„Nem érti, hogy a magyarok miért viselkednek így velük”

  • - urfi -
  • 2015. június 30.

Belpol

Két véletlenül egymás mellé került, horrorba illő történet a menekültekről és a kalauzokról – meg az utasokról, akik végignézik… A propaganda rohasztja szét a lelkeket.

Az elmúlt hetekben több Facebook-posztot olvastam arról, hogy a budapesti tömegközlekedés közönsége hirtelen elkezdett félni a menekültektől, hogy a Svábhegy nyugdíjasai már nem alszanak nyugodtan a személyes biztonságukat fenyegető fekete hordák miatt.

Ennél is aggasztóbb azonban a két lenti történet, illetve azok egybecsengése. Tegnap este jött szembe a két poszt a Facebookon. Megkérdeztem a kedves szerzőket, hogy közzétehetjük-e őket, akik ebbe készségesen belementek. Többet nem is tennék hozzá, a posztokat betűhíven bemásolom, kordokumentumnak is jók lesznek.

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

Fotó: MTI/AP

Turi Márton posztja:

Napi szocihorror rovatunkban: nemrég Debrecenből Miskolc felé vonatozva volt szerencsém megtapasztalni, milyen jótékony hatása is van zseniális kormányunk bevándorlók ellen hergelő retorikájának. Három fiatal, teljesen kulturált megjelenésű, ránézésre keleti srác utazott velünk egy kocsiban, teljes csendben, senkit sem zavarva. A jegyre vonatkozó kérdésre egy több oldalas, pecsétes, aláírt, angol nyelvű (amennyire meg tudtam ítélni) hivatalosnak tűnő iratot adtak át a kalauznak, aki szemmel láthatóan egy kurva kukkot sem értett belőle, majd néhány tahó „hová utaztok má éé?” kérdés után (hangosan persze, hogy a külföldi is megértse) kettőjüket kőkeményen lezavarta a következő megállónál, búcsúzóul néhány hazai káromkodást utánuk küldve (útravaló a tisztelni hivatott magyar kultúrából), illetve a nemzetközibb párbeszéd jegyében megfejelve mindezt egy kissé zavaros „Báj tiket Budapest!” jótanáccsal. Ezt követően szívmelengető párbeszédbe elegyedett egy joviális öregúrral, aki szerint majd „Brüsszel fizeti a jegyüket”. A jó hangulatot csak a harmadik srác előkerülése törte meg, őt már egyszerűen két megálló között, a töltés mellé dobta ki a kaller (de legalább megálltak előtte, emberszeretetből jeles). Nem vagyok a menekült-kérdés szakértője, ahogy nem látok bele a keleti vonalon nyilván sokmindent megtapasztalt kalauzok lelkivilágába sem, de azért ez akkor is elég elszomorító volt.

Nagy Eszteranna posztja:

19 éves egyetemista vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg igen keveset tudok a menekült kérdésről és azt is csak a média által közvetítve.
Pár napja utaztam Debrecenből Szolnokra. A vagon végén, az elkülönített leszállófülkében kb 8-10 velem egyidős fiú utazott a földön ülve. Hirtelen nem értettem, miért megy mindenki át a másik vagonba, és száll le ott, aztán vettem észre, h a srácok valószínűleg bevándorlók. Amint észrevették, h én nem fogom rajtuk átverekedni magam a bőröndömmel, hanem a maradék 3 percet, amíg meg nem áll a vonat Szolnokon ott töltöm, odajött az egyikük (szerintem a legfiatalabb lehetett, olyan 16 körüli). Nem akarok hatásvadász, érzelmes leírásokba bonyolódni, a lényeg, h egy ember akkor néz így ki kb, amikor gyászol és 2 hete nem aludt és nem evett. Elővette a papírjait: egy jegy Debrecenből Kőbánya-Kispestig, egy rendőrségi végzés, letartóztatási papírok stb, mind magyarul, nem volt időm elolvasni őket rendesen. Kérte, h segítsek, senki nem segít nekik, nem érti, h a magyarok miért viselkednek így velük, senki nem segít rajtuk. Mondtam, h bármiben, ha tudok segítek, mit szeretne. És csak a papírjait mutogatta újra, meg, h ők Németországba akartak menni. A többiek aztán elkezdték csitítani, h „hagyjad, nem fog segíteni”. Mire bármire is tudtam volna reagálni, h a rendőrségi végzéssel nem tudok mit csinálni, megérkeztünk Szolnokra. Megjött a kalauz (és nem igazán értem miféle posztból adódóan) mindannyiukat kb lerugdosta és taszigálta a vonatról gyönyörű magyar mondatok és káromkodások kíséretében, hogy engedjék leszállni az utasokat. Csak én szálltam le ott. És én akkor már rég lenn voltam, a fiúk segítettek leszállni a bőrönddel, de mindegy.
Eddig csak a lelkes kommentelő szintjén vettem részt ebben az egészben.
Nem akarok semmit eltúlozni, a saját szubjektív benyomásomat és érzéseimet fogom leírni. Úgy érzetem magam, mint egy holokauszt filmben. Ahol valakik kisebbségben vannak, ahol az emberek megvetnek egy csoportot, ahol „legálisan” meg lehet alázni, bántalmazni lehet embereket, mert senki nem fog szólni, senki nem fog semmit se csinálni, sőt (nagyon remélem, hogy nem a többség) de jó pár ember még elismerő mosollyal az arcán bólogatni is fog hozzá, ahol a kireszketett csoportnak fogalma sincs, hogy éppen mi történik velük, és úgy hajtják le őket a vonatról, ahogy teheneket szokás és mindenki úgy gondolja, hogy nem az ő dolga, h segítsen.
Ahogy elment a vonat, vissza akartam szállni, csinálni akartam valamit, egyszerűen bűnösnek éreztem magam abban, ahogy ezekkel a fiúkkal viselkednek.
Elmeséltem azóta több ismerősömnek is az esetet. És (biztos azért mert magyar a fő szakom) de mindenki magyarázkodása és hárítása, csak ugyanazt a mondatot idézte fel bennem a Sorstalanság legvégéből, h „de hát mit tehettünk volna?”. pff. nyilván semmit.
Ezzel a poszttal nem tervezem megváltani a világot. Holnap bemegyek az utolsó vizsgámra és utána megnézem, hogy az internetes prédikálás helyett, hogyan tudok tényleg tenni is valamit.
És mielőtt, rászállnának a hasonlatomra. Tudom, hogy a menekültek illegálisan lépték át a határt, ami „bűncselekmény”, és hogy ezer ponton nem stimmel ez a párhuzam, ezért írtam le azt a pontot, ahol igen. Ezzel tudtam a legjobban kifejezni azt, hogy akkor, hogy éreztem magam és hogy azóta mi játszódott le bennem.
Továbbra sem vagyok a menekült kérdés szakértője. Viszont, ami a vonaton történt (és valószínűnek tartom, hogy nem egyszeri esetről van szó) elfogadhatatlannak és emberhez nem méltónak tartom.

Figyelmébe ajánljuk

Mint a moziban

Fene se gondolta volna néhány hete, hogy az egyik központi kérdésünk idén januárban az lesz, hogy melyik magyar filmet hány százezren látták a mozikban. Dúl a számháború, ki ide, ki oda sorol ilyen-olyan mozgóképeket, de hogy a magyar film nyer-e a végén, az erősen kérdéses továbbra is.

Talaj

Thomas érzékeny kisfiú, nem kamaszodik még, mint az első szőrszálak megjelenésére türelmetlenül várakozó bátyjai. Velük nem akar játszani, inkább az udvaron egy ki tudja, eredetileg milyen célt szolgáló ládában keres menedéket, s annak résein át figyeli a felnőtteket, szülei élénk társasági életét, vagy kedvenc képregényét lapozgatván a szintén még gyerek (bár történetesen lány) főszereplő helyébe képzeli magát, és sötét ügyekben mesterkedő bűnözőkkel küzd meg.

Felszentelt anyagpazarlás

Ha a művészet halhatatlan, halandó-e a művész? Tóth László (fiktív) magyar építész szerint láthatóan nem. Elüldözhetik itthonról a zsidósága miatt, és megmaradt szabadságát is elvehetik az új hazában, elszakíthatják a feleségétől, eltörhetik az orrát, ő akkor sem inog meg. Hiszen tudja, hogyha őt talán igen, az épületeit nincs olyan vihar, mely megtépázhatná.

