Magyar Narancs: Azzal kezdtük, hogy körbevezetett a székházukban. Láthatóan nagyon büszke erre a Városliget melletti villára.
Boros Péterné: A jó gazdálkodásunk jelképe. A holland nagykövetségtől vettük, felújítottuk és kellemes irodai környezetet alakítottunk ki benne. Amikor hat éve az MKKSZ vezetője lettem, vonzó, korszerű munkakultúrájú szervezetet szerettem volna felépíteni.
MN: A magyar szakszervezetek többsége nincs ennyire eleresztve, az elmúlt években a közélet margójára szorultak.
BP: A szakszervezeti mozgalom csak Magyarországon degradálódott ilyen mértékben. A Független Szakszervezetek Európai Szövetségének tagjaként belelátok más országok érdekvédelmi mozgalmainak mindennapjaiba, és nagyon elkeserítő látni, hogy mennyivel erősebbek nálunk. Európa más részein továbbra is fontos fékezői a kormányzati akaratnak.
Egyetlen kormány sem örül az erős szakszervezeteknek, de nálunk különösen nagy a felülről jövő politikai nyomás. De nem csak fent kell keresni az okot. Harminc évvel a rendszerváltozás után még mindig nagyon sokan hisznek a gondoskodó államban, a magyar munkavállalók jó része továbbra is felülről várja, hogy megoldják a problémáit. De egyre többen jönnek rá, hogy hiába. Ha ők nem lépnek, más nem fogja megtenni helyettük. Egyetlen kormány sem ad semmit magától, csak ha kikényszerítik.
| ||
MN: A rabszolgatörvény elfogadása után sokan hitték, hogy eljött a feltámadás ideje, de néhány akció után mindenki visszasüppedt az apátiába.
BP: Amikor a kibővített elnökségi ülés döntött a sztrájk meghirdetéséről, jeleztem, hogy nem leszünk sokan. De nem akartunk azzal foglalkozni, hogy ki jön még velünk. Tudtuk, hogy a kormányzati igazgatásról szóló jogszabály az ugyanaznap elfogadott rabszolgatörvénynél is rosszabb. (A törvényi változásokról lásd keretes írásunkat.)
A kormány semmit sem vett figyelembe a tervezethez benyújtott 18 oldalas kodifikációs javaslatgyűjteményünkből. Tíz sztrájkot indítottunk el eddig, amivel talán elértük a legtöbb akciót hirdető szakszervezet címet, viszont az eredményeink ezzel együtt is inkább kárenyhítésre alkalmasak. De legalább megpróbáltuk. Ráadásul nem csak a saját házunk népét, a kormánytisztviselők érdekeit védtük, harcba hívtuk a szociális ágazatban és az önkormányzatoknál dolgozókat is.
MN: Tavaly augusztusban még a nővérekkel, a tanárokkal, a rendőrökkel és a tűzoltókkal együtt keresték a közös fellépés lehetőségét. Nem lett belőle semmi. Miért?
BP: Azt láttuk, hogy elégedetlen a társadalom nagy része, de azt nem tudtuk, hogy ki fog továbbmenni. Kerestük a partnereket, de akkor sem gondoltuk, hogy le fog állni minden.
MN: Decemberben Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke is összefogásra buzdított, mondván, enélkül leszalámizzák a munkavállalókat.
BP: Valóban volt rá akarat. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete szolidaritási akciót is szervezett a sztrájkunk támogatására, az más kérdés, hogy a kormány ellehetetlenítette ezt. De azt is éreztem, hogy az összefogás társadalmi üzenete nem igazán jött át.
MN: Januárban még élesebben fogalmazott a Magyar Narancsnak. Akkor azt mondta, az izgatja leginkább, hogy a többi szakszervezet is csatlakozik-e, vagy a munkabeszüntetési hullám elakad náluk: „Én kiállom a tükörpróbát, most lássuk, hogy másoknak is sikerül-e.” Kiállták?
BP: Nem minősítenék senkit. Nekem csak az a fontos, hogy mi megtettük-e, amit lehetett. Megtettük. Az állami döntéshozók igyekeznek mindig úgy tenni, mintha nem a tiltakozások hatására cselekednének, hanem maguk ismernék fel a helyes utat. A március 14-re szervezett sztrájkot egyébként nem fejeztük be, csupán felfüggesztettük.
| ||
MN: Az Audi és a Hankook dolgozói nem hagyták abba, amíg el nem érték, amit akartak. A köztisztviselők egynapos sztrájkot tartottak, és alig 7500-an vettek részt benne a humán közszolgáltatásban dolgozó 680 ezerből. Elégedett volt?
BP: Az Audinál és a Hankooknál egy munkáltató van, az általunk meghirdetett sztrájkban három ágazat 7200 munkáltatójával szemben kellett harcolnunk a jogainkért. Ráadásul az állam által finanszírozott munkáltatókat is köti a központi akarat. A márciusi sztrájkban azt a 17 ezer önkormányzati dolgozót hívtuk harcba, akik a korábbi emelésből kimaradtak – ebből csatlakoztak az akcióhoz 7500-an.
Azt gondolom, hogy ez ebben az egzisztenciális félelmekkel terhelt közegben nagyon szép eredmény. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a példátlanul szigorú sztrájktörvény a köztisztviselők esetében még több megkötést tesz. Például csak ott hirdethető sztrájk, ahol van szakszervezet és a munkavállalók fele egyetért a követelésekkel.
A budapesti Főpolgármesteri Hivatalban például rendre azon bukik el a szervezés, hogy a 900 dolgozóból csupán 400-an támogatják az akciót. Nagyon kellett figyelnünk a törvényességre. Ha egy szemernyi esély lett volna rá, hogy a kormány bíróság elé citáljon minket, akkor megtették volna. Az említett 680 ezer egyébként az utolsó hivatalos létszámadat, de azóta százezren hagyták el a humán közszolgáltatást.
Ebbe a keretbe ráadásul a tanárok, a katonák, a tűzoltók, nővérek, rendőrök és még sokan mások is beletartoznak, akikre 23 különféle életpályamodell vonatkozik a kormányzati szalámipolitika miatt. A mi márciusi leckénk az önkormányzati dolgozók mozgósítása volt.
| ||
MN: Mire volt elég ez az egynapos akció?
BP: Hatodik alkalommal harcoltunk ezekért az emberekért. Sikerült 20 százalékos keresetnövekedést elérni 11 milliárd forint szétosztásával. Ebben azonban egyetlen fillér állami forrás sincs, ezt a pénzt ugyanis a tehetősebb önkormányzatoktól vonták el szolidaritási járulék címén. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a jelentős bevételű településeken most kisebb volt az emelés, mint a szegényebbeken.
MN: Ez a 11 milliárdos osztogatás nem a tavalyi sztrájk eredménye?
BP: De igen. Most a Belügyminisztérium ígéretet tett arra, hogy a jövő évi költségvetésben forrást biztosítanak az önkormányzatoknak a béremelésre. De ennél is fontosabb cél, hogy a kormány érezze: nem adjuk fel, nem hátrálunk meg, nem hagyjuk abba. Közeledünk az önkormányzati választások felé, így a követeléseink is egyre nagyobb súllyal esnek latba.
MN: Két határidőt is szabott az MKKSZ: április 30. és június 30. Pontosan mit kellene addig teljesítenie a kormánynak?
BP: A szociális ágazatra vonatkozó követeléseinket és a sztrájkfelhívást 4200 munkahelyre küldtük szét, sok helyen az elégséges szolgáltatásokról is meg tudtunk egyezni. Háromszor tárgyaltunk az Emmiben, és végül minden követelésünkre kaptunk ígérvényt. A kormány vállalta, hogy a június 30-ra elkészülő jövő évi költségvetési törvényben már szerepel a diplomás minimálbér.
Ehhez egyébként nem szükséges törvényt módosítani, egyetlen szorzóra kell rábólintania a kabinetnek. Ez azért különösen fontos, mert a közalkalmazotti fizetés jelenleg az alapilletmény és a különféle pótlékok együttese, amelyet ugyan a kormány eddig mindig megadott, de mi nem adományként akarunk fizetést kapni. A diplomás minimálbér minden ágazatra érvényes lenne.
MN: Mi lesz akkor, ha a minisztériumok és a kormány nem tartja be az ígéreteit?
BP: Nagyon remélem, hogy nem így lesz. Elfogyott a türelem. Vége. Kemény világ jön, és ez nem fenyegetés. Az elkeseredés eljutott arra a fokra, amikor már úgy érzik az emberek, hogy nincs mit veszíteniük.
MN: Tüntetések? Sztrájk? Forradalom?
BP: Nem tudom megmondani. Talán világgá megy mindenki. Olyan spontán folyamatok indulhatnak el, amelyeket már sem a szakszervezetek, sem a pártok, sem a kormány nem tudnak befolyásolni. De sem a munkaadói oldalnak, sem a kormánynak nem lehet érdeke a tömeges elvándorlás, a pályaelhagyás.
