A képzeletbeli tabló előterében néhány ismerős figura, a háttérben azonban csupa olyan fickó, aki nem nagyon szereti a nyilvánosságot. Az előtér a végrehajtóké; a nevek, ha ugyan vannak, keresztnevek. Lacik, Bélák, Jancsik, Pisták dolgoztak a háttériparban. Miközben sok mindenben különböztek - például a Pisták hátul hosszabbra lenövesztik a hajukat -, néhány fontos dologban hasonlóak.
Nem tesznek föl oktondi kérdéseket; jól megválogatják, kivel állnak szóba; szeretnek sok pénzt keresni, és nem irtóznak a kockázattól: amit kapnak, szinte azonnal el is költik. Feltűnően sok közöttük az elvált, miközben feltűnően gyengéd kapcsolat fűzi őket exnejükhöz: a lényeg, hogy ha bármiből ügy, eljárás, per lesz, ők vagyontalanok, akiken behajtani legföljebb egy rozsdás biciklit lehet.
Rükverc
Az olajbizottsági vallomásokban nevek százait említették, ismert és teljesen ismeretlen emberekéit. Közöttük van azé a férfié is (már nem él), aki máig tart egy olyan különös rekordot, amelynek akár a Guin- ness Bookban is helye lenne.
A rekord: Soltvadkertről rükvercben autózott föl Pestre.
A Kiskőrös-Soltvadkert-Kecel borháromszögben mindig is versengtek egymással. Kinek a csettegője tud többet, kié az erősebb; ki a bátrabb sofőr. Ilyesmik adták a témát.
A "nagypolszkis" időkben például az volt a menő, hogy a Soltvadkert-Budapest távot ki abszolválja a leghamarabb. Az ideális útvonal Kecskeméten át vezetett: azokban az években még nem volt készen az autópálya. A 130 kilométert 60-70 perc körül futották a legjobbak, nem másért, mint a puszta dicsőségért. Az eszeveszett száguldozást elképzelni is borzasztó: vagy másfél tucatnyi település esett útba. Ám egy idő után a legizgalmasabb verseny is dögunalomba fullad: ez történt a vadkert-pesti rodeóval is.
Ekkor vetette föl az akkor még a húszas éveiben járó emberünk: előremenetben versenyezni? Hát abban mi a pláne? Rükvercben! Az a valami!
A kollégák hümmögtek, hitetlenkedtek. Végül magyar szokás szerint fogadtak.
Emberünk egy 1500-as Ladával indult útnak. Semmit sem bíztak a véletlenre: volt egy előfutója és egy hátvédje is.
A tét egy vadonatúj 1500-as Lada volt.
A Soltvadkert-Budapest táv meglett hátramenetben is; a régi 1500-as Lada motorja végszóra kipurcant.
Ennyi. Ám a történet önálló életre kelt, s ma már újabb és újabb, hitelesebb, még hitelesebb és leghitelesebb verziója is létezik a környéken. A sztori legújabb kori változatában 300-as Mercedes túrja farát ezerrel Vadkertről a főváros irányába; a mese szép részeit persze megőrizte a szájhagyomány: a végére a Merci is szétesik.
A Lada csúcstartó sofőrje azóta az égi sztrádákon szlalomozik: a(z évekkel későbbi) pszichiátriai kezelésre való bevonulás előtt főbe lőtte magát.
Árkon-bokron át
Az olajos hierarchia felső középosztályához tartozó szereplőnk, nevezzük Jancsinak (akiből azóta médiasztárt faragott az élet), új sütetű milliárdosként rettegett attól, hogy elfogják. Biztonsági ügyekben, mint minden másban is, agyafúrt megoldásokhoz folyamodott. Amikor megbukott a vasúti szerelvény olaja (ismert történet vagy legalábbis egy részéről tudni lehet), őt is el akarták fogni; speciálisan képzett kommandósok mentek érte.
Jancsi nem cifrázta. Beballagott egy házba, még a kapukulcsot sem fordította rá, majd illa berek, nádak, erek futásnak eredt árkon-bokron át. A kommandósok utána.
Pontosabban csak mentek volna, ha két különlegesen kiképzett kutya (véreb?) nem ront rájuk. Jancsit ismerték, hagyták, hadd fusson. A kommandósokat még sohasem látták, és éppen arra idomították őket, hogy idegent semmi esetre sem ereszthetnek sem be, sem tovább; nem is eresztettek.
Jancsi - akkor még - megmenekült.
A fekete szutyok
Újabb történetünk főszereplője - hívjuk őt az egyszerűség kedvéért Bélának - gyakran belátogatott az autókereskedésbe. Körbejárta a kocsikat, némelyikbe beleült, többnyire fitymálgatta őket: tehette, ő Mercivel közlekedett. Azt, hogy mivel foglalkozik, senki sem tudta, és senkit nem is érdekelt. "Olajos" éppúgy lehetett, mint "boros", importőr csakúgy, mint exportőr, bármit is jelentsen ez. De egy autókereskedésben mindenkit az érdekel csak, hogy vesz-e kocsit a látogató.
Béla nem vett, sűrű látogatásait tehát inkább csak elviselte a tulaj: ki nem dobták, de amikor végre menni készült, nem is marasztalták.
Egyik napon azután - szakszó következik - betárazva jelent meg. A gyengébbek kedvéért: márkás suhogója (suhogó: joggingfelszerelés, magyarán: műanyag mackónadrág, lásd még: zizi farmer) hátsó zsebeiből, az ő szakmájában dolgozók szokása szerint, két mobilkészülék dudorodott ki.
Béla, mint ahogyan a szakmájában mindenki más is, nem sokat vackolódott a parkolással. Beállt a főbejárathoz (ami ugyebár a Nr. 1 modell helye), majd kacsázó léptekkel körbejárta a kereskedést. Az eladók nemigen figyeltek rá. Semmi különleges nem volt abban, amit csinált: egyik telefonján a feleségével, a másikon egyik barátnőjével trafikált. Úgy tíz perc után megunta, hogy ügyet sem vetnek rá, ezért suhogója két elülső (cipzárral biztosított) zsebéből előrántott egy-egy köteg pénzt. Ez itten, jelentette be, pontosan két milkó. Ha, emelte föl az ujját, ha lenne olyan autó, amit - most tíz óra van - délután ötkor névre íratva, fölrendszámozva, levizsgáztatva, szóval tokkal-vonóval elvihet, akkor rajta.
A kereskedők közönye a készpénz láttán egy csapásra izgatottságba fordult. Addig-addig, míg kisütötték, hogy lenne itt éppen valami. Ha megfelel, akkor szerződést kell kötni, aláírni, de ötig kevés az idő és így tovább és így tovább.
Béla megmakacsolta magát. Neki nincs ideje marhaságokat böngészni, márpedig a szerződés teli van kétértelműen fogalmazott csapdákkal. Ha kell a pénz, akkor ötre legyen kész a kocsi, amit úgy emlegetett, hogy a fekete szutyok. Nem tette hozzá, hogy különben mi lesz: tudta azt mindenki. Egyik mobiltelefonján informálta a feleségét, hogy délutánra övé a kocsi, a másikon pedig fokhagymás-tejfölös uborkasalátát rendelt a marhapörkölthöz a barátnőjétől (azt már korábban leszögezte, hogy a pörkölt nokedlivel az igazi), és elhúzott.
A fiúk a szervizben dolgoztak, mint igavonó barom, az ügyintézők ügyintéztek, délutánra majdnem minden készen lett. Béla egy haverjával, akit pótsofőrnek hozott magával, pontban négykor, egy órával az általa adott határidő előtt tette le hatszázasát (600S) a megszokott helyre.
Mi van, kérdezte.
Jól mennek a dolgok, felelték neki: a fekete szutyok már a mosóban volt. Béla ledöntött egy kávét, utána egy kólát. A percek gyorsan teltek, a főnök egyre idegesebben pillantgatott az órájára. Háromnegyedkor nem bírta tovább, elnézést kérve hátrasietett. Amit látott, nem örvendeztette meg: a rendszámtábla fölszerelése még hátravolt. Nehogy má´ ezen bukjon meg a biznisz: csavarhúzót fogott, és nekitérdelt a munkának.
Béla ekkor ért oda, mindkét kezében mobiltelefonnal, és élő tudósításban számolt be a látottakról. El sem hinnéd, tájékoztatta szimultán mindkét hallgatóját, mi van. Hát az van, hogy a főnök térden állva gályázik. Térden csúsznak előttem, ismételte, térden csúszkálnak.
Megtetszett neki ez a kifejezés, még elismételte vagy harmincszor. Az új autó tikkre 17.00-kor kigurult a kereskedésből.
Gengszterfilm
Pénzügyőr meséli.
"Abban az időben történt, amikor a beérkező gázolajat, amit fűtőolajként akartak eladni, be kellett festeni; no, ezt csináltuk mi.
Az importőr telefonált, megmondta, hol áll a szállítmány, kimentünk egy kis kandlival, beleöntöttük a színezéket a vagonba, megírtuk a jegyzőkönyvet, és ezzel le volt zárva az ügy. Egy alkalommal új csapat jelent meg a színen.
Már a telefonban is roppant magabiztosnak tűntek. Pattogó, parancsoláshoz szokott hang, precíz utasítások.
Nekiindultunk a szolgálati Ladával, a sofőr meg én. Úgy tíz kilométerre a megjelölt helytől, egy falusi vasútállomástól, két böhöm nagy BMW várt. Fekete színű, sötétített üvegű. Négy kigyúrt fickó az egyikben, négy a másikban. Az első volt a fölvezető, a második az utóvéd, mi a kis Ladában középütt.
Az állomás két vágánypárja közül az egyiken ott állt a szerelvény. Mind a két oldalán őrök álltak: AK-47-es géppisztollyal, fekete egyenruhában, azóta sem láttam olyat.
Egy pisszenés sem hallatszott.
Kérdem: ki itt a főnök.
Jelentkezett egy fickó: utoljára gondoltam volna rá, ő tűnt a legjelentéktelenebbnek.
Hát, ő lenne az.
