A kormányzat kiterjesztené az ügynöktörvény hatályát a bírákra, az ügyészekre, a költségvetési támogatásban részesülő pártok tisztségviselőire és a sajtó vezető munkatársaira. Az egyházak a koalíciós képviselők szerint is jelentős közvélemény-formáló erőnek számítanak - hasonlóan a sajtóhoz, ám az egyházi vezetők átvilágításának szabaddemokrata felvetését azzal utasítják el, hogy az az egyházi autonómiába való jogtalan beavatkozás lenne. A történelmi egyházak vezetői azzal érvelnek, hogy a belső megtisztulást bízza az állam az egyházakra. A kilencvenes évek elején folytak is ilyen jellegű viták egyházi berkekben, de ezek gyorsan elhaltak. Az elmúlt tíz évben történtek ugyan személycserék egyházi vezető posztokon, ám a múlttal való szembenézés a rendszerrel együttműködő - saját felfogásukban: az adott körülmények közti mozgásteret józanul felismerő, ezzel az egyház hosszú távú érdekeit szolgáló - egyházi vezetők, illetve alsópapság körében elmaradt."Népünkkel együtt ünnepelve, Isten irgalmasságát dicsőítve tekintsünk vissza a négy évtizeddel ezelőtti történelmi jelentőségű eseményekre és az azóta megtett útra. (...) Megindultan és kegyelettel emlékezünk meg a Szovjetunió Vörös Hadseregének és szövetségeseinek a felszabadításunkért hozott súlyos véráldozatáról", írta április 4-ről 1985. március 31-én a Reformátusok Lapja. "Hálával" gondolt a szovjet halottakra az Evangélikus Élet is, "és az élőkre, akik négy évtizeden át verítékkel, naponkénti élet-áldozatokkal építik a magyar népünk új életét". Az evangélikus hetilap 1945 negyvenedik évfordulója ürügyén egy hónapon át buzdította híveit a szocializmus építésére: "Mi keresztyének felszabadult hazánkban örvendezve, szabadon és boldogan éljük keresztyén életünket" (1985. április 28.).
A párttal, a néppel
Két évvel később, 1987. május 21-én az egyházi lapok lelkesen üdvözölték Kádár Jánost születésnapja alkalmából: "Mindezek a - népünk jövőjét megalapozó - eredmények elképzelhetetlenek lennének a népért odaszentelt életű vezető személyiségek nélkül, akiknek Isten azt a feladatot szabta ki - mi több: azt a képességet adta kamatozásra ajándékul, sáfárságul -, hogy döntéseikben a nép egészének érdekeit képviseljék. A hálaadásnak adunk most is hangot, azért, hogy a történelem Ura a bölcsesség, a mély emberség, a népe iránti számtalanszor bebizonyított szeretet ajándékával rajta keresztül az egész közösséget gazdagította" (Reformátusok Lapja).
A Lakiteleki Nyilatkozat elfogadása és a Szabad Kezdeményezések Hálózatának megalakulása évében, 1987 decemberében egyházi vezetők egyöntetűen fogadták el Miklós Imrének, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnökének az állam és egyház közti együttműködést dicsérő parlamenti beszámolóját. Egyetértettek azzal, hogy az egyházi vezetőket továbbra is állami hozzájárulással nevezzék ki, s hogy bár egyes csoportok kárt okoznak a szocialista államnak, az egyházak megtalálták helyüket a szocializmusban. A főpapok együtt örvendeztek Miklós Imrével azért is, hogy az egyházak aktívak a Hazafias Népfront munkájában, és jól működik a békepapi mozgalom. Nagy Gyula evangélikus püspök egyháza és a hívek nevében "külön megköszönte" a kormányzat, Miklós Imre államtitkár úr, "budapesti közvetlen munkatársainak és a megyei egyházügyi hivatalok munkatársainak a segítségét ennek az őszinte, jó viszonynak a közös munkálásában". Szakács József, a kisegyházakat tömörítő Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának (SZET) elnöke szerint "az államtitkár expozéja annyira kerek egész volt, hogy részünkről nem igényel semmi új kiegészítést". Majd a Biblia szavaival válaszolt Miklósnak: "Igaz beszéd ez és elfogadásra méltó" (az Országgyűlés 22. ülése, 1987. december 17.).
