Tízezer ember tüntetett tegnap a Parlamentnél, benyomásaink szerint jórészt az Operaház előtti demonstráció kemény magja, azok, akik január 2-án ott maradtak a beszédek után, hogy iránytalan és reménytelen dühüket legalább tudassák az épületben flancoló tekintetes és kegyelmes urakkal és asszonyokkal. Mert ugyan sose törődött velük a szabad Magyarországon senki, de idáig még nem vágták hivalkodóan a pofájukba, hogy végigrobotolt életük nem számít, mert akinek nincs semmije, az annyit is ér. Nem tudatták velük a piacra kimenni lusta, dörgölőzésben viszont szorgalmas nyaloncok, hogy szerintük, bár még sosem próbálták, remekül meg lehet élni abból a 47 ezer forintból, amelyet napi 8 óra kőkemény fizikai munka ellenértékeként fizetnek ki, ha éppen akad ilyen munka, és ha fizikailag még alkalmas az ember rá, hogy elvégezze. Eddig csak a cserbenhagyás számított kormányzati politikának, a Nemzeti Együttműködés Rendszere azonban már élősködőnek is bélyegzi a rokkantnyugdíjasokat, a tartós munkanélküliséggel sújtott térségek lakóit, a hajléktalanokat, mindazokat, akik kiszorultak a bérmunka világából – ezt nevezik különben a munka megbecsülésének. „Ötven barátomat képviselem” – olvastuk az egyik transzparensen. Azokat feltehetően, akiknek egyszerűen nem állt módjukban jönni. Sokan voltak viszont, akik a jelenlévők és a távol maradók nevében szólhattak a színpadról. Ungvári Mihály például, aki a mozgáskorlátozottakkal kapcsolatos kormányzati porhintésen nevetett keserűen, a kilátástalanság nyerseségével beszélő éhségmenet-szervező Tóth Imre, és Bogdán János Szolidaritás-aktivista. A Szilvásy Gypsy Folk Band két szám közti átvezető szövege nevezte meg a kifosztott cigányság árulójaként Farkas Flóriánt is, akinek Orbán Viktorral együtt mennie kell.
A humán értelmiségi körökben kedvelt társalgási témává lett új politikai költészet két darabja is elhangzott a színpadon, Erdős Virág és Tóth Krisztina versei a hajléktalanságról jól illettek a délután hangulatához, és ha csak pillanatokra is, olyasmi történt, ami a 80-as évek vége óta nemigen: a költészet tömegerővé vált. Kónya Péter mellett, aki ismét kimondottan jó politikai szónoknak bizonyult, Kornis Mihályt érdemes még kiemelni a kissé talán hosszúra nyúlt programból, aki szelesen harcias, szelíden öntudatos szónoklatával igazi, a szó legjobb értelmében vett néptribunnak bizonyult, túlzásai mozgósítóak voltak, és pontosan értette, kik hallgatják. A hétköznapi szolidaritás fontosságáról beszélt a várhatóan egyre fokozódó nyomorban, s méltán aratott többször is nagy tapsot.
A távlattalanság, az egzisztenciális kiszolgáltatottság és félelem légköre annyira azonban nem uralhatta a Kossuth teret, hogy a Magyar Nemzet tudósítói bármit is észleljenek belőle. Ők inkább celebspottinggal múlatták az időt, melynek keretében megállapították, hogy több, akár bő fél tucat másod-harmadvonalbeli vagy visszavonult szoci politikus is akadhat a tízezernyi résztvevő között. Ezen a gondolati ösvényen haladt tovább Selmeczi Gabriella pártszóvivő közleménye is, amely tudatta országgal-világgal, hogy a tüntetés a korrupt, levitézlett szocialista és szadeszes politikusok „részvételével zajlott”, úgyhogy nem is kell vele foglalkozni, a nemzeti ügyek kormánya folytatja az ország átszervezését. Abban, hogy a kétségbeesés inkább apátiába fordul, semmint tömeges, erőszakmentes ellenállásba váltana át, tulajdonképpen igaza is van. Nem voltak kevesen a tüntetésen, de messze nem voltak elegen ahhoz – itt se, de még az Operánál se –, hogy bármiben is befolyásolják a szociális krízist elszántan mélyítő kormánypártok szorgos ténykedését. Viszont a tüntetés közben szépen gyűltek az LMP és a Szolidaritás ministandjainál az aláírások a tervezett népszavazás kérdéseinek támogatására, a tüntetők a jelek szerint szinte elhitték, hogy nemcsak a téren kiabálva beszélhetnek bele a politikába, vagyis a saját életükbe. Szinte elhitték, hogy ők a szuverén nép, akikre hivatkozva és akiknek ellenében zajlik a szabadságharc Brüsszel ellen, akiknek el lehet kergetnie akár a kormányt is, ahogy Orbán Viktor tanította híres, a téren bejátszott beszédében. Az is lehet, hogy a végén igazuk lesz. A Szolidaritás és az LMP együttműködése, ha sikerül becsatornázniuk az elégedetlenséget, akár valóban „fülke-ellenforradalommá” is érhet, ahogy Kónya Péter fogalmazott.
Szolidaritás tüntetés
Fotó: Németh Dániel
