Magyar Narancs: Mi a főváros felelőssége abban, hogy a kormány úgy döntött: mégsem épül Budapesten metró az orosz államadósság terhére? Elhangzott, hogy nem készült el időben a megvalósíthatósági tanulmány, nem volt időben egyeztetés.
Demszky Gábor: Hogyan lehetne a főváros felelőssége egy kormánydöntés? A megvalósíthatósági tanulmány készítésének ténye 1994 novembere, az 1996. szeptember végi határidő pedig tavaly október óta ismert. A tanulmányt az EU központi Phare-alapjaiból finanszírozzák, menetrendjéről, ideértve a befejezés időpontját is, a pénzügyi és közlekedési tárca mindvégig teljes körű tájékoztatást kapott és kap most is. A megvalósíthatósági tanulmány tehát igenis időben készül el. A kormány és a főváros közti egyeztetés az orosz közreműködésről úgy történt, hogy a kormány május 29-i határozatában felkérte a fővárost: vegyen részt az orosz féllel folytatandó, kötelezettségvállalás nélküli tárgyalásokon. E felkérésnek a főváros minden tekintetben eleget tett. A kormány mérlegelési szempontjait a fővárosnak nem feladata kommentálni. Az államadósság az állam adóssága.
MN: Pontosan kinek a kompetenciája a metró finanszírozása?
DG: A metró Budapest területén létesülne, de nemcsak a fővárosiak, hanem minden itt utazó érdekét szolgálja. Országos jelentősége és a költségek miatt megítélésünk szerint a kiemelt állami beruházások kategóriájába tartozik, de finanszírozásában természetesen a főváros is részt vállalna. A döntés tehát a kormányzat és a főváros közös kompetenciája. A finanszírozás azonban nem képzelhető el jelentős összegű, kedvező feltételekkel nyújtott nemzetközi hitelfelvétel nélkül - de erről a döntést ugyancsak közösen kell a kormányzatnak és a fővárosnak meghoznia.
MN: A főváros mintha sikerpropagandát folytatna: nincs adóssága, nem vesz fel újabb hiteleket; a fővárosi Fidesz - MPP frakcióvezetője azonban vagyonvesztésről, "lendületes eladósodásról" beszélt. Most akkor van pénze Budapestnek, vagy nincs?
DG: Van. Teljesen ellentmondanak a tényeknek, és felelőtlenek azok a kijelentések, amelyek a főváros eladósodásáról szólnak. A főváros nettó adósságállománya, tehát a felvett hitelállomány és a pénzkihelyezések különbözete 3 milliárd forintnál is kevesebb, és az év végére becslésem szerint nulla lesz.
MN: A tavalyi mérleg még 16 milliárdos hiányt mutatott ki.
DG: A főváros az idén eladta a gázműveket, ez mintegy 14 milliárdos bevételt jelentett, és várhatóan még az év végéig eladjuk a vízművek részvényeinek 25 százalékát. Budapest teljes egészében stabilizálta az elmúlt években keletkezett nehéz anyagi helyzetét, miközben 30 milliárd forintért fejleszteni, beruházni is fogunk. Úgyhogy jól állunk jelenleg. Egy pénzügyi tanácsadó cég egyébként hamarosan elkészíti a hitelminősítésünket; ez ahhoz kell, hogy a főváros kötvényeket bocsásson ki, a hosszabb távú infrastrukturális beruházások finanszírozására.
MN: A kórházi ágyak leépítése tulajdonképpen fővárosi pénzügyi kényszer vagy egy központi terv, az államháztartási reform része?
DG: Tény, hogy a törvény belenyúl az önkormányzat autonómiájába, de a kórházakról szóló döntés nem önkormányzati hatáskör. Az ágyakat nem a főváros, hanem a társadalombiztosítás finanszírozza. A főváros intézményrendszerében az a probléma, hogy ahhoz, hogy az elmúlt évek trendjét folytatva fejleszteni tudjon, csökkentenie kell működési kiadásait. Ez tulajdonképpen a háromszáz intézmény racionalizálását jelenti, összevonásokat és sajnos létszámleépítést is. E nélkül a főváros nem tudja végrehajtani azokat a közüzemi és közlekedési fejlesztéseket, amelyek elengedhetetlenül szükségesek.
MN: Az ellenzék viszont azt mondja, az ágyszámleépítés legfeljebb az egészségügyi reform végeredménye lehet, nem a kezdete.
DG: Ez az egész ágyszámleépítés központi döntés: itt az OEP, az Országos Egészségügyi Pénztár diktál, tehát annyi ágyat lehet a fővárosban fenntartani, amennyit ők finanszíroznak, amennyire szerződést tudunk kötni.
MN: A népjóléti miniszternek is az OEP diktál? Merthogy ő döntött a megszüntetés mellett.
