Csurka István élete és műve

A szavak embere

  • B. I.
  • 2012.03.09 12:02

Belpol

Volt kormányzó párt alelnöke, saját képére formált parlamenti párt elnöke, kormánypárti és ellenzéki országgyűlési képviselő, de politikus soha nem volt. Pusztán publicisztikája és - kisebb részben - szónoklatai révén vált olykor "tényezővé".

Hogy miért tűnhetett mégis legalább néha főszereplőnek, arra egyszerű a válasz: a rendszerváltó országban ő volt az, aki szóban és írásban elsőként volt képes hatásosan megjeleníteni a magyarországi köztudat néhány évtizedes, évszázados - hol erősödő, hol gyengülő, de mindig jelen lévő - rögeszméjét, tévhitét, történeti mítoszát. Stílben maradva: "a magyar haza sorskérdéseit". Bár Csurka (és a mintáinak tekintett két háború közötti írók) előadásában ezek soha nem mentek túl az "egyedül vagyunk" pátoszánál, az örök kisebbségben lévők, a meg nem értettek sirámainál, ennek az attitűdnek - éppen együgyűsége miatt - kikezdhetetlen a fundamentuma. A nemzeti végveszély óráiban pedig az igazság birtokosának úgyszólván kötelessége a kinyilatkoztatás.

E prófétai szerep, és az azt övező hit vonzerejét hiba lebecsülni (hiszen aki megérti e jajkiáltásokat, az maga is kivételessé válik); a magyar irodalom elmúlt 60-70 évéből tucatjával citálhatnánk azokat a szövegeket, amelyek beteljesült "prognózisait" az ilyesmire fogékony szubkultúrák szemernyi kétely nélkül, vallásos rajongással fogadják el. Az 1989 utáni Magyarországon Csurka István elsőként szolgálta ki ezt az igényt. Ennek volt a platformja a kezdetben az MDF lapjaként működő Magyar Fórum, amely mindvégig az ő birtoka maradt. Csurka a leírt szó által teremtett magának mozgalmat, majd pártot. Többkolumnás, idővel mind hosszabbá váló szövegzuhatagai szükségképpen lettek egyre érdektelenebbek is: miközben az agresszív nacionalizmus (eufemisztikusan: nemzeti radikalizmus) az újabb célpontok kijelölésében és dehumanizálásában, a nyelvi agresszió fokozásában nem ismert korlátokat. Csurka volt az, aki ezt a beszédmódot az új köztársaság nyilvánosságában hétköznapivá tette. (Egyik utolsó nyelvi leleménye a "talmudzsidó", aki - ki hinné? - világuralomra, de mindenekelőtt a magyarság kiiktatására készül.)

Azt pedig, amit ő maga soha nem tett meg, megcselekedte a szavain felnőtt ifjak politikai pártja: a cigányellenességet a Jobbik emelte politikai programmá. (Csurkának is lett volna lehetősége erre a székesfehérvári Rádió utcai cigányok 1997-1998-as kálváriája idején. A Narancs akkoriban számolt is azzal, hogy a választásra készülő MIÉP nem hagyja ki ezt a ziccert - tévedtünk, szerencsére.) Csurka néhány hétköznapi, rutinszerű rasszista kitételen kívül nem foglalkozott a dologgal. Magyarázatot nyilván lehetne találni rá (annyira lefoglalta a zsidó összeesküvés leleplezése, hogy másra nem jutott ideje), de tény marad: fenyegető erővé, valódi politikai tényezővé nem ő tette a magyar szélsőjobboldalt.

Célra tart

Elhíresült, 1992. augusztus 20-i írása a Magyar Fórumban, a "Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán" a vesztesekhez szól: márpedig két évvel a rendszerváltozás után belőlük rengeteg volt. A pártban is (a háttérbe szorított mozgalmárok, akiknek jó része aztán Csurkával tartott a MIÉP-be), és szerte az országban (az egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé vált tömegek). Csurka halálos biztonsággal tárta föl a százezreket sújtó létbizonytalanság okait; s e cikk után - amit akkori párttársa, Debreczeni József, majd vele egyetértésben a fideszes Kövér László is "komplett náci alapvetésként" jellemzett - sem ő, sem a nyomában járó utódok nem tudtak többet mondani a témában. Multik, nemzetközi pénzügyi körök, a New York-Tel-Aviv-tengely, hazai ügynökök, zsidó hegemónia és összeesküvés, kommunisták, önátmentő nómenklaturisták ésatöbbi. Csurka dolgozata (amit Antall József miniszterelnök az alelnök "írói munkássága részének" nevezett, és amit az MDF-ben először csupán azért kritizáltak, mert Csurka megjegyzést tett a miniszterelnök romló egészségi állapotára) azóta is előkerül néha, nimbusza a szubkultúrában legalább akkora, mint az ún. népi táborban Németh László '43-as szárszói beszédéé. Hiszen ahogyan Németh is "előre látta", úgy Csurka is.

