Magyar Narancs: Korábban Nagy Imre megkérdőjelezhetetlen hőse volt az ’56-os forradalomnak, 1989-es újratemetése a rendszerváltás emblematikus eseménye. Indokolt volt a pátosz?
Rainer M. János: Tekintélye a rendszerváltás előtt, az emigrációban sem volt teljesen egyértelmű, már akkor is voltak ‘56-nak olyan történetírói, akiket zavart a nyilvánvaló kommunista háttere, de haláltörténete a forradalom folyamatában betöltött jelentőségét akkor még megkérdőjelezhetetlenné tette. Az bizonyos, hogy a ’89-es újratemetés egy jelkép erejű, katartikus pillanat, ami teljesen összefonódott a rendszerváltással. Azonban már akkor is várható volt, hogy azokról az ellentmondásokról, amelyekről – különböző okokból – sem itthon, sem az emigrációban nem beszéltek, előbb-utóbb beszélni kell, s ezekről még vita is lehet. Életútja tálcán kínálta a vitás pontokat, hogy csak a szovjet emigrációban kifejtett tevékenységét vagy az 1950-es évek elejének mezőgazdasági politikáját említsem. (Lásd erről szóló cikkeinket: Nagy Imre ismeretlen élete 1–3.,Magyar Narancs, 2008. október 9., 16. és 23. – a szerk.) De forradalmi szerepével kapcsolatban is lehetségesek ellentmondások. Például, hogy megértette-e egyáltalán, mi történt itt október 23. után, vagy hogy a külpolitikai lépései mennyire voltak elhibázottak.
MN: Voltak ilyen viták?
RMJ: Amikor 1991-ben megjelent a Tankönyvkiadó gondozásában az első rendszerváltás utáni népszerű-ismeretterjesztő összefoglaló a forradalomról, Tőkéczki László írt Túl közeli történelem címmel egy bírálatot róla, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy túlságosan kihangsúlyozza a kommunisták, az értelmiség és Nagy Imre szerepét, miközben véleménye szerint ez a szerep defenzív volt, 1956 igazi főszereplője a fegyveres felkelő, vagyis nem egy konkrét személy. A könyv szerkesztője, Litván György visszautasította ezt a bírálatot azzal, hogy addig sem itthon, sem az emigrációban nem volt lehetőség a forradalom társadalomtörténetét kutatni. A kiábrándult kommunista értelmiség valóban nem játszott vezető szerepet október 23. után, de Nagy Imre kormányfőként azonosult a forradalommal. Ekkor elkezdődött egy dialógus. Komoly, tudományos vita azonban nem volt arról, hogy van-e a forradalomnak főszereplője, és ha van, akkor az Nagy Imre volt-e – ahogyan a magyarországi szovjet típusú rendszer történetének egy sor más kérdéséről sem.
| ||
MN: Annak idején alig esett szó arról, hogy mit tett vagy nem tett november 4. előtt, és ez később sem került gyakran elő. Hogyan jellemezhető az ő forradalmi szerepe?
RMJ: Nagy Imre tartott a forradalomtól. Október 23-án este úgy ment a Parlamenthez beszédet tartani, hogy orvosolni tudja a helyzetet. Előtte a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának felhatalmazását kérte – s meg is kapta –, abban a hitben, hogy ha megígéri a tömegnek, hogy másnap a pártvezetés változásokba kezd, akkor a tüntetés békésen véget érhet. Az lebegett előtte – és ez október 23. után sem volt másképp –, hogy radikális reformok révén visszatérnek az 1953-as kormányprogram továbbfejlesztett változatához, amit legfeljebb kiegészít majd a magyar nemzeti függetlenség kérdésének felülvizsgálata. Elképzelései a szovjet típusú rendszer alapjait nem érintették. Meggyőződése szerint a tömegmozgalom azért radikalizálódott, vált forradalmivá, mert a reformintézkedések elmaradtak. A forradalom első napjaiban tanácstalan volt, próbálta értelmezni a helyzetet. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy ez az értelmezési bizonytalanság egészen a haláláig tartott. Pedig Nagy, a kommunista politikus számára (de marxista gondolkodóként is) nagyon fontosak voltak a definíciók. Október végéig megkötötte a tűzszünetet, elérte, hogy kivonják a tűzvonalból a szovjet csapatokat, hogy új kormányprogram, sőt többpártrendszer legyen, ám ő továbbra sem volt képes pontosan értelmezni, mi történik körülötte. Ugyanezt próbálta megfejteni a száműzetésben – legalábbis ez derül ki a feljegyzéseiből. Legfeljebb annyi különbséggel, hogy immár megpróbálta a saját szerepét összekötni az eseményekkel. Nagyon jól tudta, hogy ezért felelősségre fogják vonni, és meg fogják ölni.
| ||
MN: Mitől volt ebben annyira biztos? Hiszen ő a „körön belül” volt.
