Változások a Digitális Irodalmi Akadémiánál

Panteon vagy ingyenkönyvtár

Belpol

Hónapokkal ezelőtt tudni lehetett, hogy Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) drasztikus, 100 fős bővítését tervezi – végül 113-an lettek. Mire volt jó és hogyan történt mindez? A bővítési folyamat részleteinek jártunk utána.

Demeter hamarabb bejelentette, hány szerzőben gondolkodik, mint hogy kiderült volna, kikről is van szó. Úgy tűnik, a mennyiségi szempont volt ezúttal az elsődleges – jóllehet egy ilyen mértékű átalakítás időszerűsége vagy indokoltsága közel sem egyértelmű. A múzeum vezetése végül is június 4-én, a trianoni békeszerződésre emlékező nemzeti összetartozás napján – azaz a 100. évfordulón – hozta nyilvánosságra a DIA leendő új tagjainak névsorát. Nem a korábbi tervekben hangoztatott 100, hanem – Demeter magyarázata szerint a szavazategyenlőség miatt – 113 szerző került rá a posztumusz tagjelölti listára. A Trianon-centenárium számmisztikája így borult, de a bővítés levezénylőit ez cseppet sem zavarta.

A jelenlegi főigazgatónak ráadásul sikerült az akadémiai névsor kiszélesítésével a fideszes kultúrpolitika régi törekvését is megvalósítania (lásd erről keretes írásunkat), nevezetesen Wass Albert bejuttatását a múzeumba, azaz az elképzelt nemzeti panteonba. Természetesen a DIA bővítése nem Wass Albertről vagy Nyirő Józsefről, esetleg a szintén bekerült Csurka Istvánról szól. Ugyanakkor a posztumusz akadémiai tagok névsorának megduplázása, és a szélesítés során a DIA berkei­be juttatott vitatott szerzők névsora felvetheti a jobboldal kedvenc íróinak „áterőltetésére” tett kísérletet, vagyis a kultúrkampfba illő kánonépítést is.

 

Kánon vagy nem kánon

A főigazgató megkeresésünkre cáfolni igyekezett az ilyesfajta indíttatást, mondván, a DIA elsősorban „hiteles szöveghely”, és a vezetőség „ezután se kíván kánonmeghatározó szerepet fölvállalni”. Ennek ellentmondani látszik az, hogy ha egy intézményt akadémiának hívnak, az máris kánonképző hatású, miként az is, hogy a bővítést levezénylő stáb kifejezetten azt a célt tűzte maga elé, hogy a 20. század második felének minden jelentős életműve bent legyen a DIA-ban – s ebben megint csak jelen van az erős értékelő gesztus.

Az eredetileg Digitális Halhatatlanok Társasága néven 1998-ban alakult virtuális intézmény – ötletgazdája a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) akkori vezetője, Török András volt – jó pár változáson keresztülment az utóbbi időben. Eleinte évente megújuló pályázati formában igyekezett ingyenesen, online hozzáférhetővé tenni a kortárs és közelmúltbeli irodalom csúcsteljesítményeit. A projekt profilját 2007-től változtatták meg, és ekkor kötötték meg az élő tagokkal az élethosszig tartó szerződéseket is. Bár ebben az időszakban a kiadók bizonyos gyanakvással fogadták, hogy online ingyen elérhetővé válnak érvényes kiadói szerződésbe foglalt művek is, ma már inkább reklámfelületnek látják a DIA-t, ami a nyomtatott könyvek eladását inkább segíti, mint hátráltatja. Az oldal előbb 2008-ban, majd 2016-ban is megújult, 2020 elején pedig elindult a Demeter Szilárd fémjelezte Alkotói Életpálya Program, amelyben a DIA-nak kiemelt szerepet szán a főigazgató. Ezt a mostani nagyszabású bővítés mellett az is jelezte már, hogy egy tavaly év végén elfogadott módosítás értelmében minden Nemzet Művésze címmel kitüntetett irodalmár alanyi jogon a DIA tagja is lesz, valamint hogy az egy éve váratlanul elhunyt Térey János külön eljárással – szintén Demeter javaslatára – DIA-tag lett. (Térey a DIA előszobájának szánt új ösztöndíjprogram névadójává is vált egyúttal.) Az aktív és a posztumusz tagok jelenleg együttesen százan vannak, az élő tagok havi juttatást kapnak; habár az összeg nem nyilvános, annyit tudni lehet, hogy több mint a Térey-ösztöndíj havi összege, de kevesebb, mint az MMA-tagsággal járó támogatás.

