Mindegyik választás után - de különösen a parlamentinél mindig kevesebb választót megmozgató helyhatósági voksolást követően - az egyik legszórakoztatóbb mozzanat a részvételi adatok értelmezése. Alacsony volt vagy magas? Kinek kedvezett, ha alacsony (vagy ha magas)? Ha kevesen voltak, miért maradtak otthon az emberek? Protestáltak vagy belefásultak? Vagy valami más mozgatta vagy fékezte meg őket?
Miért annyian?
Az október 3-i aktivitás országosan elmaradt az előző két önkormányzati választástól, kiugróan alacsonynak azonban nem minősíthető. A 46,64 százalékos részvételi arány átlagos inkább - s a 2002-es és a 2006-os adatok mondhatók a szokványostól eltérőnek (51,1, illetve 53,12 százalék). A 4,5-6,5 százaléknyi különbség az eltérő körülményekkel magyarázható. 2002-ben az országgyűlési választások két fordulója között kialakult (elsősorban jobboldali) hisztéria, majd az azt követő akciózások (hídfoglalás, az "elcsalt választások" szajkózása, Orbán Viktor radikalizálódása, majd eltűnése, s a polgári körök létrehívása) és persze az első száz nap osztogatásai egyrészt időlegesen kiábrándították a mérsékelt jobboldali választókat, másrészt aktivizálták a baloldali-liberális tábort. Így eshetett, hogy az akkori kormánykoalíció az őszi helyhatósági megméretésen a reálisan kalkulálhatónál jobb pozíciókat szerzett: nemcsak megtartotta hagyományos hadállásait, hanem masszívan jobboldali megyék közgyűléseit, települések polgármesteri címeit hódította el. Négy év múlva a parlamenti választásokon győztes miniszterelnök őszödi beszédének a nyilvánosságra kerülése, az azt követő fővárosi utcai zavargások, valamint a Fidesz következetesen kíméletlen kampányhadjárata a 2002-essel ellentétes hatást eredményezett: az ellenzék hívei a gyors reváns reményében sokkal inkább mozgósíthatók voltak, mint az elbizonytalanodott koalíciópártiak - de az 50 százalék fölötti részvételhez az előbbiek elszántsága is elegendő volt.
Idén azonban nem volt semmiféle plusz motiváció. A Fidesz- KDNP tavaszi elsöprő győzelme, és párhuzamosan az MSZP összezuhanása, az új Orbán-kormány eddig sikeres stratégiája, ami a "semmi érdemit nem mondani, de úgy tenni, mintha kormányoznánk" magatartásában mutatkozott meg, illetve a parlamenti ellenzék feltűnően bágyadt szereplése egyaránt azt vetítették előre, hogy Orbán Viktor megállíthatatlan - ami, nyilván különböző megfontolásból, de aligha villanyozta föl bármelyik politikai oldal híveit. A Fidesz számítása abszolút bejött. Mivel érdemben alig kormányzott, nem is hibázott; és ha rontott is (mint például a forintárfolyamot napokra megfektető Kósa-Szíjjártó-Varga-trió emlékezetes produkciója), az ellenzék bénultsága, a köztér enerváltsága miatt különösebb következménye annak sem lett. Az ellenzéknek egyszerűen nem maradt tere, a kampányban egyikük sem bírt markáns állításokat megfogalmazni: a Jobbik rendpárti és rasszista szlogenjeit nyomatta, az MSZP bődületes frázisokat pufogtatott a demokratikus ellensúlyokról, az LMP pedig jószerivel láthatatlan volt.
Egy nagyon nagy és egy közepes
A vasárnapi eredmények a fentiek szerint alakultak; a Fidesz a helyhatóságok valamennyi szintjén megerősítette pozícióit. A párt adja a főpolgármestert (Tarlós István, 53,37 százalék), a 33 fős fővárosi önkormányzatban 17 mandátumával abszolút többséget szerzett, a 23 budapesti kerületből 19, a 23 megyei jogú városból 22 az övé, ráadásul valamennyi esetben szilárd fideszes többség áll a városvezető mögött. A fontos helyek közül egyébként egyet buktak el csont nélkül: Angyalföldön nemcsak a polgármester-választást nyerte fölényesen a szocialista jelölt, hanem valamennyi egyéni körzetben is az MSZP győzött. A fővárosi XIX. és XX. kerületben, valamint Szegeden viszont a testületi helyek többségét, vagy minimum felét (Szeged) elvitte a Fidesz, így a szocialista polgármesterek minden bizonnyal sűrű négy év elé néznek.
