Szakszervezeti mérkőzések: érdekválság

szerző
Varró Szilvia
publikálva
1999/51. (12. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

December 15-én több ezer bányász és energiaipari dolgozó tüntetett a kormány energiapolitikája és a bányászmunkahelyek elvesztése ellen. 20-án a vasutasok sztrájkoltak, mert a béremelés ügyében több mint egy hónap után sem közeledett egymáshoz a MÁV és a szakszervezetek álláspontja. Lapzártánk idején döntenek a közútiak arról, hogy munkabeszüntetnek-e a magasabb átlagbérért. Az egymást követő munkavállalói akciók a decemberi bértárgyalások idején természetesnek mondhatók. Új elem viszont a szakszervezetek összefogása; szerintük a kormány, amely meghirdette a "baloldali érdekhálók felszámolását", kollektívan bünteti őket. Pedig egyértelműen szocialista pártinak csak az MSZOSZ számít. Az MSZOSZ-szel, pontosabban annak vezetésével viszont az MSZP egy része szeretné meglazítani a kapcsolatokat. Ezzel együtt az egyes szakszervezetek számára még mindig az MSZP a kisebbik rossz.

December 15-én több ezer bányász és energiaipari dolgozó tüntetett a kormány energiapolitikája és a bányászmunkahelyek elvesztése ellen. 20-án a vasutasok sztrájkoltak, mert a béremelés ügyében több mint egy hónap után sem közeledett egymáshoz a MÁV és a szakszervezetek álláspontja. Lapzártánk idején döntenek a közútiak arról, hogy munkabeszüntetnek-e a magasabb átlagbérért. Az egymást követő munkavállalói akciók a decemberi bértárgyalások idején természetesnek mondhatók. Új elem viszont a szakszervezetek összefogása; szerintük a kormány, amely meghirdette a "baloldali érdekhálók felszámolását", kollektívan bünteti őket. Pedig egyértelműen szocialista pártinak csak az MSZOSZ számít. Az MSZOSZ-szel, pontosabban annak vezetésével viszont az MSZP egy része szeretné meglazítani a kapcsolatokat. Ezzel együtt az egyes szakszervezetek számára még mindig az MSZP a kisebbik rossz."Ki a szakszervezetekből!" - hirdették 1988 januárjában röpcédulák a fővárosi munkahelyeken. A rendszerváltásig a politikai döntéshozók és a munkavállalók közti "transzmisszós szíj" szerepét betöltő szakszervezetek legfőbb feladata az volt, hogy a hatalom akaratát közvetítsék a népnek. A nyolcvanas évek végén egymás után jöttek létre az alternatív szakszervezetek: pártok alakulását akkor még törvény tiltotta, a szakszervezeti keret viszont teret nyújtott a politizálásra. Ekkor alakultak az egyes ágazati szakszervezeteket tömörítő konföderációk (lásd Konföderációk című keretes írásunkat).

Nem jött viszont létre egy, a lengyel Szolidaritáshoz hasonló, széles tömegbázisú szakszervezet, a hazaiak élén többnyire értelmiségiek álltak. "Jöttek a bányászok, háromszázan, koromfeketén, lelkesítő beszédet kellett volna mondanom nekik. De tudtam, hogy az országnak az a jó, ha nekik nem jó" - mondta Horn Gábor, a Liga volt vezetője, szabaddemokrata képviselő.

Pedig professzionális vezetőkre és tagságra szükség lett volna: a kilencvenes évek elején megjelenő tömeges munkanélküliség, a magántulajdonos munkaadókkal szembeni kiszolgáltatottság felkészületlenül érte a munkavállalókat, de a szakszervezeteket is, amelyek meg sem kíséreltek fellépni a tömeges létszámleépítések ellen. 1989 és 1994 között másfél millió munkahely szűnt meg politikai konfliktusok nélkül. "Magyarországon kizárólag a szakszervezeteken múlt, hogy nem volt társadalmi robbanás, hogy nem voltak a romániaiakhoz hasonló politikai sztrájkok" - vélte Borsik János, a Mozdonyvezetők Szakszervezetének (MOSZ) elnöke.

Az első szabadon választott magyar kormány "a kommunizmus utolsó bástyájának" tartotta a szakszervezeteket, bár Antall József hozzájuk való viszonyát nagyban befolyásolta az 1990. októberi taxisblokád: ezt követően tartani kezdett a szervezett társadalmi erőktől, és rádöbbent a konfliktust megoldó érdekegyeztetés fontosságára.