Radics Péter, a DIA vezetője, aki már az alapításnál is jelen volt, a Literának adott interjújában június elején úgy fogalmazott, hogy a jelenlegi „a legnagyobb változás a DIA eddigi történetében”. Egy májusi beszélgetés során arra is kitért, hogy a bővítés egyben profilváltást is eredményezhet: „a DIA könyvtára inkább olvasás-népszerűsítő kezdeményezés”, és nem irodalmi dokumentációs intézmény – mondta. A Literának a koncepcióváltás lényegéről is beszélt: „Eddig egy viszonylag szűk irodalmi elit honlapja volt, de ezzel a gesztussal a múzeum minél szélesebbre próbálja nyitni az oldalt nemcsak a szerzők, hanem az olvasók előtt is.” Kérdés, hogy a jelenleg évi átlag 650–680 ezer felkeresést elérő honlap, amelyet Radics megfogalmazása szerint elsősorban „az elkötelezett irodalombarátok” látogatnak, mennyire tehető népszerűvé az úgynevezett átlagolvasók körében. Nem valószínű, hogy bárki képes lenne monitoron végigolvasni Nádas Péter Párhuzamos történetek című nagyregényét, de még egy kisebb terjedelmű regény vagy akár egy verseskötet is komoly kihívás. A szemináriumi dolgozatokhoz ellenben nagyon jó forrásanyagot nyújtanak ezek a kereshető, kimásolható szövegek.

 

Esetleges bizottság

Hogy a mostani döntés nyomán a közeljövőben kiszélesíteni kívánt életműlista miféle kánonelképzelést vagy irodalomnépszerűsítési irányvonalat sugall, az nem egyértelmű. Több irodalomtörténészt is megkerestünk ez ügy­ben, és az egybehangzó vélemény az volt, hogy az életművek kezelésének és a közelmúlt irodalmi teljesítményeinek a valódi megértéséhez nem egy ilyen dömpingmódszer a legszerencsésebb út. A rövid határidővel lebonyolított listaállítás mögül fájóan hiányzik a valódi műhelymunka, az elmélyült tudományos tevékenység. Ács Pál szerint „a lista nem képvisel esztétikai értékrendet”, és sok szempontból „nagyon emlékeztet az Aczél-korszak irodalompolitikájának népfrontos, »egy zsidó, egy cigány, egy magyar« programjára”, csak kevésbé színvonalas változatban. Az irodalomtörténész ugyanakkor hozzátette: „Ha ez az ára annak, hogy a jó irodalom is hozzáférhetővé válik továbbra is, hát csinálják. Virágozzék száz virág, ahogy a kínai elvtársak mondták egykor.”

A száz virág ez esetben inkább százharminc volt, ugyanis ennyi helyre küldött felkérést a Petőfi Irodalmi Múzeum, hogy a DIA-bővítéshez névsorjavaslatokat kérjen. Radics Péter a Literának úgy fogalmazott, az élő DIA-tagok mellett „különböző irodalmi szervezetek, egyetemi tanszékek, folyóiratok szerkesztőségei” kaptak megkeresést. Nem hagytak túl sok időt a felkészülésre, a december közepén kiküldött felkérőlevél alapján kevesebb, mint két hete maradt a javaslattételre a felkérteknek – és ebben a karácsonyi időszak is benne volt. A sietségre kevés magyarázat van, mindenesetre a felkért szervezetek némelyike hiába kifogásolta a szűkös határidőt. A rohamtempóban levezényelt névsorállítások eredményeként egy 340 névből álló lista jött össze, ezt szűkítette végül egy „eseti bizottság” az év elején 113-ra.

Habár Demeter Szilárd eredeti felkérőlevelében nem szerepelt a Trianon-centenárium mint apropó és mint a százas bővítés mennyiségi magyarázata – és ilyen indoklásra az általunk megkérdezett DIA-tagok sem emlékeztek –, megkeresésünkkor már úgy indokolta a kezdeményezést a főigazgató, hogy az az emlékévhez kapcsolódva kerül megvalósításra. Kérdésünkre, hogy mi a relevanciája a Trianon-évfordulónak a 20. század második felében megszületett irodalomra, azt a választ kaptuk: „Tud meghatározóbb történelmi eseményt a háború utáni magyar irodalom vonatkozásában?” Könnyű tehát arra következtetni, hogy a PIM vezetője szerint a II. világháború, a holokauszt, Budapest ostroma, a rövid átmeneti éveket követő kommunista hatalomváltás, a Rákosi-diktatúra, az 1956-os forradalom, a Kádár-rendszer és a rendszerváltás hatása mind háttérbe szorul Trianon emlékezetéhez képest.

