"Nem volt kedvem hőst játszani" (Alföldi Róbert színész-rendező)

szerző
Hermann Irén
publikálva
2001/32. (08. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: A

h1>"Nem volt kedvem hőst játszani"hogy szerepet vállalt az új Nemzeti nyitó darabjában, de ő nem bánja.Makrancos Kata Shakespeare egyik legtöbbet játszott darabja, idén nyáron két helyen is bemutatták. Mit lehet még kihozni belőle?

Alföldi Róbert: Szerintem Nádasdy Ádám fordítása miatt vették elő sokan. Én is ezért olvastam el újra.

MN: Mitől más ez a fordítás?

AR: Egyrészt Nádasdy természetesen leporolta a darabot, másrészt bennem is egy egészen más kép élt róla. Rájöttem, hogy a Makrancos egyáltalán nem az a kedves, évődős történet, hanem egy nagyon mocskos történet. Ahhoz képest, ami bennem a Liz Taylor-Richard Burton-filmről élt, újraolvasva a darabot, teljesen megváltozott a véleményem. Nem egy bájos történet férfi és nő kapcsolatáról, hanem kőkemény szemétség. Nagyon sötét darab, főleg a tekintetben, hogy a férfiak mit gondolnak a nőkről.

MN: Ezért választottad?

AR: Nem. Az élmény miatt, amit az új fordítás adott. Azért, hogy mennyire mást gondoltam róla.

MN: Hogyan hangsúlyozod a darab sötét oldalát?

AR: Bízom benne, hogy egy idő után átfordul a dolog, és amin az imént még jókat nevetett a néző, azon később majdnem sírni fog. Amikor éheztetik Katát, és húzzák az orra előtt az ételt, az lehet nagyon vicces, de a következő jelenetben a négy fiú majdnem megerőszakolja.

MN: A felkéréseid már kifejezetten Shakespeare-re szólnak?

AR: Ide úgy hívtak, hogy rendezzek egy Shakespeare-vígjátékot.

MN: A csapat kialakításában szabad kezet kaptál?

AR: Igen, de azt mindig kikötöm, hogy a szerepeket én oszthassam. Most mégis úgy alakult, hogy szinte többen vannak az előadásban, akikkel még soha nem dolgoztam.

MN: Nyári daraboknál mindig dilemma, hogy érdemes-e négy-öt előadásért ennyit dolgozni...

AR: Egy előadásra ugyanúgy kell felkészülni, mint százra. A munka ugyanannyi. Sőt több, mert kevesebb idő van a próbákra.

MN: Amikor viszont már kész, egy hét, és vége.

AR: A nyári előadások után mindig nagy a lelkesedés, hogy játsszuk még tovább. Remélem, sikerül is megállapodni valamelyik színházzal, hogy tovább játszhassuk. De arra azért soha nem gondoltam, hogy csupán néhány előadásért nem vágok bele.

MN: A társulat leköltözött Gyulára, együtt vannak egész nap. Jobb így dolgozni, mintha a próbáról rohannának el a színészek?

AR: Persze, sokkal. Együtt ebédelünk, együtt vacsorázunk, jól érezzük magunkat együtt, és közben meg is ismerjük egymást.

MN: Szokatlan, hogy egy rendező egy hét után magára hagyja a társulatot. Ráadásul, míg Amerikába utazol, Szentendrére is elutazik az előadás. Hogy bírod ezt?

AR: Nagyon rosszul, de szerencsére volt két napunk, hogy Szentendrén próbáljunk, tehát a társulatnak nem lesz teljesen idegen a helyszín. Ezenkívül körülvettem magam olyan emberekkel, akikben bízom, és tudom, hogy át tudják vinni az előadást.

MN: Hogy bírják az "újak" a stílusodat?

AR: Most már jól. Konfliktus eddig nem volt, de a levegőben érezni, hogy azt gondolják magukban, ki ez a hülye, miért mond meg mindent ilyen nyíltan, és mit akar egyáltalán. Aki már dolgozott velem, az tudja, hogy ez miért jó, és hogyan áll a végére össze minden.

MN: Szigorú vagy a próbákon.

AR: Nem megy másképp. Nem szabad hagyni szétfolyni a dolgot, főleg nem ebben a melegben. Negyven fokban nem lehet próbálni, csak ha erős tempót diktálsz.

MN: Adottság, hogy tudsz az emberekkel bánni, vagy meg kellett tanulnod? Mi kellett hozzá?

AR: Elsősorban azoknak a türelme, akikkel dolgozom. Mégis úgy gondolom, csak másodlagos kérdés, hogy hogyan tudod irányítani a csapatot. Ha tudod, hogy mit akarsz, akkor tudsz bánni a kollégákkal. És abból élsz, hogy figyelsz a másikra. A cél pedig közös: a jó előadás.

MN: Ebben a tekintetben létezik hierarchia a színészek között?

AR: Nem.

MN: Kor alapján sem?

AR: Talán az alapján igen, bár volt már olyan idős kolléga, akivel nagyon szigorúan bántam.