Én meg, mondtam, a hatóság. Lássunk munkához. Talán az őrök nem is kellenek annyira.
Az őrök, felelte, feltétlenül szükségesek. Sohasem lehet tudni. Szerb akcentust véltem kihallani a hangjából, de hát nem vagyok nyelvész. Lehet, hogy tévedek.
A történet lényege éppen az, hogy nincs semmiféle sztori. Fölmásztam a vagonokra, és beleöntöttem mindegyikbe a trutyit. Fekete ruhás, sötét napszemüveges őrök figyelték minden mozdulatomat. Nem azt mondom, hogy féltem, de tény, hogy nem volt kellemes érzés.
Amikor készen lettünk, a két BMW visszakísért bennünket az elágazásig. ´k is mentek a dolgukra, mi is. Az egész bandával sohasem találkoztam később, csak akkor egyszer. Hallani hallottam róluk, persze. Mindenki hallott.
Máig az emlékeimben él a kép. A kihalt állomásról, a mellékvágányra tolt szerelvényről, a morc pofát vágó géppisztolyosokról.
És a csendről.
Olyan csend volt, mintha a világnak lett volna vége. Mégis, amikor fölidézem, mindig hallom Morricone dallamát. Tudja, Volt egyszer egy vadnyugat."
Vizit
Vendéglátónk a negyvenes éveiben jár, sörpocakot eresztett. A bejáratnál apró kamera szemébe pillantunk; a kamera visszanéz, bemondjuk az aznapi jelszót, a motoros kapu halkan elhúzódik. A parkolóban már ott pihen a házigazda terepjárója. Nagy teljesítményű gép, a legnagyobb a maga kategóriájában; léte önmagában jelzi tulajdonosa státusát. A garázsban még két autó: egy hétköznapi használatra szolgáló, csendes járású limuzin plusz a feleség kiskocsija (a gyerek, húszéves, nincs otthon). ´szutó lévén az úszómedencéből természetesen már leeresztették a vizet, a pázsitot rövidre nyírták. A pitbullok és a rotweilerek távolságtartók, ami annyit jelent, hogy akadálytalanul beljebb kerülhetünk.
Az a fajta gondtalan jólét árad a berendezési tárgyakból, amelyet olyan otthonok árasztanak, amiket nem közalkalmazotti fizetésekből rendeztek be. A fő helyen egy plazmaképernyős, egyméteres fesztávolságú televízió. Ma már van ennél nagyobb is, sajnálkozik a házigazda, ám akkor csak ezt lehetett kapni. A videóhoz lép - ezerfejes, lassítós, quadrofon, kinagyítós darab, ennek a kezelését kötik mérnök-kandidátusi szakképzettséghez -, és benyom egy kazettát: önfeledt arcokat látunk, az egyik tévéshow vendégei szórakoznak. "Ott voltunk mi is" - jegyzi meg vendéglátónk.
A bárpultból, amelyet a könyvespolcba rejtettek, a legmárkásabb whisky kerül elő, kristálypoharak, szódavíz, jég ("nem baj, hogy csak úgy, kézzel markolom meg?", "á, dehogy").
Történeteket hallgatunk.
Minden történet ugyanarról szó: a trükkökről. Trükk nélkül nem élet az élet, a magyar embernek úgy szükséglete és eleme a kreativitás, ahogy a németnek a rend.
Mindegyik történet szép egész: századszori elmondásra valamennyi lekerekedik, eleje, közepe és vége lesz, csattanóval zárul, és persze senkit sem zavar, ha mesélés közben megszépül a valóság.
Bőrbevonatú menedzserfotelba telepedtünk ("ilyenje volt a Stadler Jóskának is, egymillió plusz áfáért vette, aztán az árveréskor potom negyvenezerért kapta meg valaki; mindegy, legyen időnként azoknak is szerencséje"). Sztereó berendezéséből nyugtató vonatzakatolás árad, ezt megunva átkapcsolunk a patakcsobogásra, gerincünket a B2 programnak megfelelően masszírozza a gép.
Pillantásunk a kandalló körötti fő helyre siklik. Vastag blondelkeretből mintha házigazdánk nézne ránk olajban megfestve; sikerült alkotás, a művész jóindulata visszaültette azokat a hajtincseket, amiket az idő magával ragadott, a portré derűt, jövőbe vetett hitet és energiát sugároz.
Hát, nagy dolog a művészet is, bólogatunk, és elkérjük a festő címét, sose lehessen tudni.
Vendéglátónk ezüsttelefonja diszkréten megcsörren, és eljátssza az amerikai himnuszt. Próbálunk nem odafigyelni: úriember nem hallgatja ki mások beszélgetéseit, kivéve, ha haszna lehet belőle. Pár perc múlva megtudjuk: az új tuti tippről volt szó, garantált háromszáz százalék van rajta; ötvennel százötvenet lehet keresni.
Mármint milliót.
Búcsúzunk, megígérjük, hogy máskor is, hogyne. A kapu - távirányítással - kinyílik előttünk. Valahol valakiknek valahogyan mindenen rajta a szemük.
Mindenen.
Ballai József