1989. március 15-én, miközben az ellenzék a Magyar Televízió épülete előtt 12 pontja keretében követelte az ÁEH megszüntetését, az egyházak képviselői az MSZMP, a KISZ és a Hazafias Népfront vezetőivel együtt hallgatták a párt akkori belharcaiban győztesnek tűnő Pozsgay Imre szónoklatát. (Népszabadság, 1989. március 15.)
"Tudomásul kell vennünk, hogy sajnos mi katolikusok vagyunk, úgy látszik, a Kádár-rezsim utolsó támaszai. És azt se higgyék, hogy a katolikus egyházban nincs Münnich Ferenc társaság, legfeljebb másképp hívják. Az egyházak legfontosabb feladata a szocialista embertípus előállítása volt. Az egyház, közreműködéséért cserébe, megkapta a közreműködés lehetőségét", szólalt fel Giczy György 1989. május 2-án az SZDSZ által szervezett lelkiismereti és vallásszabadságról szóló Jurta színházbeli vitán.
Egy héttel később Paskai László bíboros prímás érsek a televízióban Mindszenty Józsefről és társairól azt mondta: nem kér rehabilitációt azok számára, akik hitük miatt szenvedtek börtönbüntetést. Paskai július végére alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez: Németh Miklós miniszterelnöktől kéri Mindszenty perének felülvizsgálatát. "Mindent a maga idejében és egy magasabb rendű érvelés sorrendjében", magyarázta a püspök a korábbi, felháborodást kiváltó televíziós nyilatkozatának a revízióját az Új Ember 1989. július 23-i számában.
1989 júliusában a katolikus püspöki kar már körlevélben szólt az új társadalmi rendről, és kritizálta az elmúlt rendszert, amely megfélemlítette a híveket. A katolikusok azonban - más egyházakhoz hasonlóan - hallgattak az egyházak felelősségéről. A kilencvenes évek legelején az egyházi vezetők pártállami szerepéről az egyházon belül fellángoló viták mindenfajta következmények nélkül elhaltak. Más volt szocialista országok egyházi megújulásaival ellentétben a magyar egyházak nem akartak foglalkozni a múlttal. Mint ahogyan a magyar politikai elit sem.
Pöcskölődés
Szabad György házelnök hamarosan le is állíttatta a háromtagú iratvizsgáló bizottság munkáját - pedig az iratok jó része hiányzott a Művelődési Minisztérium épületéből. A fontosabbakat a Belügyminisztérium (BM) III/III-as Csoportfőnöksége őrizte. Ráadásul ´89 tavaszán - vagyis jóval a decemberi belügyi iratégetések előtt - két héten át gőzerővel semmisítettek meg iratokat az ÁEH-ban: a hivatal illetékesei szerint azonban ezek csak "régi üdvözlő levelek, dísztáviratok" voltak.
Hazafias kötelesség
Az emberi jogi bizottság iratvizsgáló albizottságának egyik tagja, Giczy György ma úgy látja, tévedett 1990-ben: "Naiv voltam, mert azt hittem, az egyházak majd maguktól megtisztulnak. Ma sem használ az egyháznak, hogy a hívők nem tudhatják, kinek gyónnak. Az ember nemcsak az alsópapság képviselőivel, hanem jelenlegi prominens egyházi vezetők nevével is találkozott az iratok között."