Érdeklődésünkre, hogy az eseti bizottság kikből állt össze, Demeter nem kívánt válaszolni. „Miért tenném ki őket fölösleges politikai támadásnak?” – kérdezett vissza. Annyit mindenesetre tudhatunk Radics Péter Literának adott nyilatkozatából, hogy „jeles irodalmárok” vettek részt ebben a munkában, „egyikük mint a DIA tagja, a múzeum részéről pedig én”. Demeter Szilárd a felvetésünkre, miszerint nem érzi-e problémásnak, hogy a DIA történetének legnagyobb átalakulását egy névtelen bizottság döntései alapján viszik véghez, azt válaszolta: „A posztumusz DIA-tag kiválasztásának és jelölésének joga a PIM mindenkori főigazgatójáé. A DIA a főigazgató jelöltjéről szavaz. Megtehettem volna, hogy senkivel nem konzultálva egymagam nevesítek száz olyan elhunyt magyar írót, aki nem DIA-tag.” Ehelyett „fölkértem olyan szakértőket, akiknek – teljesítményük okán – megbízom az értékítéletében”. Vagyis a listáról döntő szakértők listája egy személyben Demeter döntésén múlott – talán ezért sem szeretné őket nevesíteni.

 

„Meglesz az”

A korábbi évek gyakorlatával szemben tehát az aktív DIA-tagoknak az idén nem egy-egy, az igazgató által javasolt tagról kellett szavazniuk, hanem egy 113 fős listát kaptak kézhez, s erről kellett egyenként vagy akár egyben jelezni a véleményüket. Több DIA-taggal beszéltünk, és ők elmondták, hogy már a bővítés bejelentésekor jelezték ellenvetéseiket, de az igazgatóra ezek nem hatottak, így végül az aktív tagok közül többen nem kívántak a procedúrában részt venni. Az egyszerű többségi szavazást azonban ez nem befolyásolta, a száztizenhármas lista minden egyes szerzője megkapta a kellő támogatást.

„Ezt a 100-as bővítést egy rém bombasztikus, neriális ötletnek gondoltam, és szerintem lehetett volna egy sokkal-sokkal szűkebb listával kezdeni, s maradni abban a keretben, amiben eddig, de az nem lett volna ilyen hangzatos, másrészt nem kellett volna eseti bizottság” – mondta megkeresésünkre Parti Nagy Lajos, a DIA tagja. „Arról, hogy létezik eseti bizottság, hogy kik ezek az ötök, kik-melyek az igazgatói levélben emlegetett tanács­adók, megkérdezett »irodalmi műhelyek, szakmai szervezetek, folyóiratok, egyetemi tanszékek vezetői« és kik a »köztiszteletben álló irodalomtörténészek«, akik személyi javaslatot tehettek, arról semmit nem tudunk. Nélkülünk, a DIA tagjainak megkerülésével önkényesen választotta őket a főigazgató vagy a minisztérium” – ezt már a szintén DIA-tag Balla Zsófia mondta lapunknak. Ő a procedúrát elsősorban erődemonstrációnak látja, s habár, mint mondja, alapvetően helyesli, hogy „a közelmúlt jelentős írói életműveit digitálisan közkinccsé teszik”, úgy érzi, a mostani átalakulással a DIA elveszítheti eredeti funkcióját és jelentőségét, azaz éppen az akadémia jellegét. Korábban „döntő szempont volt, hogy maguk az írók választják maguk közé a társakat, hiszen ők tudják a legpontosabb szakmai ízléssel és életgyakorlattal felmérni, kik méltók erre”, teszi hozzá Balla, aki szerint érdemes lett volna átgondolni, hogy a bővítésre elkülönített hatalmas költségvetésből nem lenne-e hasznosabb inkább a kortárs írók körét szélesíteni.