 


Fotó: MTI

Pedig dehogy. A világot összeesküvés-elméletek halmazaként értelmező "elemzések" a csurkai paneleket variálják húsz éve; és maga Csurka sem tett mást, mint aktualizálta az önfelmentés és az önigazolás jól bevált, a magyar kultúrába oly makacsul befészkelődött sémáit. "Ők" a hibásak, mi a tehetetlen áldozatok vagyunk. "Ők" birtokolják a hatalmat, mi a kisemmizettek vagyunk. Mit tehetünk? Egyet biztosan: kimondhatjuk az igazságot. Hogy "ők" a hibásak, mi a tehetetlen..., és így tovább, az idők végezetéig.

 

De nem valami ártatlan, ártalmatlan nyavalygás volt ez. Az első parlamenti ciklus "médiaháborús" tüntetéseinek Csurka követői voltak a legaktívabb résztvevői, Csurka az egyik fő alakjuk. Az akkor még egyetlen tévé és a rádió totális ellenőrzéséért vívott küzdelem az alelnök interpretációjában a kozmikus "zsidó-magyar" háború fontos állomása volt - a kormánypárti demonstrációkat is ehhez hangolta. Az, hogy "a" zsidónak időnként "bankárkaszt", "idegenszívű", "idegenérdekű", "kozmopolita" vagy csak pőrén "liberális" volt a szinonimája, közömbös: mindig, mindenki pontosan értette, hogy az élet-halál harcát vívó magyarságnak kik az ellenségei. A gyűlölet fő tárgya, az SZDSZ "eltakarítására" Csurkának és követőinek számos megoldási javaslata volt. (A kínálkozó idézetek helyett egy életkép a második parlamenti ciklus valamelyik MIÉP-rendezvényéről: csekély ellenérték - 2 vagy 5 forint - fejében célba lehetett köpni kormánypárti politikusoknak kinevezett fellógatott rongybábukra.)

Kizárt dolgok

Csurka kiválása az MDF-ből részben olyan folyamat végállomása volt, amin a rendszerváltozás majd' mindegyik pártja keresztülment: a parlamenti részvételt (vagyis a hivatásszerű politizálást, és mindent, ami ezzel együtt jár, az "alkudozást" és a megállapodások kötését) előbb-utóbb a "közös ügy", az induláskori eszmék elárulásának fogják tartani a párt mozgalmárai. 1992-ig lejátszódott ez a Fideszben is, valamivel nagyobbat szólt az SZDSZ-ben; és a legnagyobb bajt okozta az MDF-ben. (Napjainkban az LMP és a Jobbik kínlódik ilyesmivel.) Az 1992. augusztusi dolgozat élesen támadta az ország kormányozhatóságát biztosító 1990-es MDF-SZDSZ-paktumot is. A megegyezésről a tagság csak utólag értesült, ám Antall bizalmi kérdésnek tekintette annak elfogadását; ezért aztán szőnyeg alá is söpörték a konfliktust. Csurka ezt a hallgatólagos megállapodást rúgta föl 1992 nyarán, ami nyílt hadüzenettel ért föl. Hátországát biztosítandó életre hívta a Magyar Út Alapítványt, és a következő tisztújító országos gyűlésen (1993. január) Antallal szemben elindult a pártelnöki posztért is. Bár az utolsó pillanatban Lezsák Sándor "alapító atya" kihátrált mögüle, a választási eredmény (674-536 Antall javára) jól mutatta, milyen nagy volt Csurka támogatottsága. A Magyar Út Körök mozgalma pedig már szervezeti kereteket is kínált az elégedetlenkedőknek.

A szakítás közvetlen kiváltó oka aztán az 1993-as ukrán-magyar alapszerződés lett. Csurka és az alapszerződés elutasításáért megalapított Magyar Igazság Nemzetpolitikai Csoport elsősorban azt a cikkelyt kifogásolta, mely szerint a szerződő feleknek nincsenek egymással szemben területi követeléseik. Ahogyan a Magyar Út Körök nyilatkozata fogalmazott: ez a cikkely "egy meglehet, irracionális reménykedés kioltását jelenti sok millió rendkívül nehéz helyzetben lévő honfitársunk számára". Csurka ismét létező társadalmi érzetbe trafált bele: az 1990 utáni magyar nacionalizmus lényegét ragadta meg akkor, amikor egy (mondhatni tökéletes) mondatban érzékeltette a "magyarkérdés" jelen kori értelmezhetetlenségét. Határmódosítás nem lehet, tudjuk, de vágyunk rá rendületlenül, hagyjuk hát nyitva legalább a békés határmódosítás lehetőségét (aminek aztán végképp nincs realitása). (Később a MIÉP kiskátéja ezt ki is mondta: a párt "tisztában van azzal, hogy a Trianon előtti határok visszaállítása ma már illúzió, hiszen az etnikai viszonyok azóta mindenütt a mi hátrányunkra alakultak, de az önrendelkezés és a népszavazás útján kivívható területmódosítás a még egy tömbben élő magyarság megvédelmezésére reális célkitűzés még akkor is, ha a távoli és bizonytalan jövőben mi magunk és talán szomszédaink is az Európai Unió tagjai leszünk".) A csurkai tézisből nemcsak a megemésztetlen, soha nem kibeszélt magyar történelem torzképe köszön vissza, hanem az ebből táplálkozó, ma is élő tévhitek, a valósággal való szembenézést makacsul hárító illuzionizmus is.