És nem csak az áldozatok oldalán. Papok jelentései feletteseikről, beosztottjaikról; világi egyházi alkalmazottak egyházi emberekről, egyházi személyek a híveik körében érzékelhető hangulatról, hívek jelentései gyóntatójukról, konferenciázó papok beszámolói külföldi utakról és hittestevéreik ottani felszólalásairól. Habár gyakori volt a papok beszervezése is, az egyházi együttműködők többnyire társadalmi kapcsolatként segítették az állam munkáját. Szigorúan titkos, úgynevezett szt. tisztek (hivatásos rendőrtisztek) az egyházakban nem tevékenykedtek. Horváth József, a volt BM III/III-as Csoportfőnökség - melynek egyes alosztálya foglalkozott az egyházakkal - vezetője szerint az ötvenes években a klérus beszervezésének kilencven százaléka kompromittáló adatok alapján történt, míg a hetvenes években az együttműködők kilencven százaléka hazafias alapon sietett az állam segítségére. "Sok egyházi személy hazafias kötelességének érezte, hogy ha híveitől valami érdemlegeset hallott, arról beszámoljon az operatív tisztnek. Habár egyes papok nem voltak feddhetetlenek, az ötvenes évek végétől kevéssé használtuk a zsarolás eszközeit. A konszolidálódó állam-egyház viszonyt nagyban segítette az egyháziak együttműködése. Ha törvényeket megszegő egyházzal lett volna dolgunk, mint amilyen például a lengyel volt, mi is keményebben léptünk volna fel", mondta a Narancsnak Horváth.
Csakhogy a pártállami és az egyházi vezetők által 1989-ig sikerágazatnak minősített egyházpolitikáért a történelmi egyházak nagy árat fizettek.
Két úrnak szolgái
Az 1945-ben a tényleges hatalomra jutott kommunista párt azonnal nekilátott "a volt uralkodó osztályokat kiszolgáló" intézmény anyagi és társadalmi bázisának felszámolásához. Az egyházi szervezetek feloszlatása, az egyházi tulajdonok elvétele, iskoláik államosítása után megkezdődtek a "klerikális reakció" elleni támadások. A kommunista vezetés célja az egyházi vezetők eltávolítása, helyükre pedig a pártállamhoz lojális vezetők kinevezése volt. Elsőként Ravasz László református püspököt, az egyház Egyetemes Konventjének elnökét sikerült lemondatni (1948. május 11.). Szeptemberben letartóztatták Ordass Lajost, az evangélikus egyház püspökét, akit több társával együtt valutaüzérkedés koholt vádjával elítéltek.
Az állammal elsőként, 1948 októberében a református egyház állapodott meg, amelyet ekkor már a később miniszteri pozíciót is betöltő Péter János püspök és Erdei Ferenc világi vezető képviseltek. Az evangélikus egyház 1948 decemberében egyezett meg az állammal. Az Új Harangszó című evangélikus lap szerint nem igaz, hogy "az evangélikus egyház lefeküdt a mai politikai rendszer lába előtt, (...) egyházunk vezetősége elérkezettnek látta az időt arra, hogy megmutassa készségét az egyház és az állam közti feszült viszony megjavítására" (1949. április 25.).
A második világháborúbeli óriási veszteség miatt a többi történelmi egyháztól különböző helyzetben volt a zsidó felekezet. "Alapvetően a felszabadulás élménye tette őket lojálissá a szovjet rendszerhez, még ha a mindennapok során maguk is szembekerültek azzal", mondták a Narancsnak Szántó T. Gábor és Gadó János, a Szombat című lap szerkesztői. "A kommunista rezsim a zsidó hitélet lassú felőrlésére törekedett, helyenként zsidóellenes politikáját pedig gyakran anticionista mezbe bújtatta.
Az Új Élet című felekezeti újság 1949. március 10-i számának vezércikke már arról ír, hogy a cionizmus nem más, mint a burzsoá nacionalizmus egy formája, melynek célja a dolgozó zsidók figyelmének elterelése az osztályharcról. Ekkortól tűnnek el az újságból az Izraellel kapcsolatos híradások. Az izraeliták 1948 decemberében állapodtak meg az állammal, és a többi egyházhoz hasonlóan tudomásul vették iskoláik államosítását.