MN: Csapatjátékos vagy. Ezt a szentesi dráma tagozatos osztályod és a főiskolás csoportod is mutatja.

AR: Mindkettő más volt. Mindent Szentesen tanultam. A gondolkodást magát, a szabad gondolkodást és azt, hogy ragaszkodjak a véleményemhez. Megtanítottak rá, hogy magunk ítéljük meg a világot. Akkoriban a szentesi gimnázium kirívóan liberálisnak számított, felnőttként kezeltek minket. A mai napig tartom a kapcsolatot az osztálytársaimmal. Olyan, mintha tegnap lett volna, ugyanúgy folytatjuk. Örülök annak is, ha újra együtt dolgozhatunk. Ebben az előadásban Murányi Tünde játssza Makrancos Katát, méghozzá remekül. Biztosan azért is megy ilyen jól a munka, mert tökéletesen értjük egymást. A főiskola más volt, velük nem nagyon találkozom.

MN: Mégis legendás volt, ahogy az osztályotok együtt akart maradni, ami egy fél évre sikerült is.

AR: Ez a tanárainknak, Kapás Dezsőnek és Horvai Istvánnak köszönhető, akik után az első pillanattól kezdve tűzön-vízen át mentünk. Az a fél év Veszprémben nagyon jó volt, de sajnos máshol nem ment tovább. Az ott született meg, oda volt kitalálva.

MN: Élesen elválasztod a színészetet és a rendezést?

AR: Ha magammal kellene dolgoznom, akkor megőrülnék. Ha velem úgy dolgozik egy rendező, ahogy én szoktam, azt nagyon nehezen viselem.

MN: Miért? Hogyan dolgozol?

AR: Színészként szöszmötölök, érzeteket meg miegymást keresek, amitől - ha rendezek - a falra mászok. Ugyanakkor én nem tudok máshogy játszani, mert így tanultam.

MN: Idén nyáron egy szerep, egy rendezés. Jó ez az arány?

AR: Tavaly játszottam három előadásban, rendeztem egyet. Jövőre rendezek hármat, és játszom egyet. Így pont jó. De nagyon örülök, hogy mostanában olyan szerepeket kaptam, amelyhez nagyon kedvem volt.

MN: Nem adtál vissza szerepet?

AR: Nem, mert nem hívtak több helyre.

MN: Egy éve már, hogy eljöttél a Vígszínháztól, és szabadúszó vagy. Jól döntöttél?

AR: Nagyon. Nincs bennem az a rettegés, hogy vajon mit fogok játszani. De van egy nagyon rossz oldala: mindig mindent elölről kell kezdeni. Nemrég Szlovákiában rendeztem. Elutaztam, megismerkedtem, összebútoroztam a társulattal, megvolt a bemutató, és irány haza. Ez nagyon furcsa élmény.

MN: Jobb volt a határokon túl dolgozni?

AR: Sokkal jobb, de ez természetes, hiszen nálunk is más egy külföldi rendező élete. Nagyon kíváncsiak voltak rám, és nagyon nem tudtak rólam semmit.

MN: Milyen volt a Hamlet fogadtatása Szlovákiában?

AR: Nagy viták alakultak ki az előadásról. Végletesen reagáltak a nézők: volt, aki felállva tapsolt a végén, de olyan is volt, aki kikérte magának. Nekem az a fontos, hogy mindenki látni akarta.

MN: Az emberek már Alföldi-rendezésekre járnak? Az előadások még mindig megosztják a magyar közönséget?

AR: Igen, de azok is eljönnek, akiknek nem tetszik.

MN: Egy valóban értékes előadás szükségszerűen megosztja a nézőit?

AR: Lehet, hogy így van, de jobban örülnék, ha mindenkinek tetszene, amit csinálok. De így még mindig jobb... Úgy érzem, az is elgondolkodik rajta, akinek esetleg nem tetszik.

MN: 2000-ben másodszorra sem sikerült elnyerned az Új Színház igazgatói posztját. Lassan egy év távlatából hogyan látod a történteket?

AR: A mai napig úgy gondolom, hogy a szakma keze nagyon benne volt abban a döntésben. Valamiért a szakma bizonyos köreiben kívülről én egy ellenszenves figura vagyok. Vagy egyszerűen csak nem mernek rám bízni egy színházat.

MN: Megviselt a döntés, és azt mondtad, mindegy, csak el innen. Most hogy gondolod?

AR: Ennek is van előnye. Szabad vagyok. Megpróbálhatom, hogy milyen külföldön. De azt hiszem, hogy soha nem költöznék el végleg innen.

MN: Milyen terveidet hiúsította meg, hogy nem lettél direktor?

AR: Csapatot szerettem volna csinálni, építkező színházat, de akkor is klasszikusokat rendeznék, Shakespeare-t, Csehovot, Schillert.

MN: Nemrég Amerikába is hívtak.

AR: Igen, most utazom az előkészítés miatt. Ha minden jól megy, 2003-ban két előadást rendezek Amerikában, az egyiket New Yorkban, a másikat pedig Portlandben.

MN: Kedvedre rendezel, most már a határon túl is. Még mindig bánod, hogy nem kaptad meg a színigazgatói széket?