MN: A sajtó már megkongatta a vészharangot: tömeges felmondás, kiürülő hivatalok, a kormánynak oly kedves csok ügyintézésének leállása. Mi jöhet még?
BP: Igazából senki nem tudja pontosan, mekkora a baj. Még a területekért felelős kormánymegbízottak is csak azt látják, hogy az engedélyezett alaplétszám teljes-e vagy hiány van, de azt már ők sem tudják, hogy minden szakterületre jut-e valaki. Csak darabra mérik. A nagy mozgások miatt még nem rajzolódott ki a pontos kép, de az bizonyosra vehető, hogy minden egyes kormányhivatalban ki fognak alakulni spontán válsághelyzetek.
Ez nem feltétlenül a kormányablakokban zajló ügyintézést érinti majd, ahol 10–15 perces ügyintézési folyamatokat kell elsajátítani. A helyzet az összetettebb területeken, például a gyámügyi osztályokon válik tarthatatlanná, ahol egy egész jelzőrendszert kell üzemeltetni, ahol fontos az előzmények és a rengeteg jogszabály ismerete, ahol sokkal nagyobb a felelősség egy okirat kiállításánál, hiszen gyermekek sorsáról kell dönteni. S ez állami felelősség. Ha kiürül egy gyámhivatal, nem lesz, aki közbelépjen. De itt kellene kiállítani a csokpapírokat is.
MN: Mennyire valóságos veszély a közigazgatás leállása?
BP: Megvan rá az esély. Tudunk olyan kormányhivatali osztályról, ahol mindenki felállt, a vízügyi területen is akadt olyan részleg, ahol 14 főből 2-en maradtak. Sokan bevállalták a hosszabb munkaidőt, de amikor majd rendre elkésnek a bölcsődéből, az óvodából vagy iskolából, újragondolják a dolgot. A közszféra egy területén végrehajtott munkaidő-növelésnek a többi területre is lesz hatása.
MN: A kormány képviselőivel történt legutóbbi március végi egyeztetésen Bordás Gábor helyettes államtitkár azt mondta, hogy a törvényt végrehajtják, még ha politikai indíttatású ellenállást szerveznek is.
BP: Amit egy helyettes államtitkár mond, nem feltétlenül egyezik a kormány álláspontjával. Ettől persze még nem tetszik. Nem vagyunk politikai pártok bábjai. Még a nemzetközi szakmai szövetségek közül is annak vagyunk a tagjai, amelyik középen áll. De nem azért, mert az értékválasztásunk nem baloldali. A pártpreferencia azonban nem megengedett. Nem lehet köpönyegeket forgatni egyfolytában. Az érdekvédelem a politika határterülete, nem tehetjük meg a tagjainkkal, hogy mindig alkalmazkodniuk kelljen.
Az viszont tagadhatatlan, hogy változtattunk a magatartásunkon. Korábban a függetlenség egyúttal teljes elszigetelődést jelentett, mivel csak a mindenkori kormányt tartottuk partnernek. Nem vált be. Ma azt mondjuk, hogy minden demokratikus értéket valló párttal és a kormánnyal tartjuk a kapcsolatot. Ebben van tartalék. De tudjuk a határainkat. Közben az sem hallgatható el, hogy a parlament, amely jelenleg döntéshozatali gyárként működik, nem képviseli a társadalom egészét. Érdekérvényesítési hiányok alakultak ki.
MN: A kormány képviselője szerint eddig mindenki hazudott munkateherről, létszámról és ügyforgalomról. Nincs is akkora túlterhelés, az alapszabadság eddig is 20 nap volt, az átlagkereset 380 ezer forint, egy osztályvezető pedig akár egymillió forint feletti összeget is hazavihet havonta.
BP: Ez egyszerűen nem igaz, az átlagfizetés nincs ennyi, az osztályvezetők biztosan nem keresnek ennyit. Különben is nagyon nem mindegy, hogy egy többdiplomás, 37 éves szolgálati viszonnyal rendelkező munkatársról beszélünk vagy egy kezdőről.
MN: Akkor mi a valós összeg?
BP: Nem tudom. És éppen ez a lényeg. Az újonnan bevezetett bértömeg-gazdálkodás tág kereteket biztosít a munkáltatónak a fizetések meghatározására, de semmire sincs garancia. Néhányan kereshetnek jól, de akkor másoknak ugyanabból a kalapból értelemszerűen kevesebbet oszthatnak. Most minden hivatalvezető úgy trükközik, ahogy akar. Ráadásul mindenki feje felett pallosként függ a „bizalomvesztés”, erre hivatkozva bárki kitehető az állásából.
Az elmúlt években az összes korábbi privilégiumot elvették, csak a többletszabadság maradt. Most már az sincs. A gyerekek után járó plusz szabadnapok nem pótolták a kiesést. A nyugdíj előtt állóktól pedig annyi szabadnapot vettek el, hogy az már a munka törvénykönyvében meghatározott szint alá esett. Ezzel kapcsolatban állásfoglalást kértünk az Alkotmánybíróságtól, de választ még nem kaptunk.
MN: A kormány több mint 9 milliárdot fizetett ki az államigazgatásban dolgozók szabadságmegváltására. Ez nem kevés.
BP: Ez valójában a beismerése annak, hogy a kormány a feladatellátáshoz szükséges létszámnál kevesebbet foglalkoztat. Ahol ilyen mértékű a ki nem fizetett szabadság, ott rosszul gazdálkodnak a munkaerővel. A ki nem adott szabadságokkal veszélyeztetik a dolgozók egészségét, lehetetlenné teszik a regenerálódásukat, korlátozzák a családdal eltölthető idejüket.
| ||
MN: Nem tűnik úgy, mintha a kormány meghátrálna. Sőt újabb, ezúttal 2477 fős létszámleépítésről döntöttek. Van még hová hátrálni?
BP: Nincs. A közszféra leépítése immáron a negyedik fázisába lépett. A nyitányt jelentő létszámstopot, amikor a távozók helyét nem töltötték fel, követte a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény, amely napi fél órával növelte a munkaidőt és jelentősen csökkentette a kiadható szabadságot. Az új szerződési feltételeket nagyjából 2500 ember nem fogadta el, bár a pontos szám egyelőre nem ismert. Majd kiderült, hogy a kormány újabb leépítésről döntött, anélkül, hogy az érdekképviseletekkel egyeztetett volna.
Mostanra eljutottunk a negyedik szakaszba, amikor bizonyos területeken már újra castingolnak, hogy a munka ne álljon le. A bürokráciacsökkentés mese habbal, hiszen a feladat mennyisége nem csökkent. Az átszervezések sem zárultak le. Folyik a közigazgatási bíróságok felállítása, és átalakul a területi építési hatóságok rendszere. Kasszazárásnál a kormánynak be kell látnia, hogy egyszerűsítenie kell a jogszabályok végrehajtását, szoftverekkel gyorsítani a munkát, és minimum 30 százalékkal növelni kell a kereseteket.
Ez a minimum követelésünk. Ezek nélkül működésképtelenné válik a rendszer. A megfélemlítés kevés lesz ehhez. A távozó szakemberek felmentési ideje hamarosan lejár és akkor eljön az igazság pillanata.
| Változatok rabszolgatörvényre Az idén január elsején hatályba lépett jogszabályváltozások közül a munka törvénykönyvének módosítása váltotta ki a legnagyobb visszhangot. A rabszolgatörvényként elhíresült új szabályozás (amely egyebek mellett a maximálisan elrendelhető túlórák számát évi 250 óráról 400 órára emelte) a közszféra dolgozóit kevésbé érinti, a kormányzati igazgatásról szóló törvény – amely március elsején lépett életbe – viszont annál inkább. A „köztisztviselői rabszolgatörvényként” emlegetett jogszabály felhatalmazta a kormányt a kormányzati igazgatási szerv alaplétszámának meghatározására, lehetőséget adott a tisztviselők bérének széles sávban való meghatározására, egyúttal eltörölte a szenioritás elvét – miszerint az évek száma határozta meg a közszolga illetményét –, s helyette a vezető által elismert teljesítmény vált meghatározóvá. Napi fél órával nőtt a munkaidő, és öt nappal csökkent az alapszabadság. Az állami vagy önkormányzati közfeladat, közszolgáltatás ellátásához kötődő közalkalmazotti jogviszony részletes szabályait a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényben határozták meg 1992-ben. Ennek egyik legfontosabb része a közalkalmazotti bértábla, amely azonban 11 éve változatlan. A kormány többször módosította a törvényt, egyre jobban kiüresítve azt, tavaly pedig a szakszervezetekhez olyan információk érkeztek, miszerint a kormány már készül a jogszabály „kivezetésére”. |