Konszolidációs technikák
1948-ban a katolikus egyház volt az egyetlen, amely nyíltan szembeszállt a kommunista diktatúrával, és megtagadta az állami intézkedések végrehajtását. Ráadásul az államnak a katolikus egyházzal volt a legnehezebb dolga, mert - a nemzeti egyházakkal szemben - nemzetközi erő, a Vatikán állt mögötte. Karácsony harmadnapján letartóztatták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást; az ellene 1949. február elején folytatott per volt Magyarországon az egyházi vezetők elleni koncepciós perek közül a leglátványosabb. A katolikus püspöki kar - a hasonló üldöztetést elszenvedő, de a megegyezés helyett inkább az ellenállást választó romániai római katolikusokkal szemben - 1950. augusztus 30-án írta alá a megegyezést az állammal, amelyben jóváhagyták a szerzetesrendek betiltását és az egyházi iskolák államosítását. A megállapodás a katolikus egyház szerint elkerülhetetlen volt: több ezer apácát és papot tartottak ekkor fogva a hatóságok. A többi egyház megállapodásához képest jóval nagyobb egyházi együttműködést igénylő dokumentumban az egyház elismerte a szocialista államot, ígéretet tett arra, hogy híveit ennek építésére szólítja fel, és fellép az állammal szemben állók ellen. Cserébe az állam a vallásszabadságot és az egyház lelkipásztori működését biztosítja. A megegyezést aláíró Grősz József érsek 1951. júliusi letartóztatása ugyan az utolsó prominens egyházi személy nyilvános meghurcolása volt, ám hogy a párt egyházpolitikája nem változott, jól mutatja Rákosi Mátyás beszéde az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1951. június 28-i ülésén: "Bár a papi reakció most is mozog és aktív, de hol van attól, amikor Mindszenti (sic!) vezette őket. Ennek dacára elhatároztuk, hogy fontos csapást mérünk rájuk. (...) Hét esztendeje vagyunk legálisak, de (az államhoz lojális katolikus vezetők - V. Sz.) eddig egyetlen pappal szemben sem jártak el. (...) Akit a pápa kinevez, elvihetjük az internálótáborba. Esküdözött (Czapik Gyula érsek - V. Sz.), hogy meg leszünk vele elégedve."
1956 után a hatalom megtöri az egyházak maradék ellenállását is. Az evangélikusoknál és reformátusoknál az "ellenforradalminak" tartott vezetést új, a kommunista igényeknek megfelelő klérus váltja fel, vagyis megkezdődik a "konszolidáció". Mindszenty bíboros, aki ´56. november 3-i rádióbeszédében szovjetellenes szabadságharcnak nevezi a forradalmat, másnap menedékjogot kap az amerikai követségen. A forradalom leverése után húsz-huszonötezer zsidó hagyja el az országot, a rendszerrel vallásos életmódjuk miatt nehezebben megférő ortodoxok 90 százaléka.
Habár az MSZMP KB Politikai Bizottsága 1958. júliusi állásfoglalásában kimondja, hogy "a klerikális reakció vallási köntösbe bújt politikai reakció", ezért ellene politikai harcot kell folytatni, az eszközök egyre kifinomultabbak lesznek. A Kádár-rendszer nemzeti megbékélést hirdető politikájának ugyanis előfeltétele volt az egyházak együttműködése; amit korábban brutális eszközökkel az állam végzett el, azt az ötvenes évek végétől megtették az egyházak vezetői. Megindult a marxista-keresztény párbeszéd, létrejött az Országos Béketanács és a katolikus békepapi mozgalom. (Az MDP központi vezetősége 1950. június 14-i határozata szerint az ilyesfajta szervezetek célja a pártpropaganda párton kívüli szervezése, illetve az alsópapság és a vezetők szembeállítása.)
Az 1961-es, katolikus papok elleni letartóztatásokra válaszul azonnal megszületett a Püspöki Karnak a bebörtönzött hetven papot és száz apácát kemény hangon elítélő körlevele. A rendszerváltás után az aláíró egyházfők azt állították: ők nem látták a körlevelet, ám annak megjelenésekor egyikük sem határolta el magát a dokumentumtól.
"Bajszos püspökök"
1951-től a rendszerváltásig a törvény értelmében csak az Elnöki Tanács hozzájárulásával lehetett bármilyen egyházi funkcióra valakit kinevezni vagy onnan visszahívni. (Vagyis egy püspöki cím elnyeréséig az illetőnek többször is biztosítania kellett az államot együttműködési készségéről.) Majsai Tamás egyháztörténész szerint az egyházi tisztségekre való jelölések a hatalmi szempontok szerint előzetesen strukturáltak voltak: "Az sem volt politikai tényezőktől független, hogy ki kerüljön egyáltalán választhatósági helyzetbe. A legritkább esetben lehetett valaki esperes csak azért, mert kiváló lelkészi tevékenységet végzett. A kiválasztott vezetők különösen a nyolcvanas években pedig már úgy szocializálódtak, hogy a legkisebb ellenállás irányába voltak hajlandók elmozdulni. Sokan közülük úgy vélték: ha nem paríroznak a hatalomnak, veszélybe sodorják az egyház létét."