DG: A parlament döntött a tízezer kórházi ágy leépítéséről, ami a fővárosban háromezer ágyat jelent. Hogy ebből pontosan mennyi lesz, arról még nincs végső megegyezés. Az ügy lényegét én abban látom, hogy az államháztartás legbetegebb alrendszere az egészségügy, és az azt finanszírozó egészségbiztosítási önkormányzatnak szabad bejárása van az állami költségvetésbe. Amikor mi arra törekszünk, hogy ezt a reformot végrehajtsuk, elsősorban a stabilizációt akarjuk segíteni; végrehajtjuk a leépítéseket - nem is tehetünk mást -, de én úgy látom, hogy ennek a racionalizálásnak a magyarázata elfogadható. Nem akarom tehát az ezzel kapcsolatos felelősséget teljes egészében áthárítani.
MN: Mi van a létszámleépítésekkel?
DG: A végrehajtással az a baj, hogy mindenki ágyszámról beszél ezen a területen, ami eléggé eufemisztikus, köntörfalazó megközelítése a kérdésnek. Az igazi komoly konfliktuspont a létszámleépítés: számításaink szerint a saját kórházi ágyak tervezett megszüntetése körülbelül háromezer egészségügyi alkalmazott, orvos, ápoló leépítését jelenti. A problémát abban látom, hogy az országos szintű leépítések mértékéről és végrehajtásáról, a kompenzációkról nincs megegyezés a Népjóléti Minisztérium, az OEP és a szakszervezetek között. E nélkül nem lehet továbblépni.
MN: Igen szokatlan formája volt a politikai tiltakozásnak, amikor a Fővárosi Közgyűlés nyílt levelet intézett a miniszterelnökhöz, hogy nem háromezer, hanem csak ezerötszáz kórházi ágyat kellene megszüntetni.
DG: Ez a szám onnan adódik, hogy én annak idején összehívtam egy fővárosi egyeztető fórumot, amelyen ott voltak a szakszervezetek is. Ez a kör maximum ezerötszáz ágy megszüntetését tudta elfogadni. Én ott is országos egyeztetést sürgettem, sőt meg is kerestem az ügyben a minisztert, és kértem, hogy tegyen lépéseket az érdekegyeztetésekért. Azt is megkérdeztem tőle, van-e forrás a végkielégítésekre - a válasz az volt, hogy van. Ami hiányzik, az a konszenzus a létszámelbocsátásról - ez a fájó kérdés.
MN: Érdekes, ahogyan a dolgok működnek: nyílt levél a hatalomhoz, látogatás a miniszternél. Nem része ez annak, amit Tölgyessy Péter késő kádári politikai technikáknak nevezett?
DG: Nem, ez mindig így lesz, amíg önkormányzatiság létezik. Ez abból adódik, hogy az önkormányzatok önállók, tehát nem az állam végrehajtó szervei, hanem nagy testületi gazdálkodási autonómiával rendelkeznek.
MN: Ágyszámokról volt szó az Iványi-ügyben is (ld. Csend, rend, fegyelmi, MaNcs, 1996. aug. 29.): a Fővárosi Szociális Központ igazgatója túlköltekezett, egyebek között "fapados" ágyakat rendezett be hajléktalanoknak. Ön "nevelő célzatú" büntetésre kérte a fegyelmi bizottságot, de a nyilvánosság előtt mind ez idáig nem szólalt meg. (Demszky Gábor interjúnk készítése után, múlt pénteken tartott közös sajtóértekezletet Iványi Gáborral. A szerk.) Miért?
DG: Az intézmények vezetőit a Fővárosi Közgyűlés nevezi ki, tevékenységüket és gazdálkodásukat pedig az egyes bizottságok ellenőrzik. Ennélfogva nekem az ügyben semmiféle hatásköröm nincsen. A véleményem viszont az, hogy ami történt, kötelező gyakorlat volt: az FSZKI gazdálkodásában több tízmilliós hiány keletkezett. Hatvan napon túli kifizetetlen számlák esetén a revizori vizsgálatot kötelezően meg kell indítani. A vizsgálat eredménye egy vaskos jelentés volt, amely gazdálkodási hiányosságokat tárt fel. Azt, hogy feladataik ellátása érdekében bizonyos gazdálkodási szabályokat megszegtek, kiderült Iványi Gábor jelentéseiből. Az a véleményem, hogy kikerülhetetlen volt a fegyelmi eljárás: a revizori jelentés alapján nem lehetett azt mondani, hogy semmiféle szabálytalanság nem történt. A "nevelő célzatról" szóló megfogalmazás nagyon szerencsétlen volt, de az egyik kollégámtól származott, és a számba adták; nem kívántam erről a sajtóban vitatkozni. Nehezen tudtam kezelni azt a problémát, hogy egy szakmai vitát nem tudott megoldani az FSZKI igazgatója és a főváros szociálpolitikai bizottságának vezetője, és ez a vita elmérgesedett.
MN: Mintha nem csak szakmai vitáról lett volna szó: úgy tudom, tavaly volt az első olyan tél, amikor senki sem fagyott meg az utcán Budapesten.
DG: Persze, ez annyira evidens, hogy nem is akarom vitatni. Úgy gondolom, hogy mindaz, amit hajléktalanügyben Iványi Gábor és az FSZKI tett, a főváros érdekét szolgálta, mivel alapjában egy elfogadható hajléktalan-ellátórendszer jött létre. A fővárosnak viszont most el kell döntenie, hogy a jövőben milyen intézményként, milyen feladatok ellátására, milyen finanszírozással képzeli el az FSZKI-t.
MN: Ha történetesen ön az FSZKI igazgatója tavaly télen, és azt látja, egyre csak jön a sok hajléktalan, befogadja őket, vagy elküldi őket azzal, hogy bocs, a főváros keretei limitáltak?
DG: Budapesten a tízezer hajléktalan ellátására van körülbelül háromezer hely; az FSZKI sem volt gumiból, nekik is az ajtó elé kellett állniuk, és azt kellett mondaniuk, hogy sajnos nincs több hely. Én teljesen elfogadom Iványi Gábor állítását, hogy kell egy olyan intézmény, amely mindenféle feltétel nélkül befogadja az alkoholistákat, a beteg embereket, és minimális ellátást nyújt. Ez azt jelenti, hogy kell egy nagy intézmény, amely a téli időszakban több ággyal bővül. A szakma egy része azonban nem fogadta el, hogy hozzácsapódott több más ellátás is, így egy intézményen belül van tbc-gondozás, utógondozás, anya- és csecsemőotthon és menekültellátás. Nekem az a véleményem, hogy valahogy elvszerűen kellene megosztani e feladatokat a főváros és más intézmények, például a Menhely Alapítvány, az Oltalom Alapítvány, a Máltai Szeretetszolgálat, az Üdvhadsereg és sok más intézmény között. A vita egyik tanulsága számomra mindenesetre az, hogy Győri Péternek, a Menhely Alapítvány kuratóriumi elnökének el kell fogadnia: nem lehet ugyanakkor a szociálpolitikai bizottság elnöke is; az ilyen összeférhetetlenséget meg kell szüntetni.
MN: Ez mit jelent? Győrinek mennie kell?
DG: Nem kezdeményezem a leváltását, de a hajléktalanellátás felügyeletét a jövőben másképp kívánom megoldani.
MN: A nyilvánosság előtt úgy tűnt, hogy amikor az FSZKI-t kellett bővíteni, nem volt pénz, most viszont hasonló feladatokra meg van hirdetve 300 millió forint, amit a főváros különített el januárban.
DG: Ez tévedés: az összeget nem a főváros különítette el saját költségvetésén belül, hanem a forrásmegosztás keretében, a kerületekkel egyetértve, az ő pénzüket különítette el, hogy az egyes kerületek szociális ellátási formákra pályázhassanak. A főváros tehát nem adhatta volna oda ezt a pénzt az FSZKI-nak, ez nem volt reális alternatíva. Egyébként az FSZKI átalakításához sincs még meg a szakmai konszenzus; bár nincsenek illúzióim, nem hiszem, hogy ezek a kérdések rövid távon ebben az országban kezelhetők lesznek.
MN: Azt demagóg felvetésnek tartja, hogy miközben Iványi kénytelen volt hiánygazdálkodást folytatni, addig a főváros elég sokat költött az amúgy sem túl népszerű millecentenáriumi rendezvényekre?
DG: A főváros egyetlen fillért sem költött saját pénzből a millecentenáriumra, csak pályázat útján kaptunk támogatást. Több szponzor visszalépett, és a tévé is csökkentette a közvetítési költségeket.
MN: A szervezés körül is volt zűrzavar. Július végi sajtótájékoztatóján ön közölte: "Vannak olyan pillanatok, amikor egy város vezetőségének be kell ismernie, hogy tévedett." Milyen konzekvenciát vont le ebből?
DG: Az egyik tanulság az volt, hogy a főváros csak akkor rendezhet ilyen méretű eseményt, ha azt finanszírozni is tudja. Nem bízhatja csak a magánszektorra a finanszírozást. Azon a sajtótájékoztatón én azt is elmondtam, hogy akkor mit láttam megoldásnak: az általunk megálmodott fesztivál túl drágának bizonyult, úgyhogy áttettük a helyszínt, a lehetőségeinkhez kellett igazítani a programot...
MN: ...olyannyira, hogy nem sokkal augusztus 20-a előtt le kellett ülni egy kis, parlamenten kívüli szélsőséges párttal egyezkedni, mikor kié a Hősök tere.
DG: A társadalmi szervezeteknek és pártoknak csak bejelentési kötelezettségük van, nincs engedélyeztetési rendszer, de ez természetesen nem jelentheti azt, hogy mondjuk a MIÉP-é lehet egész napra a Hősök tere. Ilyen esetekben meg kell egyezni egymással.
Seres László
