Szabó Kimmel Tamás: „Nincs olyan, hogy keresztény vagy liberális színház”

  • narancs.hu
  • 2020. szeptember 6.

Belpol

A színész is megszólalt SZFE-ügyben.

„Először akkor beszélgettem Vidnyánszky Attilával, mikor a szerződtetési tárgyalásomra beléptem, 2013-ban, a Nemzeti Színház egyik irodájába. Nagyon vártam azt a találkozást, mert azt hallottam róla, hogy egy igazán egyedi látásmódú, kiváló rendező. Hamar csalódnom kellett... az emberben! Azt közölte többek közt, hogy mi (az akkori Nemzetisek),  egy egy előadás után, »élvezzük a tapsot«, ami számára »felháborító«. Meg hogy az, ami éppen történik (az igazgató váltás), egy »box meccs« és ő »milyen jól boxol...« Kijelentette továbbá, hogy ő keresztény, és másfajta színházat fog csinálni! Hamar világossá tette, hogy felőle maradhatok, de nem fog jó szerepeket adni, ne reménykedjek, úgyhogy inkább menjek el, majd »átment valamelyik liberális színház, ne félj« — valahogy így” – írja levelében Szabó Kimmel Tamás.

A színész szerint Vidnyánszky már biztos nem emlékszik erre, vagy nem így akar emlékezni, vagy nem akar emlékezni, de ő nem felejti el, ugyanis ezt nem lehet elfelejteni. „Nincs olyan hogy liberális vagy keresztény színház, vagy képzés, ha naponta mantrázzák a propaganda sajtóban, akkor sincs! Jó színház van, meg rossz! Jó képzés van, meg rossz! És, hogy melyik milyen, azt a nézők döntik el! Legalábbis ezt remélem. (...) Magyar vagyok. A szüleim megkereszteltek. Anyai ágon székely vagyok. És? Kinek, mi köze ehhez? Mi köze a szakmaiságomnak a tanulmányaimnak ehhez? Mikor hangoztattam én, vagy bárki a szakmából, melldöngetve a származást vagy a vallási hovatartozást?! Ez mikor jött divatba? Nem lehet, hogy ezt akkor hangoztatják, amikor nem elég a tehetség? Amikor megkérdőjelezhető a minőség? Amikor a hangoztatásért pénz, paripa, fegyver jár?” – fogalmaz.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.