Magyarországon 1994 óta nem vásárolhat termőföldet külföldi vagy akár magyar jogi személy. 2001-ben az első Orbán-kormány – az akkor drákói szigort ígérő zsebszerződések elleni harc jegyében – úgy módosította a jogszabályokat, hogy azóta nem lehet termőföldre új haszonélvezeti szerződést sem kötni. Erre azért volt szükség, mivel a külföldi személyek ilyen szerződést kötöttek a magyar földtulajdonosokkal, megváltva így a föld használatát (lásd: Birtokirtók, Magyar Narancs, 2001. július 26.). A 2001 előtti kontraktusok azonban tovább éltek, egészen ez év májusáig, amikor is hatályba lépett az a tavaly decemberben hozott törvény, amely – visszamenőleg – megszüntetett minden olyan haszonélvezeti szerződést, amelyet nem közeli hozzátartozók kötöttek. Ezenkívül számos egyéb korlátozást is – például az egy kézben lévő termőterületre – tartalmaz a jogszabály, de az osztrákoknál ez a kitétel verte ki a biztosítékot (lásd: Mutasd, sógor, hol a földed!, Magyar Narancs, 2014. január 14.). A törvény miatt Ausztria az Európai Bizottsághoz (EB) fordult ez év februárjában. Eddig két úgynevezett pilot eljárás zajlott le, amely a Magyarországnak megküldött kérdéssorok megválaszolásából állt. A mostani eljárás nyomatékosítja, hogy a bizottság elégedetlen a magyar törvénnyel, és két hónapon belül újabb választ vár. Az EB jövő tavasszal állhat elő álláspontjával, majd a luxemburgi bíróság elé kerül az ügy.
A magyar kormányzat azt hajtogatja, hogy megvédi a magyar földet, nem enged a brüsszeli nyomásnak, és ami miatt az osztrákok bepanaszoltak minket, azok csak rosszhiszemű üzletek, spekulációk. Amikor a konkrét magyar érvanyagra próbáltunk rákérdezni, részben azt az informális választ kaptuk, hogy a hazai agrárdiplomácia nem kíván beszállni abba a sajtóüzengetésbe, amit az osztrák fél generál, másrészt rendelkezéseink egyáltalán nem példa nélküliek Európában. A tárca összeállításából kiderül például, hogy Dániában sem lehet korlátlanul földet vásárolni, a családi gazdaságok csak 125, illetve 250 hektárig birtokolhatnak földterületet, de korlátozás van érvényben Litvániában is, ahol a vásárolható földterület maximuma 500 hektár.
A földvásárlás engedélyhez kötése sem ismeretlen Európában, létezik Finnországban, Svédországban, Hollandiában, Németországban, Franciaországban és Dániában. Lengyelországban is találkozhatunk ilyen korlátozással, igaz, ott a sok kivétel miatt e szabályozási elem nincs komoly befolyással a piacra. De a földvásárlók számára előírnak bizonyos követelményeket több más országban is: Svédországban például csak az szerezhet tulajdonjogot, aki a gazdaság területén kíván lakni, míg Hollandiában megfelelő képzettség kell, s teljes munkaidőben kell gazdálkodnia a területen a föld vásárlójának. Képzettségi kritériumokkal – amit a mi földforgalmi törvényünk is előír – pedig találkozhatunk Franciaországban is.
A haszonélvezeti jog elvonásával kapcsolatos panasz azonban nagy valószínűséggel megáll majd Brüsszelben. Ennek formai és tartalmi okai egyaránt vannak, főként azért, mert az eljárásban nekünk kellene bizonyítanunk, hogy a magyar tulajdonos úgynevezett zsebszerződés keretében egyezett meg e lehetőségről a külföldi gazdálkodóval – ez bizonyítaná a rosszhiszeműséget. Vagyis azt, hogy valójában adásvétel jött létre, amelyet a jogszabályok kedvező változásáig – értsd: a külföldiek termőföldvásárlását tiltó moratórium idén májusi lejártáig – „lefed” a haszonélvezeti megállapodás, aztán pedig jöhet a tényleges, „ügyvédi szárazbélyegzős” adásvétel. Itt korábban schillingek, aztán eurók, ritkábban forintok cseréltek gazdát, mégpedig tetemes mennyiségben. A magyar agrárdiplomácia akkor szerezhetne legalább részben nyerő pozíciót az induló eljárásban, ha ezen üzletek magyar résztvevői közül legalább egy odaállna a hivatalos grémiumok elé, és azt mondaná: igen, én rosszhiszeműen adtam el (bocsátottam osztrák használatba) a földemet, átok reám. Ilyen polgártársunk azonban eddig nem akadt, még az önkéntes jelentkezés esetére beígért „általános jogkövetkezményi mentesítés” ellenére sem. A zsebszerződések felkutatására elköltött eddigi mintegy 3,6 milliárd forint (2000–2002 között 2,1 milliárd, azóta évente körülbelül 100-150 millió) érdemi eredmény nélkül ment el a semmire: felkutatott, bíróság előtt érdemben igazolt eset nincs (lásd: Garantált kudarc, Magyar Narancs, 2012. október 25.).
E hasábokon nem először írjuk le: a mindenkori magyar kormányzatnak igenis jogos törekvése, hogy a termelésben nem érdekelt, kizárólag befektetési célzatú, spekulációs tőkétől megvédje az ország termőföldjét. Csakhogy ez pusztán adminisztrációs, jogi eszközökkel lehetetlen vállalkozás.
A jelenlegi helyzet nagyon fura: miközben tiltások sora igyekszik távol tartani a magyar birtokok felett köröző „eurókarvalyokat”, a szabályozás más rendelkezései – főként a belföldi használókat is keményen érintő birtokméret-korlátozás – mesterséges túlkínálatot generálva durván leértékelik a szavakban rendre legnagyobb magyar kincsnek nevezett termőföldet.
A kötelezettségszegési eljárás indulásával nagyjából másfél éves huzakodás következik az osztrákokkal, illetve a brüsszeli döntéshozókkal, majd a végső verdiktet kimondó bírósággal. A végeredmény megjósolhatatlan.