A megfelelő vezetők kiválasztása fölött az 1951-től működő Állami Egyházügyi Hivatal őrködött. A Minisztertanács felügyelete alá tartozó hivatal feladata az egyházakkal és a vallásfelekezetekkel való kapcsolattartás, az egyházi jogszabályok előkészítése és az egyházakkal kötött megállapodások végrehajtása volt. A gyakorlatban a rendszerváltásig az ÁEH döntött mindenről: a hivatal engedélye volt szükséges bizonyos összeg (a nyolcvanas évek végén 20 ezer forint) feletti beruházásokhoz, így például egy új haranghoz, bármilyen egyházi nyomtatvány, énekeskönyv vagy akár egy egyházi hivatalos fejléces papír, pláne körlevél kibocsátásához, útlevél kiadásához.
Az ÁEH-nak Budapest mellett működtek megyei tagozatai is, sőt az ötvenes évek közepén az összes püspökség mellé beköltöztek a "bajszos püspökök", a hivatal alkalmazottai, akik a gyásztávirat felbontásától a WC csempézéséig mindenről tudtak napra készen. ´k igyekeztek becserkészni a kispapokat is, ahogyan tette azt Lázár András esztergomi "bajszos püspök" is, amikor 1963-ban dolgozatot írt ki "Mit tennék mint falusi káplán a tavaszi mezőgazdasági munkák előmozdítása érdekében?" címmel. A "haladóbb" gondolkodású nyerteseket az egyházügyi megbízott a szeminárium rektorának fokozott figyelmébe ajánlotta. Nem véletlenül: gyakran a szemináriumok vezetői vagy az ott tanító professzorok informálták az ÁEH-t vagy a belügyet a megbízható kispapokról. A fiatal szeminaristákból később akár egyházi vezetők is lehettek, azaz az államnak szüksége lehetett még rájuk (és viszont).
Az ÁEH minden lehetséges eszközt felhasznált a klérus együttműködésének elnyerésére: ellenőrzött, megfigyelt, beszámoltatott, tárgyalással, jutalmazással, fenyegetéssel és zsarolással (például kongruájuk, azaz havi fizetésük csökkentésével) bírta rá az egyházi vezetőket a hivatal igényeinek a teljesítésére.
Nincs hatalom, csak az Istentől (Róm, 13)
Az evangélikus és református egyház nem sokáig "tűrte", hogy lényegüktől idegen ideológiának kelljen megfelelniük. A keresztyén és a marxista világnézet közti kognitív disszonanciát teológiájuknak a politikai rendszerhez igazításával oldották fel, ezzel igazolva híveik előtt az ateista kurzushoz való hűségüket. A református egyházban Bereczky Albert püspök dolgozta ki a keskeny út teológiáját. Ez ideológiai alapon tette lehetővé a hívek számára a közeledést a szocialista rendszerhez, továbbá az új hatalom iránti lojalitást. Máté evangéliumának egy részletét (Mt 7:13-14) önkényesen magyarázva Bereczky egy 1950 eleji cikkében kifejtette: "Minden, ami történik, az ő dicsőséges akaratából történik. (...) Mi hát a keskeny út? Isten akaratának a felismerése és engedelmes vállalása." Bereczky szerint azért kell igent mondani a szocializmusra, "mert itt élünk, és itt a szocializmus világa van". A kommunista diktatúra tökéletes kiszolgálását megalapozó teológiai elméletet a református egyházat 27 éven át vezető Bartha Tibor fejlesztette tovább a szolgálat teológiájává, amely az egyházi szolgálat értelmét már egyenesen a szocializmus építésében látta. Ahogy azt a Confessio 1977/1-es számában írja: "A magyarországi keresztyénség nem teoretikus síkon ismerte fel a párt politikai vezető szerepének jogosultságát. Tények győzték meg arról, hogy ez a vezetés az ember, a nemzet javát szolgálja és erkölcsileg ezért jogosult a vezető szerep betöltésére."
Ráadásul ennek igazolására is - mint mindenére - lehet legalább egy helyet találni a Bibliában.
1987 márciusában Kocsis Elemér püspök székfoglalójában, miután "őszinte tisztelettel" megköszönte a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának, hogy "püspökké választásomhoz az előzetes hozzájárulását megadta", lelkesen beszél az 1948-as egyezményről: "reménykeltő tett volt, amikor az egyház elismerte a szocialista államot teológiai és szociáletikai meggondolások alapján az Istentől adott felsőbbségnek, a Rómabeliekhez írt levél 13. részének értelmében" (Reformátusok Lapja, 1987. március 29.).
Az evangélikus egyház omnipotens vezetője, Káldy Zoltán püspök alatt jött létre a diakóniai teológia, amely igazolta az ateista állammal való egyházi együttműködést. Frenkl Róbert evangélikus országos felügyelő szerint az egyház nem bírta elviselni, hogy vazallusként szolgálja ki az államot, ezért keresett ehhez ideológiát. "Ez pedig nemcsak hogy teológiailag hamis, de ideológiailag is veszélyes volt. Aki nem esküdött fel rá, azt feketeseggűként kezelte az egyház, például nem utazhatott külföldre."
A katolikus egyház nem szabta át teológiáját a szocializmusnak megfelelően, vatikáni vezetése azonban 1964-ben szakított addigi, a szocializmussal szembeszálló politikájával, és - miközben a börtönök tele voltak papokkal - új keleti politikát meghirdetve, részleges megállapodást kötött a magyar állammal. Moszkva pedig először járult hozzá, hogy egy szocialista állam - Magyarország - egyáltalán tárgyaljon a Vatikánnal. A megállapodás teljes szövege mind a mai napig titkos. Amint azt Ruff Tibor, a Hit Gyülekezetének lelkésze, a Szent Pál akadémia oktatója a Beszélő 1997. júliusi számában írta, a Vatikán valószínűleg a keleti blokkot akarta bomlasztani a megegyezéssel, ami később Lengyelországban a pápa, az amerikai hírszerzés és a Szolidaritás együttműködésével sikerült is.
A megállapodásban ugyanakkor a Szentszék elfogadta, hogy a magyar állam előzetes hozzájárulása nélkül senkit nem nevez ki, a püspökök kinevezésükkor felesküdnek a magyar államra. Ezzel a rendszerváltásig sikerült biztosítania a kommunista államnak a legitim, a hatalom iránt lojális vezetőket.
Már csak a még mindig kínos Mindszenty-kérdést kellett megoldani: 1971 szeptemberében a bíboros az egyházi vezetés megkönnyebbülésére, VI. Pál kívánságára elhagyta az amerikai követséget, ahol 1956. november 4-e óta tartózkodott, és Rómába távozott. 1972-ben betöltötte 80. évét, és a Vatikán azt remélte, nyugdíjba vonul. Mindszenty azonban nem mondott le püspökségéről, ezért a Vatikán előbb felszólította erre, majd mikor nem tett ennek eleget, 1974. február 5-én - a magyar Püspöki Kar kérésére - üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, ahová 1976-ban beköltözhetett Lékai László. Lékai a "kis lépések politikájának", vagyis a kis előnyök megszerzésének szellemében húsz éven át tartotta magát a részleges megállapodáshoz. Ekkor már egyenesen virult a magyar állam és a Vatikán közti kapcsolat: magyar embert talán csak Horthy 1936-os pápai audienciája töltött el oly örömmel, mint Kádár János és felesége 1977-es vatikáni látogatása. Kádár volt az első kommunista vezető, akit fogadott a pápa. Joggal nyilatkozhatta Kádár a látogatást követően: "A római katolikus egyház magyar szóvivői hivatalosan kinyilatkoztatták, hogy a maguk eszközeivel támogatják a magyar nép építő terveit."
Varró Szilvia
(A cikk folytatását a következő számunkban közöljük.)
