Dubravka Ugresic: Nem hiszem, hogy ez így lenne, mert sokan nem vitték semmire akár régebben, akár most, ha az ex-jugoszlávokat nézzük. A konferenciaturizmusból különben sem lehet megélni, legfeljebb ideig-óráig lehet egyik városból a másikig utazgatva élni, és az ösztöndíjak környékére is zömmel csak akkor jut el az ember, amikor már egyfelől elég idős, másfelől meg befutott, fogynak a könyvei. Az igaz, hogy sok a konferencia Szerbiáról meg Kosovóról, Boszniáról, de én is tanítok, összehasonlító irodalomtörténetet Amszterdamban, meg mást is, mindenfelé, ha hívnak.
Amikor az ember otthagyja maga mögött az egész életét, életrajzát, a családi fényképeket meg a könyvtárát, egykori barátait, ismerőseit, akkor mindezt nemigen lehet biznisznek tekinteni. Negyvenöt évesen mentem el, azt hiszem, bátornak tekinthetem magam, míg mások ezt a lépést nem merték megtenni, hanem hallgattak, habár sok mindent úgy gondoltak, ahogyan én. De inkább azt mondták: "engem aztán nem érdekel a politika" - miközben a közvetlen közelben embereket és városokat gyilkoltak le, koncentrációs táborok működtek, és a politika szó szerint mindent megfertőzött. A bizonytalanabb utat választottam, úgy, hogy nem tudtam, mi lesz. Minderre cinizmus azt mondani, hogy karriervágyból mentem el.
MN: A mai könyvbemutatón nekem mégis úgy tűnt, hogy valamiféleképpen élvezi mostani helyzetét.
DU: Ezt meg hogy érti?
MN: Hát a tévében a menekültek sírnak, ön meg jó kedélyű, mosolygós.
DU: Az én szituációm egészen más, engem nem puskával zavartak el, hanem szóval, majd szó nélkül: előbb mindennek elmondtak, akik meg korábban beszéltek velem, elkerültek, mint a pestist. 1993-ban hagytam el Horvátországot, mert egyszerűen már kommunikálnom sem volt kivel, még az egyetemi kollégáim is kiközösítettek, semmibe vettek. Az ember nem az irodalmi karrierje érdekében emigrál, különben is, a műveimet már korábban is több nyelvre fordították, csak a kilencvenes években éppen Horvátországban horvátul nem jelenhettek meg. Egy, igaz, megjelent, csakhogy a terjesztők nem merték terjeszteni, bár akarni se akarták, nehogy kiessenek a HDZ, az állampárt kegyeiből.
MN: Ezek szerint Horvátország rosszabb, mint Szerbia. És most, a Tudjman-éra elmúltával sem jelentkeztek a kiadók?
DU: Nem, még az olyan független vagy ellenzéki kiadók sem, mint például a Feral Tribune. De attól, hogy a hatalom megváltozott, az emberek még egyáltalán nem változtak meg, mondhatni, semmi sem változott meg. A kultúra, a média terén sem, minden és mindenki maradt a helyén, a legutolsó véresszájú tudósítótól a főszerkesztőkig. Azoktól hogyan is várhatnám el, hogy most rajongjanak értem, akik korábban üldöztek azért, mert kritikus cikkeket írtam a nyugati sajtóban. Még az új horvát kultuszminiszter is azt nyilatkozta, hogy Horvátország semmivel sem tartozik annak a pár horvát disszidens művésznek, akik kényszerűségből választották az emigrációt, mert se dolgozni, se élni nem tudtak ott. Abban persze a miniszternek igaza van, hogy Horvátország nem tartozik nekünk, mert Horvátország, az állam egy absztrakció. De még most is azt írják rólam, hogy Ugresic száz márkáért eladta a hazáját. Amire csak azt tudtam válaszolni, hogy persze, száz márkáért adtam el, mert ezért a tevékenységért ott sem adnak többet? Ennyi az ára, ugye, mert miért is fizetnének nekem a hollandok száz márkánál többet. És ez természetszerűleg sokkal kevesebb, mint amennyit azok kaszáltak a háborúk során, akik magukat nagy patriótaként állították be, minket meg lehazaárulóztak. Iszonyatos vagyonokra tettek szert mások szenvedése révén, ezek után meg mi vagyunk az árulók, száz márkáért. És ez így megy tíz éve, és most sem változott meg semmi. Egyedül annyi, hogy most interjúkat kérnek tőlem, a média kicsit fölkap, ezzel bizonyítja demokratikusságát, aztán meg elhajít. Ha kellek, csak azért kellek, hogy még egyszer elmondhassák, amit tíz éve mondanak. Közben meg a háborús bűnösöket védik, mert azok a "mieink", és sérthetetlenek az érdemeik miatt, de mi páran nem vagyunk a "mieink", és sérthetetlenek se.
MN: Ha jól tudom, főképpen írónők kerültek indexre Horvátországban.
DU: Ez logikus is, mert a horvát társadalom teljes mértékben macsó, erőszakpárti, katonapárti társadalom. A Balkánon tipikus jelenség, hogy ha beindul az erőszak spirálja, a nőkkel kezdik, hisz ők a legvédtelenebbek bizonyos értelemben.
MN: Mint mesélte, emigrálása alatt, amikor 1993-ban felült a vonatra, egy holland tévéstáb még a jegyvásárlást is lefilmezte. Ez azért komikusan hat. Van egy szomorú esemény, az ember menekül, ők pedig filmeznek közben. Ilyen esetben nem érzi úgy az ember, hogy hülyét csinálnak belőle?
