Sokan féltek a nagy, újra egész Berlintől. Voltak, akik Bonn múltját, voltak, akik Berlin jövőjét siratták a szó szoros értelmében a húsz évvel ezelőtti drámai parlamenti vitában arról, hol lakozzon azontúl az egyesített ország képviselőháza és kormánya. A két tábort elválasztó vonal átmetszette a pártokat, egyet kivéve, a keletnémet utódkommunistákét. 'k egységesen Berlin mellett voltak, s ezzel eldöntötték a szavazást. A vita a nyugatnémet politikai elit jellegzetes magaviseletét mutatta: az engedelmes európai mintatanulóét, aki nem akar kilógni a sorból, félti a tartományok szövetségére támaszkodó NSZK belső egyensúlyát, s attól tart, hogy Berlin újfent birodalmi álmok jelképe, pökhendi nemzeti öntudat alapja lesz.
Pont Berlin! - mondhatjuk ma már. A nemzeti öntudatot csak a 2006-os focivébé hozta lázba, a németeknek végre volt merszük kitenni zászlóikat az ablakba, az autókra - és ennyiben is maradt a dolog. A német identitásról annyit, hogy a holokausztnak igen, az újraegyesítésnek még nem építettek állami emlékművet.
Nem német, hanem európai álmok születtek Berlinben, hogy most majd minden megváltozik, itt vagyunk Nyugat- és Kelet-Európa metszéspontján, Európa kellős közepén, most aztán beindul minden, lesz itt fellendülés, ipartelepítés, beruházás - és újra világváros. Hogy versenyre kelünk, mint száz éve, Párizzsal és Londonnal, megint. Hát a prosperitásból nem lett semmi, Berlin a világ egyetlen fővárosa, amely szegényebb, mint az országos átlag, adóssága 60 milliárd euró. Minden ötödik berlini szociális segélyből él, a város felett a világtőke jeges szele süvít.
Tudjuk, sok minden épült, de ami a világvárosi igény jegyében - a Potsdamer Platzról beszélek -, az igazi világvárosokhoz viszonyítva azért mégis groteszk és nevetséges. Kis sziget a város építészetileg különben is zilált tengerében, két felhőkarcoló és a legnevesebb építészek által különböző stílusokban összegányolt épületegyüttes szűk utcák mentén. A másik nagy beruházásnál, az új parlamenti és kormányzati negyednél a Reichstag körül már érződik némi nagyvonalúság, amennyiben rohadt sokat kell gyalogolni egyik épülettől a másikig. No és Kelet-Berlinre is alig ismerni rá - ha ezt szegény Honecker megérhette volna! -, szépen rendbe hozták, pedig omladozott, mállott és düledezett, mint a szocializmus. Talán túlságosan is rendbe.
Szétesve és mégis egyben
Összenő-e lassan, ami összetartozik, ahogy Willy Brandt várta? Lassan igen. De azért a nyugati városfél lakóinak negyven százaléka még mindig nyugat-berlininek, a keleti egyharmada pedig kelet-berlininek, s nem úgy általában berlininek vallja magát. És biztos, hogy mindkét részről akadnak még olyanok, akik nem tették be a lábukat a város másik felébe. Amellett Berlin, mint mindig is volt, maradt bevándorlóváros. Közel 3,5 millió lakosából félmillió a külföldi, a Ku'dammon, csakúgy, mint a húszas években, megint nyugodtan beszélhetünk oroszul, minden második járókelő érti. Már csak ezért sem fog teljesen összenőni, így szétesve tartozik össze, de nem is kell, ha lakói szépen elvannak egymás mellett.
Hogy Berlin csúnya, s egy téli S-Bahn-utazás Kelet-Berlin elhagyatottabb részein Minszk hangulatát idézi, hogy egy ilyen nagyváros kegyetlen, azt nem kell bizonygatni, "nagyon ronda tudsz lenni / mocskos és szürke bennem / nagyon szörnyű tudsz lenni / éjjeleid felzabálnak engem" - hiphopolja Peter Fox. De hogy milyen szép nyáron a parkokban, a folyó- és a csatornapartokon, azt pedig muszáj kipróbálni.
A világvárosból mégis lett valami, csak nem úgy, ahogy a tőke érti. Valamiért csak idejön az a több mint nyolcmillió turista, akik tavaly, s akik idén várhatóan még többen lesznek. Úgy tűnik, mégis van, ami nem (csak) a pénzen múlik. Hanem azon a kulturális örökségen, ami a fejekben lakozik, s nem kevésbé azon a lendületen, amelyet az itt honos és ide tóduló fiatal értelmiség hordoz, a 130 ezer egyetemista, a szabadon lézengő művészek ezrei. A történelmi távlatból érkező kultúrán, amely Nyugat-Berlinben öröklődött tovább, és Kelet-Berlinben újjáéledt. Ez is tőke, de másként öncél.
Berlinben nem a látványos érdekes, hanem sokkal inkább, ami kicsiben, a mélyben zajlik. Nem a közép, hanem a sok elszórt pont, fénylő csillag a város térképegén.
Nehéz róla pontosabbat írni, mint Karl Scheffler éppen száz éve: "Berlin arra ítéltetett, hogy örökké keresse, de sohase találja meg magát." A város titka az állandó mozgás és a mégis megmaradás. A kettőt egy szó és sok kis valóság fogja össze, a Kiez, mi mondjuk kícnek. Az én környékem, nem egy kerület, mert már az is fikció, a városról nem is beszélve, csak egy tér és néhány utca, az érzés, hogy a mi utcánk jaj, de szép. Hogy figyelem, mi épül, mit hoznak rendbe, mi nyit ki, mi zár be megint, hol lesz este a közelben valami, persze aztán még oda se, távolabbra pedig végképp nem megyek, nem mozgok feleslegesen, újságot is csak egyet olvasok, a helyit, amelyik pont ezekről a hírekről számol be.
A kícben minden kicsi, a szupermarket is elkerüli, minden sarkon és két sarok között is van valami, és nem kell kétszáz méternél többet menni, hogy találjunk egy helyet, mondjuk kocsmát, amelyben érdemes elidőzni. Egy rendes kícnek honlapja van, külön menedzsmentje, az uniós és városi pénz és a helyi lakók öntevékenységének találkozási pontja. Berlinről csak a flanőr, vagyis a nem célirányos ténfergő, avagy a kíclakó szerezhet érvényes tudást. A turista tömörül, a flanőr eloszlik, a helybéli nem mozog, ül a kocsmájában. Aztán hazaindul, és hallgatja Berlin autentikus érzetét, a nyikorgást: a lépcsőét a házban, a hajópadlóét a lakásban, a faszerkezetes bérházakban.
A fiatalság azonban, az a mozgékony réteg, amelyikről az előbb volt szó, időnként meglódul, új környékre szivárog, olcsó lakást keres. Várost művel, kultivál, új kícet teremt. Kis boltokat akar, nagyon spéci holmikkal, házi pékséget, galériát. Közben züllik is persze, éjfél előtt nemigen indul sehova, aztán alig fér be a zsúfolásig telt klubokba.
Neukölln északi részén épp' most zajlik egy új kíc genezise. Nem érdemes már sem Prenzlauer Bergbe, sem Friedrichshainba, ezekre a kommersszé lett, dzsentrifikálódott környékekre menni, hanem csakis a Weserstrasse tengelyén mozogni, a Sonnenalleen innen, a Landwehrkanalon túl, ahol egyszerre két örökséget ápol a kocsmák hangulata és dizájnja: a nyolcvanas évekbeli nyugat-berlini Kreuzberg szikárságát és a kilencvenes évek eleji Kelet-Berlin burjánzását, s hogy a kettő együtt milyen különös légkör, arról külön tanulmányban kéne - ha egyáltalán lehet - szólni. Itt, Neuköllnben, ezen a török-arab-bosnyák-albán lakta környéken, ahol mégis akárki - legyen bár róka - jön szembe a járdán, nem kell félni, nem kell kitérni. Lakik tehát az ember egy neuköllni kícben, s ha lett arab barátja is, persze nem úúúgy barát, mondjuk kettő, a trafikos és a szomszéd, néha akár úgy érezheti, mintha megérkezett volna.
Köszönjük a budapesti Goethe Intézetnek a melléklet elkészítéséhez nyújtott segítséget. - A szerk.