Zöld és fekete

A többszörös hozzáférhetetlenség határozza meg Nanna Frank Møller és Zlatko Pranjić frusztráló dokumentumfilmjét. Első ránézésre a téma filmes-antropológiai eszközökkel könnyedén megragadhatónak tetszik. Zenica egy Szarajevótól nem messze lévő kisebbecske város, amelynek határában a világ egyik legnagyobb acélgyárának, az ArcelorMittalnak a kokszolóüzeme terpeszkedik.

Törvénytelen gyermekek

Otylia már várandós, amikor vőlegénye az esküvő előtt elhagyja, így lánya, Rozela házasságon kívül születik. Később Rozela is egyedül neveli majd saját gyermekeit. A három nővér, Gerta, Truda és Ilda egy észak-lengyelországi, kasubföldi faluban élnek anyjukkal, az asszony által épített házban.

Átverés, csalás, plágium

Az utazó kiállítást először 2020-ban Brüsszelben, az Európai Történelem Házában rendezték meg; a magyarországi az anyag harmadik, aktualizált állomása. Az eredetileg Fake or Real címen bemutatott kiállítás arra vállalkozik, hogy „féligazságok és puszta kitalációk útvesztőjében” megmutassa, feltárja a tényeket, az igazságot, amihez „követni kell a fonalat a labirintus közepéig”. A kiállítás installálása is követi a labirintuseffektust, de logikusan és érthetően.

Kire ütött ez a gyerek?

Az 1907-ben született dráma eredetiben a The Playboy of the Western World címet viseli. A magyar fordításokhoz több címváltozat is született: Ungvári Tamás A nyugati világ bajnokának, Nádasdy Ádám A Nyugat hősének fordította, a Miskolci Nemzeti Színházban pedig Hamvai Kornél átültetésében A Nyugat császáraként játsszák.

2 forint

„Újabb energiaválság felé robog Európa, ebből kellene Magyarországnak kimaradni, ami nem könnyű, hiszen ami most a magyar benzinkutakon történik, az már felháborító, sőt talán vérlázító is” – e szavakkal indította Orbán Viktor a beígért repülőrajtot indiai kiruccanása után. Hazatérve ugyanis a miniszterelnök szembesült egynémely adatsorral, meg leginkább azzal, hogy, a legendás Danajka néni szavaival élve, „drágulnak az árak”. Az üzemanyagé is.

Kiárusítás

Lassan másfél éve szivárgott ki, hogy az állam egy olyan arab befektetőnek, Mohamed Alabbarnak adná Budapest legértékesebb egybefüggő belterületét, a Rákosrendezőt, aki mindenféle felhőkarcolót képzel oda, egyebek mellett a Hősök tere látképébe belerondítót is.

24 óra

„Megállapodást kellene kötnie. Szerintem tönkreteszi Oroszországot azzal, ha nem köt megállapodást” – mondotta Trump elnök a beiktatása utáni órákban Vlagyimir Putyinról, majd hozzátette azt is, hogy „szerintem Oroszország nagy bajba kerül”. Trump azt is elárulta, hogy telefonbeszélgetést tervez az orosz elnökkel, de még nem tudja, mikor.

A Menhir

Bár soha nem jutott a hatalom közelébe, Jean-Marie Le Pen mérgező jelenlétével így is át tudta hangolni a francia közgondolkodást. Több mint fél évszázadig volt elmaradhatatlan szereplője a politikai életnek. Újrafazonírozott pártját lánya, Marine Le Pen, eszmei hagyatékát az alt-right francia letéteményese, Éric Zemmour viszi tovább.

Nehogy elrabolják

Huszonéves nőként lett vizsgáló a magyar rendőrségen, és idővel kivívta férfi kollégái megbecsülését. Már vezetői beosztásban dolgozott, amikor az ORFK-hoz hívták; azt hitte, szakmai teljesítményére figyeltek fel – tévedett. Patócs Ilona A nyomozó című könyve nem regény, hanem egy karrier és egy csalódás dokumentuma.