A nyilvánosságra került lista mérete – több mint száz teljes életmű – az általunk megkérdezett irodalmárok szerint gyakorlatilag kezelhetetlennek tűnik. Mint Parti Nagy Lajos elmondta, az a korábbi gyakorlat, miszerint egy-egy életműhöz egy-egy szakértő gondozó kapcsolódik, már jó ideje nem működik. Az pedig kétségtelen, hogy egy ekkora szöveghalmaz nem fogja megkönnyíteni az egyes életművek gondozását a jövőben sem. Radics Péter erről azt mondta nekünk, hogy a PIM vezetőségétől kapott utasítás értelmében „a DIA által nyújtott szolgáltatás méretét a következő öt év során meg kell kétszereznünk úgy, hogy közben nem csökken a szövegek feldolgozásának színvonala. Olyan lehetőség ez, amely ugyan rengeteg munkával jár, de amelynek társadalmi hasznosságát aligha lehet kétségbe vonni”. A társadalmi hasznosság – tehát az, hogy ingyen lehet irodalmi művekhez hozzáférni – valóban megkérdőjelezhetetlen, ám a munka kivitelezhetősége ettől még nem valószínűbb, mint ahogy a változtatás módja és nagyságrendje sem indokoltabb. Most mindenesetre három évük van a DIA munkatársainak, hogy felkutassák a listán szereplő száztizenhárom szerző jogutódjait, és szerződést kössenek velük. A feladat nemcsak a szerzők száma és a jogörökösök vélhetően sokféle hozzáállása miatt nem egyszerű, de azért sem, mert – mint Radics megjegyzi – Magyarországon nem köthetők teljes életműre vonatkozó szerződések, így a 113 szerző sok száz vagy inkább sok ezer művéről elvileg egyenként kell az örökösökkel megállapodni. Embertelen nagy vállalásnak tűnik, de önbizalomban nincs hiány. „Meglesz az – válaszolta ez irányú kérdésünkre Demeter Szilárd –, a PIM az egyik legjobb közgyűjtemény a Kárpát-medencében, irodalmi muzeológiában verhetetlen.”

Wass Albert a házban

 

Már Demeter elődje, a NER belső, szélsőjobboldali frakciója által megbuktatott Prőhle Gergely is kacérkodott azzal, hogy a rajongói és ellenzői által is szimbolikus helyzetbe hozott Wass Albertet bevigye a magyar irodalom legmeghatározóbb terébe. 2016-os főigazgatói pályázatának a legnagyobb figyelmet kiváltó szakasza a leendő Wass-kiállításról szóló rész volt. Ebből a kiállításból végül, a nagy hírverés ellenére – vagy éppen azért – nem lett semmi, Prőhlét 2018 végén lemondásra kényszerítették, az új vezető – előbb megbízott, majd kinevezett főigazgató – Demeter Szilárd pedig sem pályázatában, sem azóta nem foglalkozott Wass életművének beemelésével – egészen a mostani DIA-bővítésig.

Bizonyos értelemben a kísérlet tétje az, hogy lehet-e formálisan, az irodalom szféráján belül is kanonizálni Wasst, vagy az Erdélyből Amerikába emigrált, Romániában háborús bűnökkel is megvádolt gróf kultusza nem kerülhet a hivatalos irodalmi berkeken belülre, s a NER-kultúra zárványaként továbbra is Takaró Mihály lesz a legfőbb apologétája. Az Adjátok vissza a hegyeimet!vagy A funtineli boszorkány szerzőjének megszámolhatatlan mennyiségű szobra és fából faragott képmása található az országban, olvasótábora jelentős, és legutóbb a Nemzeti alaptantervben (NAT) is megerősödött a reprezentációja. Joggal van ott tehát, gondolhatnánk, a meghatározó életművek sorában. Ám ez nem ilyen egyszerű, amint az a NAT-körüli vitában is kiderült. A Magyartanárok Egyesülete több alkalommal felszólalt a szerző oktatásba emelése ellen, legelőször 2012-ben, amikor így fogalmaztak: „Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy politikai nyomásra olyan szerzők kerüljenek bele a Nemzeti alaptantervbe, akiknek az értékelésében viszonylagos tudományos konszenzus sincs. A Nemzeti alaptanterv és az iskola nem szakadhat el az irodalomtörténet-írástól, nem mondhat ellent a szaktudomány értékítéletének.” Konszenzus ide vagy oda, Wass már a tananyag része, és hamarosan a DIA tagjává is válhat.

Neked ajánljuk