DU: Nézze, ez sajnos az ember munkájával jár. Ha el akarom adni a könyveimet, akkor a médiát nem mellőzhetem. Nincs különbség a mostani beszélgetésünk és a filmesek között, akik tisztességesek, s a munkájukat végzik ők is. Az azért cél, hogy a könyveimet valaki el is olvassa. Különben pedig az emigrálás pillanataiban annyira mással van tele az ember feje, hogy nincs is érkezése bolondnak érezni magát.
MN: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma erőteljesen foglalkozik az egykori Jugoszláviával kapcsolatos emlékeivel, és itt ezt sokan jugónosztalgiának fogják értelmezni. Tervezi, hogy visszatér Horvátországba?
DU: Nincs miért visszamennem. A könyveim ott állnak a pincében, meg húsz év munkája is, de amint már mondtam, a lényeg, hogy a szellemi klíma nem változik. Nem a hazáról mint olyanról van szó, ez egy súlyos félreértés, mert nekem a környezetemmel volt súlyos konfliktusom, és ez ma is valós probléma. Én, úgymond, kimondtam az igazságot. Ha hazudnék, visszafogadnának, de ez nem fog megtörténni. Jugónosztalgiám sincs, de mi is az? Természetes, hogy nosztalgiát érzek azon dolgok után, amiket elvettek tőlem, tehát a könyveim, a munkám s a többi iránt. Ezt persze helytelen azzal összekeverni, hogy a kommunizmus vagy az egykori Jugoszlávia után nosztalgiáznék, mert életem negyven-egynéhány évét abban az érában éltem le. Ráadásul a jugónosztalgia vádját abban az értelemben, hogy én most az egykori rendszert sírnám vissza, éppen azok hozzák fel ellenem, akik a fasizmus után nosztalgiáznak egyfolytában már tíz éve. De senki se beszél az usztasanosztalgiáról, miközben az ezerszer erősebb, rehabilitálták az egykori usztasa vezéreket, hősöket faragtak a legutóbbi háború emberirtóiból. Itt egy tiszta manipulációról van szó a média részéről, három-négy embert lejugoszlávoznak, és hisztérikus hajszát indítanak ellenük, hogy az ellenség felmutatása révén is saját pozíciójukat erősítsék.
MN: Esszéregényét úgy olvastam, mintha az a Jugoszlávia területéről való végső kivonulásának egyik dokumentuma lenne.
DU: Nem, ez nem kivonulás, egyszerűen csak a folyamatos dekonstrukció folyamatáról van szó. Egykor alig utaztam, legalábbis egyetemista, majd tanár vagy író kollégáimhoz képest. Aztán most vagy tíz elhasználódott bőröndöm van az amszterdami pincében. Kényszerűségből váltottam életmódot, és mert az események úgy alakultak, ahogy, mindebből az következett, hogy az egykori Jugoszlávia szerepe is más az életemben.
MN: Könyve szinte minden lapján előfordul, hogy egy-egy személyről megjegyzi, bosnyák, szerb, német vagy valami más az illető. Az az érzésem, hogy a kozmopoliták - miközben a nemzeti hovatartozást nem tartják mindenek- fölöttinek - maguk is átveszik a nacionalisták szemüvegét. Nem jelent-e ez egyfajta vereséget?
DU: De, bár az emigrációban az, hogy ki honnan jött, nagyon fontos elem. Érdekes, hogy a jelenlegi amszterdami szeminárium látogatói valahonnan a Balkánról jöttek, csak ketten nem, de közülük is az egyiknek exjugoszláv férje volt. E dolgok egyre hangsúlyosabbá válnak, ha Nyugatra kerülünk.
Az emberek egy évtizede iszonyatos terror alatt élnek a délszláv térségben, ahol minden azt sulykolja beléjük, hogy az a fontos, horvát, szerb vagy valami más vagy. Az, hogy mi is rögtön azt nézzük, ki micsoda, egyfajta vereséget jelent, hiszen átvettük a nacionalisták gondolkodásmódját. Abban látom a felelősségünket, hogy mi magunk is elfogadtuk ezt a politikai felosztást. Elfogadtuk, hogy ez a kultúra, az irodalom terén is jelen legyen.
A legnagyobb mértékben maga Milosevic manipulált, amikor Crna Gora és Szerbia részére ellopta a Jugoszlávia nevet, jobban mondva emezek önként oda is adták neki, mert nekik meg inkább szitokszónak kellett. Azt hiszem, ha ez nem lett volna így, ma az egykori Jugoszlávia lakosainak harminc százaléka jugoszlávnak mondaná magát.
MN: Miközben ön Horvátországban voltaképp persona non grata, addig külföldön, így most Budapesten is, a könyvében és a plakáton is horvát írónőnek nevezték.
DU: Igen, mert nem kérdeztek meg. Nyugaton a politikai korrektség jegyében horvát írónak mondanak, számukra a horvát irodalom egyik reprezentáns alakja vagyok, ellenben abszurd módon Horvátországban meg nem létezem. Azt hiszik, hogy ezzel jót tesznek, mert azt gondolják, nekem ez fontos. Gyakran úgy érzem magam a konferenciákon, könyvkiállításokon, mintha egyfajta írói Eurovíziós Dalfesztiválon lennék, ahol ugyanolyan fontos, hogy énekelsz, meg hogy honnan vagy, ki vagy, és jön a zsűri, és azt mondja, Luxemburg: három pont, Ciprus: négy pont, Bosznia: tíz pont. Ez nevetséges. Egyszer láttam valami mást, egy dél-amerikai író neve mellett nem a zászló vagy az ország neve állt, hanem az, hogy ez a José nem tudom ki transznacionális író. Ha egyszer megkérdeznének, én is ezt mondanám magamról.
Szerbhorváth György