Reváns

"Vigyázzatok! A kommunisták újra támadnak! A szakszervezetek mögé bújva és hazug módon a dolgozók érdekeire hivatkozva sztrájkot szerveznek! (...) A sztrájk öngyilkos módszer! A sztrájk végleg tönkreteszi az országot!" - hirdette a Budapesti Sztrájkellenes Bizottság 1991 júniusában, az MSZOSZ figyelmeztető sztrájkja előtt.

1991 őszén a parlament a szocialista párt kivételével elfogadott két, a SZOT-utódszervezet MSZOSZ-t hátrányosan érintő törvényt. A XXVIII-as törvény előírta, hogy a szakszervezeteknek el kell számolniuk vagyonukkal, és a ´93-as társadalombiztosítási önkormányzati választásokig zárolta a SZOT-vagyont, amelyet a szakszervezetek nem értékesíthettek. A XXIX-es törvény szerint a munkáltató, a korábbi automatizmussal szakítva, csak akkor vonhatta le a munkabérből a szakszervezeti tagdíjat, ha ahhoz a munkavállaló írásban hozzájárul. "1990 és ´94 között a kormány mindent megtett a szakszervezetek megszüntetéséért. Az SZDSZ közeli Liga és az MDF-hez közel álló Munkástanácsok komoly százalékot kaptak a SZOT-vagyonból, és az üzemi tanácsi rendszer létrehozása is a mi gyengítésünkre született" - véli Sáling József, a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezetének (KASZ) elnöke, MSZP-képviselő.

A szakszervezetek emiatt politikai eszközökkel igyekeztek legitimálni magukat: gyakoriak lettek a sztrájkfenyegetések, közalkalmazottak, pedagógusok vonultak az utcára. A kilencvenes évek eleji szakszervezeti mélypontnak az 1993-as tb-önkormányzati választások vetettek véget. A választások eredményének arányában került sor a SZOT-vagyon használatának szakszervezetek közti megosztására. Antallék csekély részvételre számítottak a társadalombiztosítási választásokon, ezért a választások előtti utolsó egyeztetésen 25 százalékos részvételhez kötötték az érvényességet. "Erre én azt mondtam Kónya Imre frakcióvezetőnek: kedves képviselő úr, nem bír olyan százalékot mondani, amire mi azt mondanánk, hogy nem" - mondta Nagy Sándor, az MSZOSZ akkori elnöke, szocialista képviselő.

A volt SZOT-os vezérnek lett igaza. A lakosság majdnem ötven százaléka szavazott, és nagy többségben az MSZOSZ-re. "Az MDF úgy gondolta, elég meglökni a szakszervezeteket az 1991-es két törvénnyel, és maguktól összedőlnek" - mondta Nagy Sándor.

A kormány népszerűsége a tb-választások idején már tartósan mélyponton volt. "´90-ben az emberek még elzavarták volna a magát a SZOT-ból átfestő MSZOSZ-t, ám az ő túlélőtaktikájuk győzött. Mintha adtunk volna három évet a tanácselnököknek" - mondta Horn Gábor.

A baloldali MSZOSZ fölényes győzelme 1993 májusában előrevetítette a szocialista párt ´94-es győzelmét. A szakszervezet a pártot preferálta, a párt a szakszervezetet. Együttműködtek, nyertek.

Bértől, fizetéstől félők

"Volt nagy eufória: végre nem bántanak minket. Egészen a Bokrosig tartott ez" - emlékezett vissza Sáling József. Kezdetben mindenki elégedett volt: a párt növelte a szavazóbázisát, a szakszervezeti vezetők képviselői posztot szereztek. A választások előtt közösen álmodoztak a tgm-ről (társadalmi gazdasági megállapodás): e szerint a kormány a döntések előkészítésébe bevonta volna a szociális partnereket, így biztosítván a szociális békét.