A pártnak a 19 megyei közgyűlés mindegyikében többsége lesz, ami hét helyen (Bács-Kiskun, Győr-Moson-Sopron, Nógrád, Tolna, Vas, Veszprém, Zala) ráadásul kétharmados. Mindent összevetve vasárnaptól 597 fideszes polgármester, 2957 önkormányzati képviselő és 261 megyei közgyűlési tag dolgozik az országban. A Fideszben oly sokra tartott "társadalmi beágyazottság" szempontjából figyelemre méltó a párt előretörése a kistelepüléseken. A falu hagyományosan a független jelöltek terepe, hiszen egy olyan helyen, ahol mindenki ismer mindenkit, a pártkötődésnek semmi jelentősége egy helyhatósági szavazáson. Idén a jelek szerint a korábbiaknál mégis jobban számított a párthovatartozás - legalábbis erre utal a kistelepülési fideszes jelöltek jó szereplése.
Az MSZP és az SZDSZ 2006. októberi produkcióját annak idején sokan értékelték katasztrofálisnak: pedig eredményeik nem a pillanatnyi helyzetükhöz, hanem inkább a 2002-es diadalmenethez képest voltak tragikusak - hogy mást ne mondjunk, az őszödi ellenszélben is Budapest mellett hét megyei jogú nagyváros és 13 fővárosi kerület vezetője koalíciós politikus lett, összességében pedig csaknem 200 polgármesterjelöltjük győzött. Idén viszont összesen nem indított a párt 200 polgármesterjelöltet: 193 próbálkozójukból végül 49-en futottak be, de egyértelműen MSZP-többségű önkormányzati testületre a már említett angyalföldi polgármesteren kívül csupán a kazincbarcikai és a tiszaújvárosi szocialista polgármester számíthat.
A választásokat felvezető írásunkban (lásd: Országos egyes, Magyar Narancs, 2010. szeptember 9.) is említettük, hogy a brand értékvesztése miatt számos, eredetileg szocialista jelölt inkább függetlenként vagy lokálpatrióta szerveződés támogatottjaként indult; akik pedig meghagyták plakátjaikon a szegfűt, igyekeztek olyan kicsire tenni és úgy elszínezni, hogy szinte észre se lehessen venni. Mindezek ismeretében azt mondhatnánk, hogy a nyertes szocialistákat annak ellenére választották meg településeiken, hogy szocialisták; a rájuk adott voksok elsősorban helyi érdemeiknek és elfogadottságuknak szóltak.
Amennyire egyértelmű a Fidesz-szereplés értékelése, annyira bizonytalan a szocialistáké. Az MSZP-s reakciók inkább örvendezők, és ezúttal úgy tűnik, tényleg így is gondolják. A pártban eleve alacsonyra tették a lécet, és a minimális célt teljesítették: innen nézve tényleg nem zuhantak tovább, sőt tavaszhoz képest öt megyében visszaelőzték a Jobbikot. Az MSZP október után joggal mondhatja tehát, hogy ő a legnagyobb ellenzéki párt, még ha e nagyság az igazi ellenfélhez viszonyítva közepesnek mondható is. Az MSZP változatlanul ott van minden fontos helyen, igaz, tényleges alkupozíciója a fideszes túlsúly miatt a legtöbb közgyűlésben és képviselő-testületben megszűnt. Ebben a pillanatban nehéz megítélni, hogy vasárnapi eredménye minek a jele: annak, hogy a párt megállt a lejtőn, vagy annak, hogy a mostani viszonylag tisztességes produkció pusztán annak a tehetetlenségi erőnek köszönhető, ami az egykori nagypártot agóniája ellenére is mozgásban tartja még egy ideig.
