magyar kultúrából), illetve a nemzetközibb párbeszéd jegyében megfejelve mindezt egy kissé zavaros „Báj tiket Budapest!” jótanáccsal. Ezt követően szívmelengető párbeszédbe elegyedett egy joviális öregúrral, aki szerint majd „Brüsszel fizeti a jegyüket”. A jó hangulatot csak a harmadik srác előkerülése törte meg, őt már egyszerűen két megálló között, a töltés mellé dobta ki a kaller (de legalább megálltak előtte, emberszeretetből jeles). Nem vagyok a menekült-kérdés szakértője, ahogy nem látok bele a keleti vonalon nyilván sokmindent megtapasztalt kalauzok lelkivilágába sem, de azért ez akkor is elég elszomorító volt.

Nagy Eszteranna posztja:

19 éves egyetemista vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg igen keveset tudok a menekült kérdésről és azt is csak a média által közvetítve.
Pár napja utaztam Debrecenből Szolnokra. A vagon végén, az elkülönített leszállófülkében kb 8-10 velem egyidős fiú utazott a földön ülve. Hirtelen nem értettem, miért megy mindenki át a másik vagonba, és száll le ott, aztán vettem észre, h a srácok valószínűleg bevándorlók. Amint észrevették, h én nem fogom rajtuk átverekedni magam a bőröndömmel, hanem a maradék 3 percet, amíg meg nem áll a vonat Szolnokon ott töltöm, odajött az egyikük (szerintem a legfiatalabb lehetett, olyan 16 körüli). Nem akarok hatásvadász, érzelmes leírásokba bonyolódni, a lényeg, h egy ember akkor néz így ki kb, amikor gyászol és 2 hete nem aludt és nem evett. Elővette a papírjait: egy jegy Debrecenből Kőbánya-Kispestig, egy rendőrségi végzés, letartóztatási papírok stb, mind magyarul, nem volt időm elolvasni őket rendesen. Kérte, h segítsek, senki nem segít nekik, nem érti, h a magyarok miért viselkednek így velük, senki nem segít rajtuk. Mondtam, h bármiben, ha tudok segítek, mit szeretne. És csak a papírjait mutogatta újra, meg, h ők Németországba akartak menni. A többiek aztán elkezdték csitítani, h „hagyjad, nem fog segíteni”. Mire bármire is tudtam volna reagálni, h a rendőrségi végzéssel nem tudok mit csinálni, megérkeztünk Szolnokra. Megjött a kalauz (és nem igazán értem miféle posztból adódóan) mindannyiukat kb lerugdosta és taszigálta a vonatról gyönyörű magyar mondatok és káromkodások kíséretében, hogy engedjék leszállni az utasokat. Csak én szálltam le ott. És én akkor már rég lenn voltam, a fiúk segítettek leszállni a bőrönddel, de mindegy.
Eddig csak a lelkes kommentelő szintjén vettem részt ebben az egészben.
Nem akarok semmit eltúlozni, a saját szubjektív benyomásomat és érzéseimet fogom leírni. Úgy érzetem magam, mint egy holokauszt filmben. Ahol valakik kisebbségben vannak, ahol az emberek megvetnek egy csoportot, ahol „legálisan” meg lehet alázni, bántalmazni lehet embereket, mert senki nem fog szólni, senki nem fog semmit se csinálni, sőt (nagyon remélem, hogy nem a többség) de jó pár ember még elismerő mosollyal az arcán bólogatni is fog hozzá, ahol a kireszketett csoportnak fogalma sincs, hogy éppen mi történik velük, és úgy hajtják le őket a vonatról, ahogy teheneket szokás és mindenki úgy gondolja, hogy nem az ő dolga, h segítsen.
Ahogy elment a vonat, vissza akartam szállni, csinálni akartam valamit, egyszerűen bűnösnek éreztem magam abban, ahogy ezekkel a fiúkkal viselkednek.
Elmeséltem azóta több ismerősömnek is az esetet. És (biztos azért mert magyar a fő szakom) de mindenki magyarázkodása és hárítása, csak ugyanazt a mondatot idézte fel bennem a Sorstalanság legvégéből, h „de hát mit tehettünk volna?”. pff. nyilván semmit.
Ezzel a poszttal nem tervezem megváltani a világot. Holnap bemegyek az utolsó vizsgámra és utána megnézem, hogy az internetes prédikálás helyett, hogyan tudok tényleg tenni is valamit.
És mielőtt, rászállnának a hasonlatomra. Tudom, hogy a menekültek illegálisan lépték át a határt, ami „bűncselekmény”, és hogy ezer ponton nem stimmel ez a párhuzam, ezért írtam le azt a pontot, ahol igen. Ezzel tudtam a legjobban kifejezni azt, hogy akkor, hogy éreztem magam és hogy azóta mi játszódott le bennem.
Továbbra sem vagyok a menekült kérdés szakértője. Viszont, ami a vonaton történt (és valószínűnek tartom, hogy nem egyszeri esetről van szó) elfogadhatatlannak és emberhez nem méltónak tartom.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Györfi Mihály szolnoki ellenzéki polgármester szerint a parlamentben „a mindent megszavazunk Orbán Viktornak” című politikai komédia folyik. A politikus úgy látja, ennek az lesz a végeredménye, hogy bár a magyar társadalom nem szereti a politikai mészárlást, ha kell, jövőre megteszi.