RMJ: Épp ezért. Ismerte a párttörténetet, és tudta, hogy ennél jelentéktelenebb nézetkülönbségnek is mi a szokásos elintézési módja: per, halálos ítélet, kivégzés.
MN: Sztálin idejében. De közben megtartották a Szovjetunióban a XX. kongresszust, Magyarországon rehabilitálták Rajkékat.
RMJ: Ez igaz, de akkor senki nem tudhatta, hogy érvényben vannak-e még a XX. kongresszus határozatai. Az sem mellékes, hogy 1957 júniusában puccsot kíséreltek meg Hruscsov ellen, éppen a keményvonalas sztálinisták, Molotov, Kaganovics…
MN: De nem miattuk végezték ki. Mai tudásunk szerint menthette volna az életét?
RMJ: Talán ha november 4-én azonnal Kádár és a szovjet intervenció mellé áll, akkor igen. De ez sem biztos – mert bűnbak akkor is kellett volna. Ő azonban kitartott forradalom alatti döntései mellett, Kádár pedig szinte mániákusan le akart számolni vele.
MN: Elmondható, hogy életének utolsó hónapjaiban tudatosan készült a mártírhalálra?
RMJ: Nem tudom, hogy arra lehet-e készülni, de az kétségtelen, hogy számolt a halállal. Jelet akart hagyni, el akarta mondani a történetét, de az utolsó pillanatig rejtély volt előtte, hogy mi is volt ez a forradalom.
MN: Miért?
RMJ: A nemzeti függetlenség tartalma teljesen világos, vállalható volt neki, de haláláig meggyőződéses kommunistaként nem tudta eldönteni, hogy mi a helyzet a szocializmussal. Olyan megreformált szovjet rendszert tudott elképzelni, amelyben továbbra is tervgazdálkodás van, állami vagy köztulajdon – ez a kettő nem ugyanaz, de itt sem volt határozott elképzelése –, ugyanakkor kistulajdonon alapuló mezőgazdaság, népjólét, ingyenes egészségügy, szociális vívmányok – a végső cél pedig a kommunista társadalom.
MN: És ehhez passzolt volna a többpártrendszer?
RMJ: Szerinte igen. Snagovi feljegyzéseiben is hangsúlyozza ezt mint történelmi szükségszerűséget, ám ugyanígy a kommunista párt vezető szerepéről is írt – ami feloldhatatlan ellentmondás. Még a kihallgatóinak is ezt adta elő, hozzátéve, hogy bizonyos abban, hogy a magyar nép megértette volna: tudnak a kommunisták tisztességes módon is politizálni, és képesek lettek volna az országot tovább vezetni a szocializmus útján. Noha ez nyilvánvaló utópia volt a részéről, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy korábban, gyakorló politikusként cseppet sem volt jellemző rá az álmodozás.
MN: Nem lenne fontos egyértelműen tisztázni Nagy Imre szerepét, történelmi jelentőségét?
RMJ: Nagy Imre szerepe, jelentősége szerintem világos. Elmélyült, tudományos diskurzusok ma a történészszakma belső világában folynak. Ha a történelem széles nyilvános térben jelenik meg, az ún. public history, a média nyelvén szól, törvényei szerint működik. A tudomány belső világa ma nem érdekes. Nagy körül is voltak „ügyek”: előkerült például az NKVD-informátori szerepéről szóló történet, vagy az a pletyka, hogy részt vett a cári család kivégzésében. Ezek az állítások szenzációt keltettek – tudományos cáfolatuk vagy mérlegelésük, kritikai megértésük viszont nem.
MN: Hogyan alakult Nagy Imre emlékének pártpolitikai célú felhasználása?
RMJ: 16 évvel ezelőtt úgy fejeztem be a róla szóló könyvemet, hogy az emlékezet, ami 1989. június 16-án egységesnek tűnt, széttartóvá változik. Nagy Imre alakja bekerült a magyar politikai nyelv historizáló hagyományába, és a rendszerváltás utáni töredezett, majd kettészakadt politikai élet világába. Amíg Nagy Imre és ’56 ebben a térben useable past, „használható múlt” volt, addig szerepelt a politikai diskurzusban, és a szemben álló felek logikája formálta a róla alkotott képet. Ennek persze semmi köze a tudományhoz. A politikai közbeszédben egy darabig forgatták ezt a fegyvert, aztán valahogy ez is elhalványodott.
NM: Ez azt jelenti, hogy el kell felejteni Nagy Imrét?
RMJ: A 90-es évek közepén a Fidesz egyik programjában – dokumentálandó az addigra beérett fordulatukat – szerepelt egy történeti leírás is, mely szerint az 1956-os reformkommunisták, tehát Nagy Imre és köre tulajdonképpen nem akart mást, mint hogy a rossz börtönőrök uralmát a jó börtönőrök uralma váltsa fel. Ez egy nagyon erős kép, ami teljességgel hazug. Ezzel akarták leválasztani a forradalom történetéről az akkori baloldalt, de aztán nem erőltették különösebben.
MN: Talán azért, mert Orbán Viktort éppen Nagy Imre temetésén ismerte meg az ország?
RMJ: Lehetséges. Mindenesetre a sztorinak, mely szerint Nagy Imre legfeljebb a jó börtönőr, nem lett folytatása. Lehetett volna, mégsem lett. A Fidesznél elég hamar rájöttek arra, hogy a vulgáris és aktuális antikommunizmus kiválóan használható ellenfeleikkel szemben, akik természetesen sohasem voltak kommunisták. Ezt nagyszerűen rá lehet építeni 1956-ra, még inkább a szovjet típusú rendszer sérelemközpontú emlékezetére. A jobboldali emlékezetpolitika a mai napig ez, és tegyük hozzá: ez meglehetősen sikeres és elfogadott konstrukció. Vele szemben korábban legfeljebb a viszonylag kiegyensúlyozott, de nem túlságosan erőteljes liberális történeti identitásképzés állt, illetve a szocialisták kényszeredett hallgatása. Utóbbit csupán egyszer, 2006 körül törte meg Gyurcsány Ferenc, aki azt mondta, hogy a pártjának választania kell Kádár és Nagy Imre között. Valódi kérdés, de a válasz csak kényszeredett hallgatás volt.
MN: Mondhatjuk azt, hogy a Fidesz emlékezetpolitikájában Nagy Imre „szóra sem érdemes”?
RMJ: Inkább kellemetlen. A jelenlegi hivatalos álláspont szerinti magyar történelem tulajdonképpen diszkontinuus. Ki van metszve belőle az 1944–1990-ig, olykor a 2010-ig tartó időszak, szerintük ez egy több évtizedes sötét szakadék, ami nem szorul semmiféle értelmezésre, amit a magyar társadalom egyszerűen csak elszenvedett. Ebben a sötét lyukban 1956 legfeljebb fáklya, ami felvillan. Nincs sem előzménye, sem következménye, kivéve az erkölcsit, amely „hatalmas súllyal zúzza szét a kommunista fenevadat” – post festa, 1989 után. Ebben a konstrukcióban egy kommunista hős – márpedig Nagy Imre az volt és az is maradt – roppant zavaró tényező, mert a kommunisták a „sötétség erőit” képviselik. A mai emlékezetpolitikai hiperaktivizmusban ezért nincs különösebb helye Nagy Imrének. Vannak állandó témák, például a bűn és a felelősségre vonás kérdése, aminek a Biszku-per a csúcsteljesítménye, mivel teljesen összefésülhető az ő történelemképükkel. Nagy Imréről nem kell semmit beszélni, legfeljebb azt, hogy ő is csak egy áldozat volt, mint bárki más.
MN: Ennek azért ellentmond, hogy tavaly a Schmidt Mária vezette Kommunizmuskutató Intézet honlapján egy olyan rövid Nagy Imre-életrajz szerepel, amellyel kapcsolatban a Nagy Imre Társaság – köztük ön is – 23 pontos hibajegyzéket juttatott el az intézetnek. Mi történt ez után?
RMJ: A levelünkre nem válaszoltak, de pár nappal később leszedték ezt az életrajzot, és kicserélték egy sokkal korrektebbre. Ám ez csak rövid ideig maradt így, mert újra visszatették a régi, hibás változatot – ami egyébként egy huszonöt évvel korábbi életrajz digitalizált változata; természetes, hogy sok benne a hiba és a hiány.
MN: Önök erre nem léptek semmit? Mégsem egy privát blogról van szó, hanem egy olyan közalapítvány honlapjáról, amit a kormány támogat. Ma is ezt olvashatjuk.
RMJ: Mit léphettünk volna? Láthattuk, van nekik korrekt életrajzuk is, két napig meg is mutatták, aztán meg valószínűleg úgy döntöttek: „Nehogy már azt higgyék ezek, hogy mi itt meghátrálunk!” Mindez egyszerre vicces és roppant szomorú. Itt van ez jelentős költségvetésű intézet a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány keretében, és ahelyett, hogy a munkájukat végeznék, ezzel szórakoznak.