A szocialisták váltópártként akarnak föllépni 2014-ben: ehhez azonban nemcsak önmagukat kell újjáépíteni és karakteres vezető személyiségeket (vagy legalább egyet) fellelni, hanem egykori és remélt leendő szavazóikkal ismét el kell fogadtatniuk magukat. A dolgok jelenlegi állása szerint ez utóbbi akkor sem fog könnyen menni, ha a Fidesz az elkövetkező években hibát hibára halmoz.
Egy közepes és egy nagyon kicsi
Amennyire takarékra állították magukat a szocialisták, annyira túlbecsülte erejét a Jobbik. Tán a vártnál simább jelöltállítás adott ehhez némi alapot - másfelől viszont tavasszal kiderült, hogy választás előtt a Jobbik a wishful thinking rabja, és ez egyszer már visszaütött. Noha akkor a párt kifejezetten jó eredményt ért el, de saját várakozásait alulmúlta, és az emiatti csalódottsággal a bázis egy része oly nehezen birkózott meg, hogy pillanatok alatt láthatók lettek a belső törésvonalak. Nem véletlen, hogy az első hivatalos reakciók azt hangsúlyozzák, hogy a párt immár mindenhol megvetette a lábát: ott vannak a megyei közgyűlésekben, a nagyvárosi testületekben, majdnem mindegyik budapesti kerületben. A Jobbik, ha második erővé nem lépett is elő, szervezettségét tekintve ismét egy szinttel feljebb került - ez azonban hosszabb távon kamatozik, és kérdés, hogy tompítja-e az abbéli frusztrációt, hogy a párt 212 (!) polgármesterjelöltje közül mindössze három nyert; ketten kistelepülésen, s csak egy tízezresnél nagyobb városban (Tiszavasvári). Észak-Magyarországon támogatják őket továbbra is a legtöbben, de még ott is visszaszorultak nemcsak a Fidesszel, hanem néhány helyen a szocialistákkal szemben is. Ha a jobbikos tábor - szemben a vezetéssel - mindezt vereségként értékeli, az újabb kudarcélmény tovább erősítheti a szervezeten belüli konfliktusokat.
Az LMP úgy van, hogy jóformán nincs: szavazataik több mint felét Budapesten szedték össze, a megyei közgyűlésekbe legfeljebb mutatóba jutott belőlük (Bács-Kiskunban és Baranyában lesz egy-egy képviselőjük, míg a fővárosi testületbe hárman kerültek), országosan mindössze 48 önkormányzati képviselőjük van, és egyetlen polgármesterük (akit egyébként a falujában akkor is megválasztanak, ha a Jobbik vagy az MSZP jelöltjeként indul). Budapesten csak három kerületben nem lesznek jelen (XVII., XXII., XXIII.), viszont szintén hiányoznak Miskolcról, Győrből, Tatabányáról, Érdről, Debrecenből, Székesfehérvárról, Zalaegerszegről, Nagykanizsáról és számos további fontos nagy településről. Első nyilatkozataikban rokonszenves visszafogottsággal örvendeznek, és az őket sújtó nehézségekre hivatkoznak. Ám kudarcuk nem pusztán a pénzhiánnyal és a számukra hátrányos új jelölési szabályokkal magyarázható (noha mindkettő tény), hanem az öndefiníció, a markáns vezető és pártvezetés hiányával, és az iránytalan ellenzéki politizálással is - márpedig ezekért bizonyosan nem okolható az új választási törvény.
