Magyar Narancs: Mit tanulhatunk a szokásos köznapi gondolkodástól eltérő történeti szemlélettől? Mi az, amit az egymással is vitatkozó történészi iskolák munkásságából hasznosítani tudunk a mindennapokban?
Romsics Ignác: Egyetértek Ciceróval, aki szerint: „A történelem az idők tanúja, az igazság fénye, az élő emlékezet, az élet tanítómestere, a régi idők hírnöke.” Mit tehetnék még ehhez hozzá?
MN: Manapság a politikusok ismét sokat hivatkoznak – nyilván szelektíven kiválasztott – történészekre: az ön új könyve címében szereplő népszerű, összefoglaló műveket jegyző Yuval Harari például egy időben Orbán Viktor kedvenc, többször idézett szerzője volt. Mit keresnek, illetve vélnek megtalálni a politikusok a történetírók könyveiben?
RI: Szerencsés esetben tanulni, okosodni akarnak belőlük, mert tudják, hogy a múlt ismerete nélkül – ahogy ezt Cicero oly szépen megfogalmazta – a jelen sem érthető. Kevésbé szerencsés esetben önigazolást keresnek, ami nem nehéz, hiszen a különböző korok és iskolák historikusainak a munkáiban minden és mindennek az ellenkezője fellelhető. A történelem azonban, szoktuk mondani, nem példatár. Minden cselekedet és minden mondat a maga kontextusában értelmezhető helyesen, az időtlenített és morális tartalommal feltöltött tanulságok nem a történetírás, hanem az emlékezetpolitika műfajába tartoznak.
MN: A közelmúlt német történészvitái különösen izgalmasak, mert mintha rólunk, a mi dilemmáinkról szólnának.
RI: A német, pontosabban nyugatnémet történészek 80-as évekbeli vitája, a Historikerstreit valóban sok tanulsággal szolgál, ám a magyar történeti gondolkodásra csak kevéssé hatott. A Német Szövetségi Köztársaság demokratikus politikai és szellemi közegében évtizedeken át szabadon lehetett gondolkodni és írni arról, hogy hogyan és miként kerülhetett sor a Harmadik Birodalomban megtörtént szörnyűségekre. Véletlen „üzemi baleset” – Betriebsunfall – okozta-e Hitler hatalomra jutását, avagy az ideáltipikus nyugat-európai fejlődéstől évszázadok, de legalábbis a 18. század óta eltérő német külön út, a Sonderweg logikus következménye volt? Közvetlenül 1945 után egy ehhez hasonló önvizsgálat Magyarországon is elkezdődött. Gondoljunk csak Bibó István ekkori esszéire vagy Szekfű Gyula Forradalom utánjára. Ennek azonban nagyon gyorsan, már 1948–1949-ben vége szakadt. A kommunista hatalomátvétellel olyan korszak kezdődött, amelyben a szabad vita lehetetlen volt, s központilag előírták, hogy mit kell gondolni közelmúltunkról. A mi Historikerstreit-unk csak az 1960-as évek végén kezdődött, és lényege a Horthy-rendszert fasiszta diktatúraként ábrázoló propaganda-történetírás dekonstruálása volt. A vita két kérdéskör körül mozgott, és egy kicsit mozog még ma is. Az egyik: hogyan nevezhető az a rendszer, amely sem diktatúra, sem demokrácia nem volt? A másik: döntően külső – a német elvárás – vagy belső tényezők – a revizionizmus és az antiszemitizmus – vezettek-e II. világháborús szereplésünkhöz, különösen az 1944-es rettenethez?
MN: A külső erők által kényszerűen megszakított magyar történelmi fejlődés a mai hivatalos emlékezetpolitikának is fontos eleme. Olyannyira, hogy az 1944 márciusa és 1990 márciusa közötti, számos korszakot magában foglaló állítólagos diszkontinuitás még az Alaptörvénybe is bekerült, és egy vitatott emlékművet is szült. Ki lehet-e így satírozni bő négy évtizedet a nemzet történelméből?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