AR: Igen, nagyon. Lehet, hogy naivság, de én még mindig úgy gondolom, hogy úgy is lehet színházat csinálni, hogy nem őrülsz bele, nem kell vállalhatatlan kompromisszumokat kötnöd. Olyan emberekkel vehettem volna körül magam, akikkel jól tudok működni.

MN: Ezt így is megteheted, sőt az esetek többségében meg is teszed.

AR: Igen, de azért mindig elölről kell kezdeni. Egy színházban pedig lehet építkezni. Én úgy gondolom, hogy jobbat tudnék csinálni, mint ami most van a színházakban.

MN: Alapanyag van hozzá...

AR: Emberek vannak, akikkel nagyon jó lenne együtt dolgozni, de az egész mégsem áll össze. A Pécsi Színházi Találkozó megmutatta, hogy van létjogosultsága a színháznak, az emberek őrjöngtek, hogy mindent láthassanak. Iszonyú jó érzés volt.

MN: A szakma is így volt ezzel?

AR: Igen. A magyar színházi élet mégis elnyeli a tehetségeket.

MN: Ennek az is az oka, hogy a szerződésben lévő színészek ritkán mondanak nemet.

AR: Ezt meg tudom érteni, ugyanis a mai viszonyokon belül az egy halálugrás.

MN: Te már adtál vissza szerepet?

AR: Igen, de megúsztam. De én több lábon állok az életben. Ha az egyik nem megy, megy a másik.

MN: Nem gondolod, hogy rendezőként, színészként a megítéléseden sokat ront, hogy egy kereskedelmi televízió csevegős reggeli műsorát vezeted?

AR: Az RTL Klub előtt is voltak, akik nem szerettek. Mi köze van a kettőnek egymáshoz? Jöjjenek el, és nézzék meg az előadásaimat. Én a tévében akkor vagyok, amikor a színházi munkáim megengedik. Szlovákia előtt szóltam, hogy most sokat nem leszek, tehát - ha úgy gondolják - legyen inkább vége. ´k erre azt mondták, hogy várnak akkor, amikor tudok jönni.

MN: Önreklámnak fogod fel a tévét?

AR: Biztos, hogy sokat számít, hogy Stohl András vagy én vagyunk a címlapon. Kurrens árunak számítunk. A közönség eljön, mert ismernek minket, néha az is előfordul, hogy a felkéréseket is ezért kapjuk. A televízió tehát eszköz, de nem csak az. Nagyon sok érdekes emberrel találkozom a műsorban, olyanokkal, akikkel különben sohasem találkozhatnék. Sokat segít. És Shakespeare-t adunk el vele...

MN: Mit szólsz ahhoz, hogy Stohl Andrásnak éppen a műsorvezetés miatt kellett távoznia a Katonából?

AR: Nagyon felháborodtam rajta, mert összekevertek két dolgot. A Katona József Színház igazgatója nem azt mondta, hogy nem akarják meghosszabbítani a szerződését, hanem hogy válasszon a tévé és a színház között.

MN: Színigazgatóként folytattad volna a műsorvezetést?

AR: Egy ideig biztos. Már csak azért is...

MN: Örülsz annak, hogy olyan műsort vezetsz, ami kerüli a politikát?

AR: Nem is a politika hiányzik, hanem az, hogy alapvető emberi dolgokról beszéljek.

MN: Például?

AR: Például arról, hogy Magyarországon élnek olyanok is, akik éheznek.

MN: Adakozó típus vagy?

AR: Igen.

MN: Ha megtudod, hogy valaki segítségre szorul, megkeresed és segítesz rajta?

AR: Volt már ilyen, de inkább alapítványoknak adom.

MN: Szikora Jánossal dolgoztál együtt a szolnoki Amadeusban, és a Nemzetibe is együtt mentek. Összetartotok?

AR: Mint barátok, igen. Ennél nagyobb összetartozás nem is kell.

MN: Az ember tragédiája az új Nemzeti Színház nyitó darabja lesz. El lehet tekinteni létrejöttének körülményeitől?

AR: A történet minden mocsokságával együtt úgy gondolom, hogy amikor a Nemzetiben először felmegy a függöny, onnantól kezdve az egy színház lesz. Egy kicsit gondolkoztam, mielőtt igent mondtam, de alapvetően nem befolyásoltak a körülmények. Tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy lepaktáltam a rendszerrel.

MN: Köztudott, hogy a Nemzeti szigorú feltételeket szabott a szerződésekben. Végül ki engedett?

AR: Nekem az volt a fontos, hogy az életem ugyanolyan szabad legyen, mint eddig, és ezt sikerült elérnem.

MN: Ha nem engedik, akkor nem vállaltad volna?

AR: Nem. Ahogy egyszer ezért vissza is mondtam, de aztán megegyeztünk.

MN: Gondoltál arra, hogy mi történik, ha visszalépsz?

AR: Hőst játszhattam volna, amihez nem volt kedvem.

Hermann Irén

szerző
Hermann Irén
publikálva
2001/32. (08. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra