Amikor tavaly ősszel viharos sebességgel menesztették Mészáros András főigazgatót (lásd: Szoros határidők, Magyar Narancs, 2008. október 16.), a város ugyan föllélegzett, de ez sem lendítette át az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) ügyét a tartós krízisen. Pedig a szereplők komoly retorikai erőfeszítéseket tesznek ennek az elhitetésére. Tóth Bertalan alpolgármester - aki Tasnádi Péter betegsége miatt tavaly már lényegében átvette a polgármesteri feladatokat - úgy véli, 2010-ben "lesz mire büszkének lenni. A közterek készen lesznek, az útfelújítás befejeződik. Sikeres rendezvényeket lehet tartani." Ruzsa Csaba, a Pécs 2010 Kht. új ügyvezetője, korábbi pénzügyi igazgató szerint a város azokat az irányokat követi, amiket a kulturálisfőváros-pályázat 2005-ben megfogalmazott, a "projekt tehát nem fog megbukni". Suchman Tamás, aki a kiemelt uniós beruházások kormánybiztosaként az EKF körül is serénykedik, egyenesen úgy látja: "Egy év alatt sikerült behozni a korábbi késést." Ha valaki mégsem hinné el mindezt, annak a projekt felelősei elmagyarázzák, hogy az építkezések megcsúszása nem jelent vészhelyzetet, mert a város új rendezvényhelyszínei és maguk a rendezvények immár különváltak. Csák Ferenc államtitkár szerint a beruházások "a várost fogják szolgálni, de hogy mikor adják át őket, nem fontos, az EKF nem az épületek függvénye, bár az elején összekapcsolódtak a kulturális programtervezéssel". Vagyis a programoktól várják, hogy feledtessék: a túldimenzionált beruházási programból
alig valami készül el
az év során. A tetemes késésben lévő beruházások egy részére őszszel és télen kiírták a kiviteli közbeszerzési eljárásokat, csakhogy ezek egytől egyig meghiúsultak. A koncertteremé azért, mert kísértetiesen az Arcadomra szabott feltételekkel fogalmazták meg, és egy konkurens cég, a Kész Zrt. megtámadta a kiírást. Az új könyvtárra és a közterek első ütemére beérkezett ajánlatok húsz százalékkal többre taksálták a kivitelezés költségeit, mint amekkora a rendelkezésre álló keret; ebben éppúgy közrejátszott a gazdasági válság, mint a zavaros előkészítés, amit leginkább a folyamatosan átdolgozott megvalósíthatósági tanulmánytervek esete jelez (lásd: Ötölnek, Magyar Narancs, 2008. január 17.). A negyedik nagyberuházás, a Zsolnay kulturális negyed tenderszövegét hétfőn hagyta jóvá a gazdasági bizottság - a jól értesültek szerint ez esetben a Reneszánsz Zrt. referenciáihoz idomuló feltételekkel. A Zsolnay ösz-szetett játszma, hiszen a kulturális negyed épületeinek egy részét még mindig a gyár foglalja el: az a gyár, amelynek a tulajdonosi szerkezete pillanatokon belül megváltozik. 49 százalékos részvénycsomagját és menedzsmentjogait decemberben hirdették meg, s lehet, hogy végül azoknak lesz igazuk, akik már régen megmondták: Matyi Dezső, az Alexandra Könyvkiadó pécsi illetőségű tulajdonosa nélkül nem lesz EKF. A múlt hét végén beérkezett két ajánlat egyikét - a gyár siralmas állapotához képest felettébb nagyvonalú tartalommal - ugyanis ő jegyzi, a másikat a Teclima Kft. Utóbbi egy máltai off-shore hátterű cég, amit egy strandként funkcionáló telken jegyeztek be, s ami mögött egyesek a jobboldali médiabirodalmat építő Széles Gábort sejtik.
Ha az új kiírások eredményesek lennének, és ezentúl minden zökkenőmentesen zajlana, a beruházások akkor is csak 2010 őszére-végére készülnének el. A közterek esetleg korábban (ellenkező esetben az egész város fel lesz túrva 2010-ben). Tehát vészforgatókönyvre és póthelyszínekre van szükség, ez azonban újabb kiadásokkal jár. Vagyis hiába nagy öszszeg az EKF-re szánt harmincötmilliárd forint, végül kevésnek bizonyulhat, hiszen a városnak egy árva fillérje sincs a folyamatos "soron kívüli" költségekre.
Az EKF leendő programjait továbbra sem ismerni, eltekintve attól a sok sebből vérző tervezettől, amit tavaly májusban tett le a művészeti tanács az asztalra. Ez egy U2-koncertet álmodott az év nemzetközi csúcspontjának (lásd: Majd Bono elintézi, Magyar Narancs, 2008. május 22.). Noha már javában benne járunk 2009-ben, az idei "felvezető év" programjai sem publikusak egyelőre. Hosszas telefonálgatás után arra jutottunk, hogy ennek nem az az elsődleges oka, hogy a dokumentum ősszel "elveszett" valahol a pécsi kht. és a minisztérium közötti bürokratikus útvesztőben (mint egyesek állítják), vagy hogy bizonyos programok és kalkulációk módosításra szorultak (mint mások állítják). Hanem az, hogy a hatfős művészeti tanács idei rendezvénylistájával távolról sem volt elégedett a kulturális miniszter, akinek jóvá kellett volna hagynia. Miután az összeállítás kétszer is megjárta Hillert, szerdán (lapzártánk után) teszik közkinccsé a műsortervet. A benne foglalt eseményekre nem kevesebb, mint 810 millió forintot költenek el. Ebből mindössze 60 milliót osztottak szét nyílt pályázaton, míg a tanács 460 millió forintot maga címkézett fel, 200 millióról a Pécsi Kulturális Központ döntött, a maradék ismert elkötelezettségekre (például egy felettébb kínosnak ígérkező Zsolnay-játékfilmre) megy.
Arról azonban, hogy a művészeti tanács körül valami nem volna rendben, névvel senki sem nyilatkozik: a 2010 végéig fejenként havi háromszázezer forintos honoráriummal működő grémium elvégezte a feladatát, és fölöslegessé vált. A tanács küldetése az volt, hogy átvegye a korábban ellehetetlenült művészeti igazgató programalkotási feladatait, és ezzel a főigazgató alól is kihúzza a szőnyeget. Miközben a tanács szervezetileg nem tartozott sehová, s hitele sem volt kulturális körökben, tovább növelte a pécsi EKF-re mindvégig jellemző tisztázatlan felelősség- és feladatmegosztást: hiszen ahol két ország három városában élő, ráadásul nem számon kérhető hat ember felelős "valamiért", ott valójában senki sem felelős a munkáért.
Az őszi vihar elültével azonban változtak az erőviszonyok: megerősödött mind a Pécs 2010 Kht., mind a kulturális tárca kifizetőhelyének aposztrofált Hungarofest Kht. (élén a Fidesz-kormány alatti ügyvezetőjével, Rubovszky Ritával, aki 2006-ban a pécsi művészeti igazgatói posztra is pályázott). Amikor azt próbáltuk megtudni, hogy jelenleg mely szervezeti egység a felelős azért, hogy a jövő évi programot összeállítsa, egy minden variációt kimerítő nyilatkozatcsokrot gyűjthettünk be. Csák Ferenc szerint ez a tanács, Koncz Erika tanácstag szerint a két kht., Ruzsa Csaba szerint a pécsi kht. feladata, Rubovszky Rita pedig úgy látja, a rendszer most alakul át. A két kht. jelenleg olajozottan dolgozik együtt, de sejthető, hogy a végén a jelentősebb budapesti rendezvényszervezők a Hungarofest vezetésével feltöltik a 2010-es programrubrikákat, túlnyomórészt a máig egyetlen biztos (de biztosan a legnagyobb összegű) forrásból, a kulturális tárca 1,3 milliárdjából.