1995. március 12-én a Bokros- csomag elfogadásával végképp lehetetlenné vált a tgm végrehajtása: a kormány sem a frakcióval, sem a szociális partnerekkel nem egyeztetett a megszorító intézkedésekről, amelyek elsősorban a szakszervezetek és a szocialista párt 1994-es tömegbázisát érintették. Nagy Sándor szerint nem is volt min egyezkedni: "A csomagnak épp az volt a lényege, hogy le kell nyelnünk a békát. Nem volt alternatíva." A szocialista frakcióban ülő szakszervezeti vezetők csaknem kivétel nélkül megszavazták a csomagot. "Úgy nyomhattam meg a gombot, hogy az MSZOSZ Szövetségi Tanácsának döntő többsége támogatott" - mondta Nagy Sándor.

"Bénultan szemléltük, mi történik. De nem balhézhattunk: tudtuk, hogy felelősen kell viselkednünk" - emlékezett Sáling József. Hasonlóan gondolkodtak a többiek is. "Abban bíztunk, ha átvészeljük Bokrost, jobb lesz a bérből és fizetésből élőknek" - mondta Szalayné Pásztor Gabriella, a Bányászszakszervezet elnökhelyettese, akinek főnöke, Schalkhammer Antal 1994-től tagja a szocialista frakciónak.

A szakszervezeteket a Bokros-csomag óta bírálják sokan, mondván, hogy a szocialistákhoz fűződő érdekeik miatt nem védték meg azokat, akik érdekeik képviseletét bízták rájuk.

"Nem igaz, hogy a szakszervezetek hallgattak. Talán az MSZOSZ hallgatott, de az tíz éve nem tudott utcára vinni embert. Tőlünk viszont tüntettek az egészségügyiek, mi pedig Szöllősi Icukáék pedagógustüntetéséhez csatlakozva, hatvanezer embert vittünk a Kossuth térre" - mondta Vadász János, a SZEF-hez tartozó Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének (KKDSZ) elnöke. Horn Gábor szerint viszont a Pedagógus Szakszervezet vezetőjének, az MSZP-képviselő Szöllősi Istvánnénak (Icuka) ez meg volt engedve, mert ő szabaddemokrata miniszter (Fodor Gábor) ellen tüntetett.

"Nekem nem mondhatják, hogy benyaltam a Bokrost. Szeptembertől novemberig hetente csináltunk bozóttűzsztrájkot" - mondta Gál Rezső, a Villamosenergia-ipari Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (VDDSZ) elnöke.

"Volt, aki tiltakozott, volt, aki lemondatta Bokrost. A pénzügyminiszter többször is engem tett felelőssé távozásáért" - mondta Sándor László, az MSZOSZ jelenlegi elnöke. Sándor László és Nagy Sándor szerint az MSZOSZ prominensei nem voltak tétlenek: elkészítettek egy alternatív programot, amit azonban a kormánypártok nem támogattak. Nagy Sándornak háttéralkukkal annyit sikerült elérnie, hogy a családi pótlékot ne bruttó, hanem nettó összeg után számolják, meg hogy az ebéd-hozzájárulás adómentes legyen.

Az MSZOSZ 1995. májusi kongresszusán a legradikálisabb megnyilatkozás Márkus Imréé, a Vasutasok Szakszervezetének elnökéé volt: "Puhák vagyunk, könyörgünk a kormánynak, mindig hangtompítóval beszélünk." A kongresszus eldöntötte: a kormány iránti lojalitást mérsékelni kell, és újraválasztották a jól bevált vezetőket. És nyugalomra intették a szakszervezeti tagokat is, amint azt a Bányamunkás című lap 1995. júniusi száma tanúsítja: "A keménység, a határozottság nem mond ellent a demokráciának, a szeretetnek, az emberségnek. (...) Legyen az MSZOSZ harcosabb szövetség ott és abban, ahol, amikor és amiben kell. És legyünk megértők, kompromisszumkészek, toleránsak és megbocsátók, ahol és amiben szükséges."

A Bokros-csomag mégis törést jelentett az MSZP és a szakszervezetek kapcsolatában. Az MSZP a megszorításokat a szakszervezeti egyetértéssel igazolja a dolgozók előtt, amiből "mi jöttünk ki rosszul: a kormány végrehajtotta, de a politikai árat mi fizettük meg" - vélte Sáling József, elismerve: ha nem az MSZP lett volna kormányon, valószínűleg tiltakoztak volna.

Érdekérvényesítők

Az 1998-as választásokra kötött ugyan együttműködési megállapodást egymással az MSZP és az MSZOSZ Szociáldemokrata Platformja, ám erről érdemi vita nem folyt. Több szakszervezeti vezető bejutott viszont listáról az Országgyűlésbe. Sáling József szerint a képviselőség előny a szakszervezetnek: vezetője több információhoz jut, érdemben befolyásolhatja a törvénykezést. Már ha aktív. Paszternák László, a Vasas Szakszervezet lemondott vezetője például egyetlen alkalommal sem szólalt fel az elmúlt ciklusban. Schalkhammer Antal bányászvezér sem használta ki túlzottan a parlamenti érdekérvényesítés lehetőségét: a jelenlegi ciklusban egyetlen önálló indítványa sem volt. Kósáné Kovács Magda szerint a jövőben érdemes elgondolkodni azon, szükség van-e arra, hogy szakszervezeti vezetők a parlamentben üljenek. "Kérdés, mennyire szűkíti ez le mozgásterüket, mennyire tudják képviselni a munkavállalók érdekeit az MSZP felé, és viszont." Borsik János (MOSZ) szerint semmi nem indokolja a szakszervezeti jelenlétet az Országgyűlésben. "A szakszervezeti vezetők parlamenti szereplése a munkavállalók szempontjából eredménytelen. Belesimultak a nagy parlamenti egészbe, ritkán szólaltak fel a munkavállalók érdekében."

A két funkció összeférhetetlenségére utalt Orbán Viktor is, amikor egy szűk körű beszélgetésen megjegyezte: nem tudja, hogy Sándor Lászlóban a szakszervezet vagy az ellenzék képviselőjét tisztelheti-e.

A parlamentbe jutott szakszervezeti csúcsvezetők maguk állapodtak meg szakszervezeti ügyekről a szocialista párt vezetésével. Sáling József, a KASZ elnöke szerint ez is hozzájárult a párt és a szakszervezet kibeszéletlen viszonyához. "Néhány ember mutyizása alapján működött minden. Horn Gyula Sándor Lászlóval és Paszternákkal tárgyalt. ´k viszont nem a szakszervezet."

Az 1994-es választások előtt a szakszervezetek jól beleillettek a szocialisták kisemberpárti imidzsébe, amelyet részben tudatosan alakítottak, részben rajtuk ragadt (háromhatvanas kenyér, hathúszas szimfónia).

1998-ra a szakszervezetek elerőtlenedtek, egyes szocialista politikusok szerint nem hoztak szavazatokat sem. Szerintük 2002-re még kevesebbet fognak, mert vezetőik egy része erkölcsi hitelét is elvesztette. A párt és az MSZOSZ közti viszony különösen az elmúlt hónapokban mérgesedett el. A postabanki VIP-hitel miatt - amely többek között érintette Nagy Sándor volt szakszervezeti vezetőt is - Sándor László bizalmi szavazást kért maga ellen az MSZOSZ-ben. (Sándor Lászlónak többen felróják a társadalombiztosítási egészségügyi alapok pénzeinek korrupciógyanús felhasználásában játszott szerepét is. Sándor szerint ezt a rágalmat egyetlen ténnyel sem támasztotta alá senki.)

Az MSZOSZ Szövetségi Tanácsának nyílt bizalmi szavazásán 83:23 arányban Sándor mellett döntöttek a tagok. Többek szerint ez nem csoda. "Személyi kérdésekben tisztességes magyar szakszervezet titkos szavazással dönt" - vélte Vadász János (KKDSZ). "Nem az a baj, hogy felvette a VIP-hitelt, hanem az, hogy a politikai közhangulat ellenére nem vonult vissza" - vélte Sáling József. Sándor László elismeri, hogy az ügy nem használt sem neki, sem a szakszervezeteknek. "De abban a tudatban vettem fel a hitelt, hogy az mind jogilag, mind erkölcsileg kikezdhetetlen."

Lemondatták viszont a vasasok elnöküket, Paszternák Lászlót egy balatonlellei telekvásárlási ügy miatt. A szocialista párt etikai bizottsága visszahívta Paszternákot a foglalkoztatási bizottságból. Szolidaritásból Sándor László lemondott az elnöki posztról. "Csak gratulálni tudok, hogy kilenc év alatt ez ügyben gyűlt össze először a szocialista párt etikai bizottsága. Nyilván eddig soha nem volt erre szükség" - mondta Sándor László. Vancsik Zoltán és más, a párt fiatalabb generációjához tartozó frakciótagok hiteles vezetőket szeretnének látni a szakszervezetek élén. Sándor László viszont visszautasítja, hogy a párt beleszóljon belső ügyeikbe. "Önmagukba kéne nézniük. Lehet azt mondani, hogy ez a párt tiszta. De nem a szakszervezeti vezetőknek volt Tocsik-ügye."