Mivel az önkormányzati választáson polgármesterekre, egyéni képviselőjelöltekre és pártlistákra is szavazunk, a parlamenti pártokat támogató voksok számáról úgyszólván képtelenség egyetlen összegzést készíteni. Például a megyei jogú nagyvárosok polgárai nem ikszelnek a megyei pártlistákra (azokra csak a többi településtípus választói voksolhatnak), és nem lehet irányadó az egyéni jelöltekre és a polgármesterekre adott szavazat sem - egyrészt a számos közös jelöltség és a függetlenséggel takarózó pártindulók, másrészt a választás említett személyközpontúsága miatt. (Egy újabb példa ennek illusztrálására: Esztergom masszívan jobboldali választóközönsége gyakorlatilag elzavarta eddigi polgármesterét, akinek helybéli elutasítottságán sem fideszessége, sem Orbán Viktor nyilvános kiállása nem segített.) Az adatok, illetve az ilyen jellegű statisztikai próbálkozások összevetése alapján annyi megkockáztatható, hogy a Fideszre (és embereire) a választásokon megjelent 3 818 523 választó körülbelül 54-57 százaléka szavazott, a szocialistákra 23-25, a Jobbikra 13-15, az LMP-re maximum 4 százalék. Mindezt figyelembe véve a kormánypropaganda fontos elemeként sulykolt "kétharmados támogatottság" sem százalékosan, sem abszolút értékben nem fedi a valóságot. Az viszont, hogy a Fidesz a lanyha választási kedv ellenére is megmozgatta legkevesebb másfél millió hívét, kifejezetten jó eredmény; mint ahogyan az az adat sem az MSZP közeli halálát sejteti, hogy a pártra még a mostani roggyant állapotában is 7-900 ezren szavaztak.
Baljós árnyak
A választások ugyan technikailag rendben zajlottak, ám nem feledkezhetünk meg az aggodalomra okot adó fejleményekről sem. A választási törvény önkényes, a kisebb szervezetek esélyegyenlőségét semmibe vevő és a mindenkori erős pártokat aránytalanul preferáló átalakítását nemegyszer felhánytorgattuk már. A jelölési szisztéma indokolatlan szigorítása helyben korábban sikeres szerveződéseket ütött el az indulás lehetőségétől, míg a választási körzetek ellenőrizetlen, mindenféle szakmai és politikai konszenzust nélkülöző átrajzolása - amire a képviselői létszám ugyancsak ötletszerű csökkentése miatt volt szükség - a választások adminisztratív befolyásolásaként értékelhető. A jelenlegi kiegyenlítetlen erőviszonyok miatt a legtöbb helyen e trükkre nem volt szükség, de például az már nem kizárt, hogy Szegeden, ahol az egyéni képviselőjelöltek között is kiélezett küzdelem zajlott, a végeredményt döntően meghatározó tényezővé léphetett elő az addigi körzethatárok megbontása. Helyi szocialisták már hónapokkal ezelőtt jelezték, hogy a korábbi választásokon baloldalinak bizonyult körzeteket feldarabolták, és az újrarajzolás során jobboldali dominanciájú körzetekhez csapták őket. Mindez azért sem elhanyagolható szempont, mert az országgyűlési egyéni választókörzetek frissítésére várhatóan kevéssel a parlamenti választások előtt kerül sor - és egyelőre semmi nem győzött meg arról minket, hogy e műveletet nem a kormánypárt aktuális érdekeinek megfelelően hajtják végre.
És végül nem kevésbé aggasztó az a látszat, mely szerint az igazságszolgáltatás és a rendvédelmi szervek maguk is a kampány szorgos alakítóivá lettek. Az éppen a kampányfinisre véget érő nyomozások, illetve meggyanúsítások kivétel nélkül olyan nem fideszes jelölteket hoztak kellemetlen helyzetbe, akik győzelmi eséllyel indultak vasárnap. Valakinek ez sem ártott (mint a 45 éve városvezető veresegyházi Pásztor Bélának, vagy az MSZP polgári polgármesterének, Tóth Józsefnek - utóbbi meggyanúsításáról egy nappal a választás előtt számolt be a Magyar Nemzet), valakinek igen (mint a XI. kerületi Molnár Gyulának, aki persze valószínűleg e nélkül is vesztett volna, legfeljebb nem ennyire).
Noha a Fidesz népszerűsége az egekben, a helyben kedvelt más pártállású régi polgármestereket inkább segítette az ellenük folytatott - esetenként az országos Fidesz-barát sajtóval is megtámogatott - lejárató kampány és rágalmazó propaganda: Gémesi György Gödöllőn megalázó vereséget mért fideszes kihívójára, nem tudták megszorítani sem a budaörsi Wittinghoff Tamást, sem a százhalombattai Vezér Mihályt, sem a szegedi Botka Lászlót. Az agresszív, megfélemlítésre játszó egész pályás letámadás tehát nem feltétlenül működik. Még nem. És ennek mi legalább annyira örülünk, mint a végre önmagára lelt Nemzeti Egységnek.
