A magyar önkormányzati rendszer kétszintű: települési és megyei önkormányzatokat választanak a szavazók. Településnek minősülnek a falvak, a városok, a megyei jogú városok és a fővárosi kerületek, míg Budapest egészét (a többi 19-hez hasonló) megyének tekintjük. A polgárok képviselő-testületi tagokra, polgármesterre, megyei (fővárosi) közgyűlési tagokra és a főpolgármesterre szavazhatnak. Közvetett módon csak a megyei közgyűlések elnökeit választják. Ebből következik, hogy minden közvetlenül választott tisztség elnyerése politikai siker - vagyis az összességében több ezer győzelemből minden politikai párt részesülhet.
H
A tízezernél kevesebb lakosú településeken csak egyéni jelöltek indulnak; a választópolgárok annyi jelöltre szavazhatnak, ahány képviselőből áll az önkormányzat. E próbálkozók startolhatnak pártszínekben is, de e helyeken a személyiségnek van döntő szerepe. Ezen a szinten a helyi politika ritkán szerveződik pártalapon, a szervezeti kohézió nemigen érvényesül. Nem véletlen, hogy a községek és kisvárosok képviselő-testületeinek, polgármestereinek többsége független jelöltként nyeri mandátumát.
A tízezer lakos fölötti településeken - az országgyűlési választásokhoz némileg hasonló - vegyes választási rendszer működik. A választás egyfordulós: az lesz képviselő, aki a legtöbb szavazatot kapja. A töredék szavazatok összesítése után kompenzációs listáról szerezhető meg a mandátumok negyven százaléka. Az egyfordulós relatív többségi rendszerek logikája szerint ilyenkor csökken az indulók száma, és már a választás előtt koalíciók alakulnak: egy kis párt semmiképpen nem nyerheti meg a körzetet, ezért a számára kevésbé antipatikus, de esélyes jelölttel köt a település egészére kiterjedő megállapodást. A méretbeli különbségek kompenzálhatók: húsz körzetből a nagyobbik párt indít mondjuk 17 jelöltet, a maradék hármat átengedi a kisebb politikai szervezet számára.
Épp ez a probléma e szisztémával: a választáson nem derül ki, mekkora egy adott párt támogatottsága. Mivel az előzetes megállapodások révén blokkok jönnek létre, a szavazók csak az ezek közötti erőviszonyokat határozhatják meg; de a blokkokon belüli hierarchiát a pártközi alkuk döntik el. Ezt csak fenntartásokkal nevezhetjük parlamentáris megoldásnak. Ráadásul a blokkok közötti szoros küzdelem felértékeli a kis pártok szerepét: zsarolási potenciáljuk igen nagy, mivel önálló indulásuk a tömörülés győzelmét nagyban veszélyezteti - emiatt gyakran tényleges erejüket meghaladó mértékben jutnak szerephez egy választási szövetségben. Különösen akkor, ha a blokkon belüli nagyobb párt indít polgármesterjelöltet, hiszen ebben az esetben az alpolgármesteri tisztségek elosztása és a közös jelöltek aránya lehet ellentételezési alap.
A régóta hivatalban levő polgármestereket leszámítva a nagy pártok jelöltjei az esélyesek a tízezer fölötti városok polgármesteri székeire - a képviselő-testületekben viszont a kis pártok (éppen a jó alkupozíció miatt) valódi támogatottságuknál nagyobb szerepet kaphatnak.
Érdekes a civil szervezetek jelenléte: bár általában egyéni körzetet nem nyernek, ha mindenhol állítanak jelöltet, könnyen begyűjthetnek annyi töredék szavazatot, hogy három-négy képviselőjük legyen, akiknek a jelentősége szoros végeredmény esetén igen megnőhet.
H
A megyei közgyűléseket arányos rendszerben választják; a mandátumszerzéshez legalább 4 százalékot kell produkálnia egy szervezetnek. Mivel a megyei jogú városok polgárai nem szavaznak a megyei közgyűlés tagjaira, ezen az önkormányzati szinten a kisebb településeken népszerű pártok érhetnek el sikereket. A közgyűlési eredmények hasonlíthatóak össze leginkább a parlamenti választások eredményével; márpedig az átlagos tévénéző nem gondolja végig, hogy a megyei jogú városokban élő összesen több mint másfél millió polgár szavazata a megyei közgyűlések összetételét nem befolyásolja.
Az önkormányzati választások legértékesebb trófeája a főpolgármesteri poszt. Budapest első embere részese az országos politikának is, ami más önkormányzati vezetőről csak elvétve mondható el. A demokratikus legitimitás szempontjából sem utolsó dolog, hogy a főpolgármester az a legmagasabb rangú állami vezető, akit a szavazók közvetlenül választanak.
H
Hogyan vonatkoztatható mindez a jelenlegi politikai helyzetre és az október 20-i választásra? Először is: a Fidesz népszerűségesése nem vetíthető ki egy az egyben minden önkormányzati szintre; az önkormányzati választási esélyek elemzésekor különösen lényeges szempont a közvélemény-kutatások területi megoszlása. Ez pedig az augusztusi adatok szerint elég egyértelmű: a települések lélekszámának növekedésével párhuzamosan nő az MSZP népszerűsége. A pár száz lelkes vagy néhány ezres községekben viszont a Fidesz a legnépszerűbb, igaz, e helyeken döntően a független képviselő- és polgármesterjelölteknek van esélyük. A tízezer alatti települések szavazataival a megyei közgyűlésekbe kerülő képviselők között viszont szép számmal lehetnek a legnagyobb ellenzéki párt jelöltjei, ami - ha a Fidesz hanyatlása megáll és jó kampányt folytat a párt - azt is eredményezheti, hogy akár tizenegy-tizenkét megyében az övék lesz a közgyűlési többség, vagyis fideszes lesz a megyei közgyűlés elnöke. A volt miniszterelnök ebben az esetben ismét kijelentheti majd hívei előtt: lám, az ország nagyobbik része narancssárga. Ám ha az ellenzék beragad mostani helyzetébe, aligha szerez négy-ötnél több megyében többséget; amire már nem lesz elfogadható magyarázat, hogy "sokan voltunk, de nem elegen".
A megyei jogú városok közül háromban - Debrecenben, Hódmezővásárhelyen és Kecskeméten - tűnik egyszerűnek a Fidesz dolga; ezekben a városokban áprilisban tíz százalék fölötti hátránya volt a szocialista pártnak. A többi megyei jogú városban ugyanakkor jó esélylyel indulnak a kormánypártok jelöltjei, ami azt jelentheti, hogy a szocialisták elhódíthatják a Fidesztől Miskolc, Szeged vagy akár Kaposvár polgármesteri székét.
A legnagyobb figyelem a főpolgármesteri székért folytatott küzdelemre irányul: a közvélemény-kutatási adatok alapján némileg érdemtelenül, mivel a dolgok jelenlegi állása szerint elmarad a meglepetés. A fővárosi közgyűlés összetételéről ellenben semmi bizonyosat nem tudhatunk. A papírforma szerint a MIÉP nem éri el a négyszázalékos küszöböt, és a hatvan százalék fölötti népszerűséggel rendelkező szocialisták abszolút többséget szereznek - igencsak megnehezítve ezzel a főpolgármesteri székre esélyes Demszky Gábor kormányzását.
Csakhogy az önkormányzati választások vonatkozásában nem lehet papírformáról beszélni. Nincsenek komolyan vehető empirikus kutatások arról, hogy mi a szerepe a pártszimpátiának és a listavezetők népszerűségének a fővárosi közgyűlés tagjaira való szavazásnál. Azt ugyan sejthetjük, hogy a Demszkyre szavazó szocialista szimpatizánsok 1998-ban nagy számban támogatták a fővárosban az SZDSZ-listát, de arról fogalmunk sincs, mely társadalmi csoportból kerültek ki az átszavazók, és mi motiválta őket végül a kettős átszavazásra. Annak előrejelzése pedig végképp a madárjósok illetékességi köre, hogy idén október 20-án miként viselkednek a "Demszky-szocialisták".
H
A 2002-es önkormányzati választások igazi tétje az, hogy a belső válsággal küszködő jobboldal megkapaszkodik-e, vagy folytatják az áprilisban szerzett sebeik nyalogatását. Utóbbi esetben - pártunió ide vagy oda - még középtávon is nehéz elképzelni, hogy lesz versenyképes, új szavazókat megszólítani képes jobboldali ellenzék.