Bármily hihetetlen, a rendszer a hátralevő időben valóban átalakulhat. Tasnádi Péter polgármestert múlt pénteken eltemették, de a helyezkedés és az esélylatolgatás már korábban elkezdődött. A szocialisták zöme, ahogyan hagyományosan, most is "a Katitól" - a Pécsett népszerű Szili Katalin házelnöktől - várja a megváltást. (Toller László balesete után is ő mondta ki a döntő szót Tasnádi mellett), ám ő
csak a napokban hozza
nyilvánosságra döntését, hogy elindul-e a megüresedett polgármesteri székért. Szilinek most sokkal nehezebb biztonsági játszmát játszania, mint 2006-ban: politikai karrierje múlhat azon, indul-e vagy sem, esetleg a most még alku tárgyát képező EP-lista vezető helye mellett dönt. Ha nem megy bele a polgármester-jelöltségbe, azt sokan úgy értelmeznék, hogy az MSZP lemondott egyik legnagyobb vidéki bázisáról. Szili alternatívájaként eddig Tóth Bertalan alpolgármester, illetve Koltai Dénes, a Felnőttképzési Kar dékánjának neve merült fel az MSZP-ben. Ráadásul a helyi szocialisták régi belső megosztottsága váratlanul nyílt konfliktussá fajult: múlt héten kiderült, hogy a "tolleristák" kiábrándult kisebbsége akár a frakcióval való szakításra és független jelöltállításra is kész lenne. Ennek a megszellőztetése már elég volt ahhoz, hogy a szombati Baranya megyei elnökválasztáson (amelyen végül a volt pártpénztárnok, Puch László foglalhatta el Tasnádi Péter helyét) Juhász Istvánt, Toller egykori jobbkezét, egykori városi elnököt büntetésként megfosszák minden tisztségétől. A kiábrándultak lehetnek annyian, hogy a döntő pillanatban elvegyék a baloldal háromfős többségét a városházán, de végül az is lehet, hogy Juhász magára marad.
A mostani közhangulatban azonban túlzás lenne abban bízni, hogy az új polgármestert a szocialisták adják, még ha a jelöltet Szili Katalinnak hívják is. A jobboldal indulója Páva Zsolt frakcióvezető lesz, aki 2006-ban 287 szavazattal maradt le Tasnádi mögött. Páva 1994- 1998 között egyszer már vezette a várost, és tapasztalatot szerzett abban is, hogy milyen egy ellenzéki többségű közgyűlés élén állni, hiszen akkor a második félidőben kihátrált mögüle az SZDSZ; és sanszos, hogy pártja most is kisebbségben lesz. Habár az EKF-fel kapcsolatban lényegi döntések már nem lesznek, egy fideszes vezetésű, de baloldali többségű közgyűlés simán lebéníthatja a várost. Egy szocialista pártszakadással - vagy egy új közgyűlés fölállásával - esetleg mégis a saját frakciója adhatná a többséget. Ami sok mindent újraírhatna az EKF-projektben: az újak emberei váltanák a régiekéit a kht.-ban és a többi városi cégben, az új közgyűlési többség végigfuttathatná saját programelképzeléseit a rendszeren, ami aztán ki tudja, milyen újabb csörtékhez vezethet. Páva nem titkolja: ha megválasztják, megszabadul a koncertteremtől és a könyvtártól is.
Szili megválasztásával talán a kormány észbe kapna: Pécs szégyene mégiscsak túl sötét árnyékot vet rá a jövő tavaszi általános választások előtt, és az utolsó pillanatban még megpróbálhatná a tüzet oltani. Ami biztos: a tizenhét hónapos pécsi polgármesterség - akár Szili, akár Páva lesz a befutó - nem lesz jutalomjáték.
Amiről senki sem beszél
Van egy dolog, amiről ma már senki sem beszél, ez pedig magának a kulturális fővárosnak az intézménye. A kulturális főváros címet nem azok a városok nyerik el, amelyek csupán egy rendezvénysorozattal ("évaddal") jeleskednek, hanem azok, amelyek hosszú távra meghatározónak tekintik a kultúrát a saját fejlődésükben. Ezek a városok, ha sikeresek, abban az évben azt ünneplik, hogy kiléptek a főváros árnyékából, kinőtték provinciális mivoltukat, túlléptek iparvárosi korszakukon - és tették ezt helyi akaratból, amibe csakúgy beleértendők a civil társadalom, mint a helyi önkormányzat, valamint a helyi gazdasági és kulturális élet szereplői. Ahol van mit ünnepelni, ott nem szúr szemet, ha valami nem készül el határidőre, ha leváltanak valakit, vagy egyéb problémák adódnak. Ha viszont helyben nincs konszenzus a városfejlődés irányairól - vagy egyáltalán nincs is ilyen elképzelés -, akkor tényleg nem marad más, mint a kudarc takargatása és a határidők tologatása.