Először hagyta viszont el tagszervezet a 46 szervezetet tömörítő MSZOSZ-t, igaz, csak a legkisebb, a papíripariak.

Tartós mosolyszünet

"Többet olyan nem lesz, hogy alanyi jogon bejutnak a parlamentbe az erkölcsi és szakmai hitelüket vesztett szakszervezeti vezetők" - bizonygatta a szocialista frakció egy befolyásos tagja, aki szerint a szakszervezetekkel szembeni kiállás népharagot vált ki a pártban. Többek szerint a párt nem tisztázta, kiknek az érdekeit képviseli, és hogy ebbe beleillenek-e a szakszervezetek. Az előbb idézett frakciótag szerint a szakszervezeti vezetőknek első lépésben nem hatalmi pozíciójukról kellene gondolkodniuk. "Ne a saját legitimációjukra használják fel a tagságot, hanem foglalkozzanak az érdekképviselettel, mert attól már elszoktak."

"Az ilyen szociálisan érzéketlen szakszervezet-ellenesek miatt fordult el 1998-ban a szocialista párttól a munkavállalók egy része" - utasította vissza Sándor a fenti állítást.

Pedig a "mezei" szocialistákon kívül maga Németh Miklós is erkölcsi és szervezeti megújulást sürgetett a szocialista pártban, s ez vonatkozna a szakszervezetekre is. "Ki az a Németh Miklós? Itthon van? Vállal tisztséget a szocialista pártban?" - kommentálta ezt Sándor László.

A szakszervezetek és a szakszervezeteket bírálók Tony Blair különböző életszakaszaira hivatkoznak: a bírálók szerint Blair néhány évvel ezelőtt határozott lépéssel penderítette ki az elszemtelenedő szakszervezeteket a Munkáspártból; a szakszervezetpártiak és maguk a vezetők viszont egy későbbi Tonyt emlegetnek, aki nagy részben a szakszervezetek anyagi és más jellegű segítségének köszönhette győzelmét, amit sok szakszervezetbarát törvénnyel fizetett vissza.

A bírálók szerint az MSZOSZ zsarol, a szakszervezetiek szerint a szocialista pártnak mindig csak választások előtt jutnak eszébe a szakszervezetek (1998 májusában a kormány több ágazattal írt alá megállapodásokat).

A szeptember végén tartott négy és fél órás tisztázó megbeszélésen az MSZP és az MSZOSZ lezárta vitáit, amelyek Kovács László szerint személyes jellegűek voltak. Sándor László szerint viszont egyesek - köztük Kovács is - csak ezt a látszatot szeretnék kelteni, holott valójában a szocialistákon belüli két irányzat eldöntetlen csatájáról van szó: egyik a liberálisokat tekinti stratégiai partnernek, a másik a szakszervezeteket. "Nekünk viszont a liberálisokkal soha nem volt egy közös pontunk se" - mondta Sándor. (Az SZDSZ többször MSZOSZ-ellenes hangot ütött meg, megakadályozta Nagy Sándor miniszterségét.)

Kósáné Kovács Magda szerint viszont a szakszervezet nem politikai párt, tehát a kérdés így fel sem merülhet. Kósáné a szakszervezetek és a párt kapcsolatáról az elnökség részére készített anyagban leszögezi: a szakszervezetek elsősorban nem szavazathozó erőt, hanem stratégiai szövetségest jelentenek a pártnak, hiszen mindketten a munkavállalók érdekeit képviselik.

Szakszervezeti vezetők szerint viszont ez a választások óta kevéssé látszik meg az MSZP-n. A kiszivárgott elnökségi anyagot ők egy újabb szakszervezet-ellenes lépésként értékelik, holott Kósáné szerint az éppen arról szól, hogy a párt nem tömegbázis szerzésére használja a szakszervezeteket, és nem próbálja visszaszorítani őket.