Csurkát és pár társát, miután nem szavazták meg az alapszerződést, kizárták az MDF-ből. Megalapította a MIÉP-et; a pártnak haláláig ő maradt az első számú vezetője.

A MIÉP fénykorát egykori szimpatizánsai nyilván 1998-2002 közé teszik; pedig Csurka közéleti pályája addigra túljutott a zeniten. Noha az Orbán-kormányt annak "puhaságáért" többször bírálta, valójában feszt kereste vele az együttműködést. (A legemlékezetesebb ilyen eset az ún. csonka médiakuratóriumoké, amikor a MIÉP és a Fidesz együtt nyomta le az MSZP-t és az SZDSZ-t.) A 2002-es választások előtt nyíltan is felajánlotta szolgálatait, amikor bejelentette: a második fordulóba jutott MIÉP-jelöltek közül százat visszaléptet a Fidesz- MDF javára, ha cserébe a megmaradt MIÉP-indulókat támogatja a koalíció. Az utólagos pártbeli magyarázatok szerint ez az elbizakodottság is hozzájárult a MIÉP kieséséhez: Csurka 10 százaléknyi biztos listás eredményről beszélt, s emiatt sok MIÉP-szimpatizáns szavazott inkább a Fideszre, hogy Orbánék biztosan legyőzzék a gyűlölt MSZP-SZDSZ-párost. ("A MIÉP úgyis bent lesz - megmondta a Pista.") A MIÉP végül - nem kis részben a példátlanul magas részvétel miatt -, ha szűken is, de a parlamenti küszöb alatt maradt.

Ezek után a hosszúra nyúlt agónia, a fokozatos eljelentéktelenedés következett. A pártból Csurka minden lehetséges ellenfelét kizárta; a minden belső bírálat mögött Moszad- és kommunista ügynököket sejtő paranoiája 2002 után hatalmasodott el rajta. A 2006-os választásokon az akkor még friss Jobbikkal a hóna alatt próbálkozott, a kudarc után ennek is haragszomrád lett a vége. A MIÉP honalapja például több mint 900 napja szeretne arra választ kapni, hogy kik pénzelték a Jobbik EP-választási kampányát. (Hát, ha így rákérdeznek: tényleg, vajon kik?) A Jobbiknak a MIÉP felől érkezett politikusainak pedig, bár sosem tagadták a hatását, a 2006 utáni Csurkáról már nemigen volt jó szavuk. Korábbi renoméját nemcsak üldözési mániája, hanem zavaros pénzügyei is alaposan kikezdték a szélsőjobboldalon.

De ő volt

Nem vezér volt, hanem ideológus - ha nem is a szó klasszikus értelmében, hiszen szerény intellektuális képességei eleve alkalmatlanná tették a rendszerszerű gondolkodásra. "Ideológiája" már "bizonyított" tanok aktualizálásában merült ki: "érdeme" legföljebb abban áll, hogy ezt elsőként végezte el 1989 után.

Amíg számított a porondon - úgy 2003-ig -, gyakran játszotta el (akár tudtán kívül) a hasznos hülyét: azt a figurát, akire a baloldalnak éppúgy szüksége van, mint az ún. mérsékelt jobboldalnak. Ha az előbbinek semmi nem jutott az eszébe, vele még mindig lehetett ijesztgetni a bázist. Az utóbbi pedig, ha valami stiklire készült, mindig rá mutogatott: vigyázzatok, van nálam rosszabb is. És meglehet: az indulatok, amiket ő szabadított el annak idején, elszabadultak volna nélküle is. Ha ő nincs, az erőszak nyelvét megtalálja és elfogadottá teszi valaki más. Ha ő nem teremti meg a kapcsolatot az új köztársaság és a két háború közti kor szörnyű, fajvédő, torz nacionalizmusa között, talán megteremtette volna helyette más.

De ő volt az, aki mindezt megtette.


Neked ajánljuk