Zsákban futás a pálya mellett

Csák János helyét vette át az európai parlamenti és önkormányzati választás másnapján. Nem a lehengerlő víziók embere, inkább igyekvő háttérmunkás. Kérdés, hogy ez mennyi ideig lesz elég az életben maradáshoz.

„Nem posztot, hanem feladatot kaptam” – nyilatkozta június eleji kinevezése után az új miniszter. S valóban, ha valami kiviláglik Hankó eddigi működéséből, az épp a technokrata, háttéremberi megközelítés. Elődje, Csák János máshogy volt ezzel, imádta a nagy szavakat, a távlatos – bár nem épp letisztult – víziókat. Rövid miniszterségét több botrány is beárnyékolta, a Nemzeti Múzeumot vezető L. Simon László látszólag szélsőjobbról jövő elgáncsolásától kezdve a Zeneakadémia kancellárja körüli feszültségeken és – egyelőre – sikertelen modellváltási kísérletein át a színházi szférában eluralkodó fejetlenségig, s legutóbb a már tervezetként is jelentős felháborodást keltő kulturális törvényig. Az sem sokat segített Csákon, hogy nem sikerült megoldania a felsőoktatás legégetőbb gondját, a kekvásított egyetemek kizárását a nemzetközi Erasmus+ és a Horizont programokból.

Mit beszél?

Az, hogy Hankó Balázs sokkal inkább afféle megoldóembernek tűnik, jelzi, hogy a tárca belső súlypontja a kulturális hegemónia megteremtése felől áthelyeződött a felsőoktatási rendcsinálás irányába. A kulturális térben már így is elég sok látnok működik Demeter Szilárdtól Vidnyánszky Attilán át a hozzájuk képest realistább, de véletlenül sem rendszerkritikus Káel Csabáig vagy Baán Lászlóig.

Hankó első megnyilatkozásaiban sietett leszögezni, hogy mindenben igyekszik az elődje által megkezdett munkát folytatni, de feltűnően többet beszélt a felsőoktatási kérdésekről, mintsem a magyar kultúra forró témáiról. Ez utóbbiakat eddig egyáltalán nem érintette, helyette valóban a csáki retorikát vitte tovább a kötelező klisék variálásával. „Hagyományaink és kultúránk identitásunk, létezésünk leg­elemibb alkotója, így misszió a nemzeti identitás megőrzése, és a magyar kulturális élet értékközvetítő szerepének erősítése” – nyilatkozta a Magyar Művészeti Akadémia grémiuma előtt. Mit jelent ez? Hát, nem sokat. Vagy az a mondás, hogy a kultúránk az, „amely egyben tesz minket magyarrá, tart meg minket magyarnak, köt bennünket eredetünkhöz, hagyományainkhoz, és biztosít alapot Európa kulturális gyökereihez”? Esetleg az, hogy „feladatom és szándékom, hogy egyszerre lehessen a népi kultúrát vagy az anyanyelv ápolását mindennapjaink részeként megtartani, és a magas kultúra alkotásait is megvédeni”?