A szakszervezetiek ráadásul nemcsak szocialista bírálóik miatt túlérzékenyek. A Fidesz az első pillanattól nyíltan konfrontatív politikát folytat velük szemben, "azoknak a hálóknak, szövevényeknek a fölszámolása érdekében, amelyek a rendszer körül kialakultak" - ahogyan Stumpf István fogalmazott a Népszavában tavaly novemberben.

Vissza a munkahelyekre

"A tb-széket is kihúzta alólunk a Fidesz" - kesergett a társadalombiztosítási alapok önállóságának megszüntetése felett Filló Pál, az MSZP Munkás- és Érdekképviseleti Tagozatának vezetője. Pedig e radikális kormányzati lépést újabbak is követték.

A kormány megszüntette az 1989 óta működő Érdekegyeztető Tanácsot, amelynek résztvevői, a kormány, a munkavállalók és a munkáltatók országos érdekképviseletei közösen állapodtak meg a munka világát érintő kérdésekről. A helyette létrehozott Országos Munkaügyi Tanácsban (OMT) ugyanezen szereplők vesznek részt, a Gazdasági Tanácsba viszont a gazdasági élet más szereplőit is meghívta a kormány.

A szakszervezeti vezetők konföderációs hovatartozásuktól függetlenül egyöntetűen állítják, hogy az OMT csak látszólag működik; a kormány maga dönt mindenről, ő szabja meg, kivel miről meddig tárgyal. "Odajönnek, meghallgatnak minket, aztán beviszik a dolgot a parlamentbe. Beteg elmondta, beteg mehet" - vélte Sáling József. Többek szerint jól példázzák ezt a jövő évi minimálbérről folytatott tárgyalások, amelyeken a kormány képviselője nem mozdulhatott el a kormány által ajánlott 25 ezer forinttól, annak ellenére, hogy a törvény szerint erről a három félnek közösen kell megállapodnia. Végül a kormány elfogadta a 25 500 forintot. "A szakszervezetek azt hiszik, az az érdekegyeztetés, hogy odajönnek, mi meg elfogadjuk. Mi meghallgatjuk őket, és beépítjük gondolkodásunkba, amit mondanak" - mondta ´ry Csaba, a Szociális és Családügyi Minisztérium politikai államtitkára. Szerinte a kormány nyíltan vállalja, hogy önállóan akar dönteni, és csak a legszükségesebb kérdésekbe kívánja bevonni a szociális partnert.

A szakszervezetek szerint viszont ez nem érdekegyeztetés, vagy ahogy a kormány hívja, szociális párbeszéd. Szerintük a kormány munkavállaló-ellenes: megszüntette a háromnapos, igazolás nélküli betegszabadságot, a leltárhiányért mostantól a munkavállaló felel. A Munka törvénykönyvének két módosítása különösen fáj a szakszervezeteknek: az egyik lehetővé teszi az üzemi tanácsoknak is a kollektívszerződés-kötést, holott ez eddig a szakszervezetek kiváltsága volt. Nem garantálja többé a törvény, hogy a szakszervezet a számára járó munkaidő-kedvezményből fel nem használt időért pénzt kapjon.

´ry Csaba szerint viszont a szakszervezetek szakadtak el túlságosan a munkavállalóktól, és túl sokat politizálnak. "Vezetőik a kihívást a parlamenti posztok elnyerésében, egyfajta lopakodó korporatizmus kiépítésében látták. Pedig az emberek a munkahelyeken a legkiszolgáltatottabbak, velük kellene foglalkozniuk." Vadász János (KKDSZ) szerint ellenben ez szakmai tévedés. "A közszférában nincs munkahelyi alku. A múzeumi dolgozók pénzét nem az igazgatótól kell kiharcolni, hanem az azt fenntartó önkormányzattól vagy az államtól."

Az ún. baloldali érdekháló felszámolásán fáradozó kormányzat e háló alatt az összes szakszervezetet érti. Orbán a Gazdasági Tanács első ülésén azt mondta: a szakszervezetek rossz lóra tettek, hát most ne csodálkozzanak. (Hogy ti. az MSZP mellé álltak.) Ez ellen viszont több, magát függetlennek valló konföderáció tiltakozik. "Nem feledjük, hogy a szocialisták hozták meg a Bokros-csomagot, ami próbára tette a szakszervezeteket" - fogalmazott Szabó Endre, a SZEF elnöke. "A szocialisták nem azt képviselték hatalomra kerülve, amit mondtak. Igaz, ők legalább mondtak valamit", mondta Gál Rezső (VDDSZ).

