Múlt szombaton a jelenlegi honi ellenzék színe-java képviseltette magát egy kulturális eseménynek álcázott kampányrendezvényen Székelyudvarhelyen. Igaz, a szereposztás kicsit sarkosra sikeredett: míg Orbán Viktor szónokolt, szoborparkot avatott és fát ültetett, a macsós sörtéket növesztõ Várhegyi Attilának be kellett érnie a néma levente szerepével, amibe - a faültetés idejére - a fõnöki zakó õrzése is belefért.
A polgár mesterkedik
Orbán Viktor és Szász Jenõ polgármester - a nagygyûlésen számos alkalommal kidomborított - barátsága nem új keletû. Mi több, Szász már le is tette a garast a nemzet miniszterelnöke mellett: a legutóbbi magyarországi választások tájékán, 2002 áprilisában Udvarhelyen szolidarizáló gyûlést szerveztek polgármesteri kezdeményezésre. Ennek céljáról Szász maga nyilatkozott: "olyan miniszterelnököt szeretnénk, aki a nemzetben gondolkodik, nem csak Magyarországban mint közigazgatási egységben." Az összejövetelen a polgármester odáig ment, hogy felkérte híveit: "bonyolítsunk le néhány levélírást, (É) napi öt telefonnal rengeteg embert lehet mozgósítani." A gyûlés végén a megjelent egyházi vezetõk és a jelenlévõk közösen imádkoztak a Fidesz választási gyõzelméért.
Barátja pedig most nem tétovázott: eljött, kabalának pedig ott volt Németh Zsolt, aki négy éve már szerencsét hozott az akkor újraválasztott polgármesternek - nosztalgiázik Szász, aki korábbi ígéreteirõl és jelenbeli vállalásairól viszont hallgat. Talán nem véletlenül: a helyiek közül sokan gondolják azt, hogy a polgármester nem a város, hanem saját és barátai érdekeit szem elõtt tartva ténykedik (az udvarhelyi polgármesterjelöltek kampányáról lapunk következõ számában olvashatnak - a szerk.), miközben olyan egyszerû ígéreteket sem tartott be, mint például a négy éve nagy sikerû koncertet tartó Apostol "visszacsábítása" a városba.
A városba, amelyben nem csupán az a feltûnõ, hogy meglepõen sok bajszot látni az utcákon, hanem hogy a helybéliek közül meglehetõsen sokan rajonganak Havas Henrikért. A Heti hetes ismétléseit a helyi kábeltévé sugározza, a "tanár úr" humorára nyakló nélkül vevõk az itteniek. Legalább ennyire megkérdõjelezhetetlen "minden magyarok miniszterelnökének" a tekintélye. Tömegpszichózis ide vagy oda, tény: a város minden megosztottsága mellett és ellenére (akad itt polgári kávézó, de majálisból is tartottak polgárit az idén) félistenként tekint Orbán Viktorra, nemtõl, kortól, erkölcsi, politikai és egyéb hovatartozástól függetlenül.
Orbánus mozgalomÉ
Szász és (polgári) köre pedig nem nagyon titkolja, milyen felségjel alatt hajózik: a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) elnevezés több mint árulkodó, bár azzal vélhetõen nem számolt a polgármester, hogy a román legfelsõbb bíróság, majd az alkotmánybíróság is elutasítja az MPSZ pártként való bejegyzését. Így annak dacára, hogy a szövetségnek - amelynek elnöki tisztét egyébként Szász Jenõ tölti be - közel 55 ezer aláírást sikerült begyûjtenie, nem lett volna lehetõsége jelöltjeinek indítására a helyhatósági választásokon a tanácsosi címekért. A fiaskó miatt az aspiránsok magukat német demokratáknak álcázva próbáltak felmászni a rajtkövekre. Mindezt a legnagyobb titokban tették, olyannyira, hogy az érintett párt vezetõi is a sajtóból szereztek tudomást a dologról. Az elsõ meghökkenésbõl felocsúdva a szászok feljelentést tettek Szászék ellen, akik szerintük morálisan és jogilag is megkérdõjelezhetõ módon próbáltak indulni. A székelynémetek nem csüggedtek: találtak maguknak újabb fedõszervezetet, ezúttal egy román pártot, amelynek a listáján - úgy tûnik - sikerül a bravúr. Mármint az indulás; az más kérdés, mi lesz az ábra a szavazatok összesítésekor.
Szász mindenesetre nagy lépést tett a számára kedvezõ végelszámolás érdekében, amikor Orbánt véres kardként hordozta körül Udvarhelyen. Jóllehet a kampányszombat és azon belül is a nagy esemény, az Emlékezés Parkjának felavatása nem volt egyértelmûen sikertörténet. Bár az ünnepélyes megnyitóra s az azt megelõzõ, kemény politikai szónoklatokkal fûszerezett kultúrprogramra mintegy három-négyezer ember gyûlt össze Udvarhely fõterén, a helybéliek hangjukban enyhe rosszallással dörmögték, hogy a többség szervezetten, rögtönzött társasutazás formájában érkezett Marosvásárhelyrõl és más külsõ helyszínekrõl. Való igaz, az esemény közelében jó néhány Maros, Kovászna és Hargita megyei rendszámot viselõ autóbusz parkolt, tény azonban, hogy a teret megtöltötte a tömeg.
A jeles esemény a polgármester-polgármesterjelölt kétes megítélésû agyszüleményéhez kapcsolódik. Szász - támogatók egész sorát, köztük a Magyarországi Lengyel Kisebbségi Önkormányzatot, a Dunántúli Lengyel Szövetséget, Karsai Béla székesfehérvári nagyiparost, valamint Kövér László szigetszentmiklósi lakost felvonultatva - tizenhárom mellszoborból álmodta meg a város egyik belsõ zöldterületére az Emlékezés Parkját. Kétségtelen: ad notam Megbékélés Parkja, Arad. Erre utal a bûvös 13-as szám (ennyien haltak vértanúhalált Aradon a szabadságharc után), de az elnevezés is, bár utóbbi a Megbékélés Parkja után kicsit provokatívnak tûnik: a "nem felejtünk" visszatérõ motívuma a huszadik század elejei revizionista daloknak.
Megérné pályázatot kiírni annak kiderítésére, milyen vezérelv mentén sikerült összeállítani a szoborpark vendéglistáját: akad itt Fráter György, Szent László, Hunyadi János, Báthory István, Wesselényi Miklós, természetesen Nyírõ József és Kós Károly, aztán II. Rákóczi Ferenc, de a fejedelem Bethlen Gábor mellett gróf Bethlen István egykori miniszterelnök és Bem (József) apó is helyet kapott a gyülekezetben, amelyet a székelyek legendás alakja, Csaba királyfi elnököl. A dolog hevenyészett jellegét erõsíti a tizenharmadik figura: a vonásai alapján Nyírõ József közeli rokonának tûnõ úriember a "Vándor székely hazatalál" nevet kapta a keresztségben. A figura rejtélyességéhez kétség nem férhet (a masszív lengyel támogatást Bem apó és a Tátrán túl is királykodó Báthory István révén még csak-csak érti az ember), ám ennél nagyobb szépséghibája a szoborparknak, hogy az idõ rövidsége miatt nem tudtak rá érvényes építési engedélyt szerezni.
Ez láthatóan keveseket zavar, az azonban már kevésbé tetszik az utca emberének, hogy a polgármester felszámolta a belváros egyik utolsó zöldterületét. Sokakat vélhetõen kompenzál, hogy minden magyarok miniszterelnöke adta át a létesítményt: közéjük tartozik az a két bácsika, akikkel a megnyitás elõtti sertepertében akadtunk össze, s akik szerint "szépen megcsinálták a teret; legalább nem fognak lumpen elemek heverészni a fûben". Tényleg nem, fûbõl ugyanis egyetlen árva csomó sem maradt.
Éegy viktoriánus korban
Dicsérõ szó annál több akadt az avatást felvezetõ beszédekben: "a jelenkori magyar történelem legnagyobb egyénisége", "köszönjük Orbán Viktornak, hogy szereti az erdélyi magyarokat" - szórták az igét az "ünneplõ gyülekezet" fejére a különbözõ felekezeteket képviselõ egyházi emberek. A kenetteljes bevezetést követõen dörgõ taps köszöntötte a székelyek fõvárosában azt a Tõkés Lászlót, aki néhány nappal ezelõtt jelentette ki, hogy Kolozsváron kívánatosabb polgármester Funar, mint egy "áruló magyar" (értsd: olyan, aki az RMDSZ-szel lepaktál). Tõkés feltûnõen sokat idézett Petõfitõl, majd - mintegy magyarázatul - elmondta, hogy Petõfi annyira szerette a székelyeket, hogy még a halálának helyét is itt választotta meg (Segesvár ötven kilométerre van Udvarhelytõl).
A tizenhárom szoborról szólva a püspök tudatos értékválasztást említett, majd rögvest osztályozásba kezdett: szoborállítókról és szobordöntögetõkrõl beszélt (szemlátomást feledve azt a tényt, hogy másfél évtizede még a döntögetõk álltak közel a szívéhez, akik az akkori temesvári pappal együtt szegültek szembe a Ceausüescu-rezsimmel), értékteremtõket és értékpusztítókat s - ezúttal Pál apostolt idézve - kipróbáltakat és megvesztegetõket említett. Kételynek helye nem volt: Tõkés püspök leszögezte, kit tart a szoborállítók "legnagyobb képviselõjének": természetesen "minden magyar miniszterelnökét", akit "azért szeretünk, mert nem magával törõdik, hanem nemzetével".
Tõkésnek Medgyessy Péterhez is volt néhány szava. A pulpitusról kérte fel a magyar miniszterelnököt, mondja el Brüsszelben, hogy az MPSZ pártként való regisztrációjának elutasításával a román kormány az RMDSZ segédletével 55 ezer ember akaratát vette semmibe. Aztán elverte a port azon a párton, amelynek egyelõre még õ is tagja: amit a román kormány nem ért el ostorral, azt megtette a mézesmadzag - indított, hogy két perccel késõbb már "a román szociáldemokrata utódkommunista párt magyar tagozataként" emlékezzen meg az RMDSZ-rõl. Majd velõs definíciót adott az erdélyi magyarságról: "modellértékû ki-rakati nemzetiség Európában, amellyel dicsekednek elnyomói."
Tõkés egyáltalán nem tûnt elkeseredettnek, amikor Románia esetlegesen éveket késlekedõ uniós tagságának ragozásába fogott (az elmúlt hetekben több olyan, brüsszeli forrásokra hivatkozó hír látott napvilágot keleti szomszédunknál, amelyek szerint a csatlakozás akár 2010-ig is várathat magára). A püspök leszögezte: az erdélyi magyarok szeretnének bekerülni az európai közösségbe, de egy átalakult Romániának kell csatlakoznia. Éppen ezért azt kérte a Magyar Szocialista Párttól, hogy "ne asszisztáljon Románia protekciós felvételéhez", elõbbre való az erdélyi magyarok autonómiájának kérdése, a magyar nemzet teljes körû jogainak megszerzése.
Hogy durva kampányszöveget nyom, azt a püspök sem rejtette véka alá, de sietett leszögezni, hogy az "értékek mentén" kampányol. "Udvarhelyen nem szabad elveszíteni a csatát" - mennydörögte, majd rátért az anyaság taglalására mint a fegyverek legnemesebbikére. Nem véletlenül: az Orbán családba nemrég érkezett apróság mellett említést tesz Szász Jenõ áldott állapotban lévõ feleségérõl, aki június közepére várja a házaspár elsõ gyermekét.
Búzavirág, nefelejcs
"Isten áldja meg a magyart!" - búcsúzik Tõkés, hogy átadja a színpadot Beregszászi Olgának és Sasvári Sándornak, akik dal címén egy hosszúra nyúlt településlistát adnak elõ megzenésített formátumban, bár mentségükre szóljon, hogy a szöveget fejbõl mondják. Pedig fel is olvashatták volna.
Az utánuk soron következõ Szász Jenõ szerényen bevallja a déli melegtõl némileg elpilledõ hallgatóságnak, hogy a szoborpark ötlete részben az õ fejébõl pattant ki. Majd hozzáfûzi: "mertünk nagyokat álmodni akkor is, amikor sokan mondták azt, hogy tanuljunk meg kicsik lenni." A jó humorérzékkel és érezhetõen szónoki talentummal is megáldott polgármester Kunderát hangszerel át a déli verõben: "Viharvert tájainkon az egyén harca nem más, mint az emlékezés harca a felejtés ellen", majd elégedetten közli, hogy végre sikerült arcot adni Csaba királyfinak. A "vándor székely rejtélye" megfejtésével a polgármester is adós marad, olyasmit mond róla, hogy az atyafi "tudta, hogy a kõ marad".
Szász apai húrok pengetésébe fog, midõn gratulál "Orbán Viktor barátjának" Flóra érkezéséhez, majd saját példájának tanulságát összegzi: apának lenni nem más, mint rádöbbenni arra, hogy "nincs egyéni boldogulás közösségi összefogás nélkül". Elérkezettnek látván az idõt egy kis autonómiázásra, a polgármester ekképp szólt híveihez: "Azt a magyar világot, amit elõdeink megteremtettek, nekünk kell helyreállítani." A gyõzelem, hál' istennek, nem kétséges, hiszen "velünk van Erdély jobbik része, és velünk van Orbán Viktor miniszterelnök is".
Szász szerint sokkal nagyobb a tét egy egyszerû helyhatósági választásnál, ezért "akik támadnak, azért teszik, mert nem akarják az autonómiát és a kettõs állampolgárságot". Márpedig az autonómiánál nincs sürgetõbb kérdés - szól a polgármester, aki egy matematikai példával hangolja rá hallgatóságát a fináléra: egy román szenátornak nagyobb a fizetése, mint Homoródszentmárton (székelyföldi település - a szerk.) egyhavi teljes nyugdíjalapja. "Az autonómia ott kezdõdik, hogy nem félünk" - mondta Szász, hogy aztán az epilógussal bemosson egy hatalmasat az emberi jóérzésnek: "Erõsek vagyunk, és sokan vagyunk. Székelyek százezrei állnak mögöttünk" - hangzott el Székelyudvarhely fõterén 2004. május 22-én.
Szerencsére tapsra indítja a seregletet, ahogy a nemzet frissiben és több ízben felkent miniszter-elnöke emelkedik szólásra, bár Orbán produkciója ez egyszer nem a legjobb. Kicsit sok benne az "ünnepnapok között mindig ott sorjáznak a hétköznapok", a "nagy pillanatok csak az alkalmat teremtik meg, hogy a felszínre törjön a felgyülemlett energia", az "emlékezés törékeny madara", a "történelem zakatoló páncélvonata" és az ezekkel rokon kifejezés, bár azt Orbán javára kell írni, ahogy a választásból össznemzeti ügyet varázsol. Szász Jenõ "nem pusztán polgármester, hanem egy igazi európai politikus", sõt "több mint polgármester, több mint politikus, több mint barát": "együtt dolgozunk a nemzet határokon átívelõ egyesítésén." "Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!" - mi mással is fejezhetné be mondókáját Orbán Viktor, majd ujjongó rajongók kíséretében átballag a szoborparkot átadni. Rutinmûvelet, néha már-már az unalom érhetõ tetten az arcán, de aztán ismét bebizonyítja, hogy több mint profi politikus: a nemzetiszínû szalagból tucatnyi darabkát nyes le, hogy szétossza a megnyitó gyerekkoszorújának. Az anyukák megnyerése után az apukák is megkapják a magukét: az Emlékezés Fájának elültetésekor a nemzet miniszterelnöke - miután akkurátusan kibújik zakójából, öltönyben mégsem illik fásítani - nem elégszik meg azzal, hogy földet szór a gödörbe, hanem gondosan meg is tapodja azt, osztatlan elismerést váltva ki az erõsebbik nem hozzáértõ képviselõibõl: lám, így kell fát ültetni.
Délután "közéleti és kulturális rendezvényre"szól a meghívó a városi jégpályára (ami ilyen idõben egy kedves betonkatlan). A felhozatalra nem lehet panasz: a Sasvári Sándor - Vikidál Gyula nemzeti tandem mellett fellép Beregszászi Olga színmûvésznõ, az erdélyi származású Ferenczy Csongor színmûvész és még sokan mások, köztük egy valamilyen díjjal kitüntetett néni, aki "a magyar gyökérzet részévé vált népdalokat" énekel. Az esemény fénypontjának azonban a szabadtéri sajtóklub ígérkezik, Bencsik András és népi zenekarának elõadásában.
És jött a két Vikidál
Az igazi nagyágyúk közül Németh Zsolt tartott hosszú beszédet a színpadról körültekintõk szerint több mint kétezres, kívülrõl nézve inkább három számjegyû tömegnek, minden magyarok elsõ - amúgy beharangozott - sportminisztere azonban nem érkezett meg Udvarhelyre. A többi felszólaló lelkesen ecsetelte, hogy amikor "Szász Jenõ kiáll Udvarhelyért, akkor az erdélyi magyarságért is kiáll", s arra buzdították a kissé fásultnak tûnõ hallgatóságot, hogy "védjük meg az erdélyi magyarság autonómiatörekvését". Hallhattunk még egy titkos paktumról, ami direkte Bayer Zsolt erdélyi kitiltása végett született, ám az abszolút alkotói és elõadói szabadság jegyében fogant rendezvény legemlékezetesebb pillanata mégiscsak volt, amikor a Beregszászi-Sasvári páros felmelegítette a délelõtti zenés földrajzleckét, de úgy, hogy a településlista elsõ helyén ezúttal - naná - Székelyudvarhely állt. A szervezetlen tömegszerencsétlenséget idézõ rendkívüli spontaneitás abban a momentumban csúcsosodott ki, amikor "kovács Szilveszter mûsorvezetõ (a HírTv munkatársa) egy hirtelen ötlettõl vezérelve nekiállt Máté Pétert énekelni egy, a gépkocsija anyósülésérõl elõkapott cédét használva kíséretül. (A fellépõ mûvészek kivétel nélkül ezt a módszert követték, csak õk jó elõre odaadták a háttérzenét a hangtechnikusnak.) Mûsorvezetõi túlkapás - mentegetõzött késõbb Szilveszter, alig láthatóan elpirulva, amikor Vikidál egy kósza "nem semmivel" tisztelgett e páratlan és váratlan mûvészi teljesítmény elõtt.
A nemzet Dalosa gyorsan rendet vágott a nemzeti érzelmekben: összeszorított fogú fejcsóválásra késztetett néhány száz embert azzal a bejelentésével, miszerint a Menyhárt-Homonyik-Vikidál lemez azért élt meg mindössze három és fél ezer példányt, mert a Horn-kormány betiltotta. Majd saját magával duettben elénekelte a Dinamit a vérem címû örökbecsût, a korához képest nem is rosszul.
Miközben többen még az esõ lógó lábát lesték, a nemzet - és az operaház kimenõs - fantomja, Sasvári Sándor belovagolt a színpad elé, egy Szász Jenõ hajtotta kocsit felvezetve. A közönség fantasztikus: mindenki türelmesen megvárta, amíg Sándor megbirkózik a lóval és az Attila címû rockopera idevágó, megzenésített soraival. Sasvári - nem is enyhén tiborcosra véve a figurát - belekesergi az udvarhelyi légtérbe, hogy megfelelõ mértékû állami támogatás híján idõ elõtt elbukott a lovasszínház ötlete, s nem sokkal késõbb mûvészi hevületében a vállára ragad és keserves sírásra fakaszt egy aprócska fiúcskát.
Csák Csongor