Szabó Endre elismerte: a SZEF-en belül folytak ugyan viták az MSZP-hez való közeledésről, ám ezek mostanra lezárultak. Vadász János pedig úgy látja: a jelenlegi kormány munkavállaló-ellenes politikája miatt felül kell vizsgálniuk a pártoktól való egyenlő távolságtartás elvét. "A szocialista párt baloldali párt, és ha ennek megfelelő programot alkot, és erről megkérdezi a véleményünket, akkor elképzelhető az együttműködés."

"A jelenlegi kormányban kifejezett gyűlölet él az MSZOSZ ellen, és ebből kijut nekünk is" - állítja Borsik János, az autonómok elnöke. Borsik a konföderációk felkérésére megállapodástervezetet készített, amelyben a korábban ellenséges viszonyban lévő szakszervezetek egyetértenek abban, hogy határozott és közös fellépésre van szükség azon kormánypolitikával szemben, amely az érdekegyeztetést jóformán semmibe veszi.

Volt is már példa az összefogásra, éppen a napokban: a három különböző konföderációhoz tartozó reprezentatív vasutas-szakszervezet közös december 20-i sztrájkja. (Januárban a MOSZ és a VSZ nem támogatták a VDSZSZ négynapos sztrájkját.)

A közlekedésiek múlt héten meghirdetett közös akcióterve ennek tudatában még komolyabbnak tűnik: a vasutasok, a volánosok és a BKV-sok egymásra találása akár az egész országot megbéníthatja.

Varró Szilvia

Konföderációk

Magyarországon a négymillió foglalkoztatott közel negyven százaléka tagja valamely szakszervezetnek. A szakszervezetek taglétszámait pontosan nem ismerjük, az ezzel kapcsolatos számok önbevalláson alapulnak. (Egy szakszervezeti vezető szerint a kilencvenes évek elején néhányan tizenkét-tizenháromszoros szorzóval dolgoztak.)

Az Országos Munkaügyi Tanácsban a hat legnagyobb szakszervezeti konföderáció képviseli a munkavállalók érdekeit: az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége (ASZSZ, 220 ezer tag), az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT, 95 ezer), a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája (Liga, 98 ezer), a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ, 720 ezer), a Munkástanácsok Országos Szövetsége (72 ezer), a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF, 540 ezer).

(Az adatok Héthy Lajos: Szorításban. A munkavállalók, a szakszervezetek és a rendszerváltás című kiadványából származnak.)

Sztrájkol a magyar

Ausztria után Magyarországon sztrájkolnak a legkevesebbszer az európai országok közül. Néhány esettől eltekintve (például amikor biztonsági őr veri a munkást a gyárudvaron) csendesek és erőszakmentesek a hazai megmozdulások. A leghatékonyabb akciózók az országot órák alatt megbénítani képes vasutas, busz, légi és egyéb közlekedési ágazati szakszervezetek, de megsínyli az ország a villamosipariak elégedetlenségét is. Kevésbé hatékony ilyen szempontból például az Artistaművészek vagy a Filmművészek és Filmalkalmazottak Szakszervezete. Szakmai etikai megfontolások miatt nehezen szánják el magukat munkabeszüntetésre az egészségügyiek és általában a közszolgálatban dolgozók.

Berki Erzsébet, a Munkaügyi Kutatóintézet főmunkatársa kutatási eredményei szerint 1989-től 1999 januárjáig 254 direkt akció volt az országban. A legaktívabbak az MSZOSZ-hez tartozó szakszervezetek voltak (69) - kivéve 1995-öt, vagyis a Bokros-csomag évét. ´ket követik a SZEF-esek (31), majd a Liga (30). A sztrájkfelhívásokra legfogékonyabb megyék Borsod-Abaúj és Tolna, utóbbi főleg a húsipariaknak köszönheti előkelő helyét. A demonstrációknak csupán 10-15 százaléka volt eredményes. Berki számára az egyik legmegdöbbentőbb élmény az volt, hogy az akciózók egy része évek múltával sem hajlandó beszélni a sztrájkról: félnek, nem akarják újra átélni a kudarcélményt, és valószínű, hogy soha többet nem vállalnak ilyet.

szerző
Varró Szilvia
publikálva
1999/51. (12. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra