Csurka István élete és műve

A szavak embere

Belpol

Volt kormányzó párt alelnöke, saját képére formált parlamenti párt elnöke, kormánypárti és ellenzéki országgyűlési képviselő, de politikus soha nem volt. Pusztán publicisztikája és - kisebb részben - szónoklatai révén vált olykor "tényezővé".

Hogy miért tűnhetett mégis legalább néha főszereplőnek, arra egyszerű a válasz: a rendszerváltó országban ő volt az, aki szóban és írásban elsőként volt képes hatásosan megjeleníteni a magyarországi köztudat néhány évtizedes, évszázados – hol erősödő, hol gyengülő, de mindig jelen lévő – rögeszméjét, tévhitét, történeti mítoszát. Stílben maradva: "a magyar haza sorskérdéseit". Bár Csurka (és a mintáinak tekintett két háború közötti írók) előadásában ezek soha nem mentek túl az "egyedül vagyunk" pátoszánál, az örök kisebbségben lévők, a meg nem értettek sirámainál, ennek az attitűdnek – éppen egy-ügyűsége miatt – kikezdhetetlen a fundamentuma. A nemzeti végveszély óráiban pedig az igazság birtokosának úgyszólván kötelessége a kinyilatkoztatás.

E prófétai szerep, és az azt övező hit vonzerejét hiba lebecsülni (hiszen aki megérti e jajkiáltásokat, az maga is kivételessé válik); a magyar irodalom elmúlt 60-70 évéből tucatjával citálhatnánk azokat a szövegeket, amelyek beteljesült "prognózisait" az ilyesmire fogékony szubkultúrák szemernyi kétely nélkül, vallásos rajongással fogadják el. Az 1989 utáni Magyarországon Csurka István elsőként szolgálta ki ezt az igényt. Ennek volt a platformja a kezdetben az MDF lapjaként működő Magyar Fórum, amely mindvégig az ő birtoka maradt. Csurka a leírt szó által teremtett magának mozgalmat, majd pártot. Többkolumnás, idővel mind hosszabbá váló szövegzuhatagai szükségképpen lettek egyre érdektelenebbek is: miközben az agresszív nacionalizmus (eufemisztikusan: nemzeti radikalizmus) az újabb célpontok kijelölésében és dehumanizálásában, a nyelvi agresszió fokozásában nem ismert korlátokat. Csurka volt az, aki ezt a beszédmódot az új köztársaság nyilvánosságában hétköznapivá tette. (Egyik utolsó nyelvi leleménye a "talmudzsidó", aki - ki hinné? - világuralomra, de mindenekelőtt a magyarság kiiktatására készül.)

Azt pedig, amit ő maga soha nem tett meg, megcselekedte a szavain felnőtt ifjak politikai pártja: a cigányellenességet a Jobbik emelte politikai programmá. (Csurkának is lett volna lehetősége erre a székesfehérvári Rádió utcai cigányok 1997-1998-as kálváriája idején. A Narancs akkoriban számolt is azzal, hogy a választásra készülő MIÉP nem hagyja ki ezt a ziccert - tévedtünk, szerencsére.) Csurka néhány hétköznapi, rutinszerű rasszista kitételen kívül nem foglalkozott a dologgal. Magyarázatot nyilván lehetne találni rá (annyira lefoglalta a zsidó összeesküvés leleplezése, hogy másra nem jutott ideje), de tény marad: fenyegető erővé, valódi politikai tényezővé nem ő tette a magyar szélsőjobboldalt.

Célra tart

Elhíresült, 1992. augusztus 20-i írása a Magyar Fórumban, a "Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán" a vesztesekhez szól: márpedig két évvel a rendszerváltozás után belőlük rengeteg volt. A pártban is (a háttérbe szorított mozgalmárok, akiknek jó része aztán Csurkával tartott a MIÉP-be), és szerte az országban (az egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé vált tömegek). Csurka halálos biztonsággal tárta föl a százezreket sújtó létbizonytalanság okait; s e cikk után – amelyet akkori párttársa, Debreczeni József, majd vele egyetértésben a fideszes Kövér László is "komplett náci alapvetésként" jellemzett – sem ő, sem a nyomában járó utódok nem tudtak többet mondani a témában. Multik, nemzetközi pénzügyi körök, a New York-Tel-Aviv-tengely, hazai ügynökök, zsidó hegemónia és összeesküvés, kommunisták, önátmentő nómenklaturisták ésatöbbi. Csurka dolgozata (amelyet Antall József miniszterelnök az alelnök "írói munkássága részének" nevezett, és amelyet az MDF-ben először csupán azért kritizáltak, mert Csurka megjegyzést tett a miniszterelnök romló egészségi állapotára) azóta is előkerül néha, nimbusza a szubkultúrában legalább akkora, mint az ún. népi táborban Németh László '43-as szárszói beszédéé. Hiszen ahogyan Németh is "előre látta", úgy Csurka is.

 


Fotó: MTI

Pedig dehogy. A világot összeesküvés-elméletek halmazaként értelmező "elemzések" a csurkai paneleket variálják húsz éve; és maga Csurka sem tett mást, mint aktualizálta az önfelmentés és az önigazolás jól bevált, a magyar kultúrába oly makacsul befészkelődött sémáit. "Ők" a hibásak, mi a tehetetlen áldozatok vagyunk. "Ők" birtokolják a hatalmat, mi a kisemmizettek vagyunk. Mit tehetünk? Egyet biztosan: kimondhatjuk az igazságot. Hogy "ők" a hibásak, mi a tehetetlen..., és így tovább, az idők végezetéig.

 

De nem valami ártatlan, ártalmatlan nyavalygás volt ez. Az első parlamenti ciklus "médiaháborús" tüntetéseinek Csurka követői voltak a legaktívabb résztvevői, Csurka az egyik fő alakjuk. Az akkor még egyetlen tévé és a rádió totális ellenőrzéséért vívott küzdelem az alelnök interpretációjában a kozmikus "zsidó-magyar" háború fontos állomása volt - a kormánypárti demonstrációkat is ehhez hangolta. Az, hogy "a" zsidónak időnként "bankárkaszt", "idegenszívű", "idegenérdekű", "kozmopolita" vagy csak pőrén "liberális" volt a szinonimája, közömbös: mindig, mindenki pontosan értette, hogy az élet-halál harcát vívó magyarságnak kik az ellenségei. A gyűlölet fő tárgya, az SZDSZ "eltakarítására" Csurkának és követőinek számos megoldási javaslata volt. (A kínálkozó idézetek helyett egy életkép a második parlamenti ciklus valamelyik MIÉP-rendezvényéről: csekély ellenérték - 2 vagy 5 forint - fejében célba lehetett köpni kormánypárti politikusoknak kinevezett fellógatott rongybábukra.)

Kizárt dolgok

Csurka kiválása az MDF-ből részben egy olyan folyamat végállomása volt, amelyen a rendszerváltozás majd' mindegyik pártja keresztülment: a parlamenti részvételt (vagyis a hivatásszerű politizálást, és mindent, ami ezzel együtt jár, az "alkudozást" és a megállapodások kötését) előbb-utóbb a "közös ügy", az induláskori eszmék elárulásának fogják tartani a párt mozgalmárai. 1992-ig lejátszódott ez a Fideszben is, valamivel nagyobbat szólt az SZDSZ-ben; és a legnagyobb bajt okozta az MDF-ben. (Napjainkban az LMP és a Jobbik kínlódik ilyesmivel.) Az 1992. augusztusi dolgozat élesen támadta az ország kormányozhatóságát biztosító 1990-es MDF-SZDSZ-paktumot is. A megegyezésről a tagság csak utólag értesült, ám Antall bizalmi kérdésnek tekintette annak elfogadását; ezért aztán szőnyeg alá is söpörték a konfliktust. Csurka ezt a hallgatólagos megállapodást rúgta föl 1992 nyarán, ami nyílt hadüzenettel ért föl. Hátországát biztosítandó életre hívta a Magyar Út Alapítványt, és a következő tisztújító országos gyűlésen (1993. január) Antallal szemben elindult a pártelnöki posztért is. Bár az utolsó pillanatban Lezsák Sándor "alapító atya" kihátrált mögüle, a választási eredmény (674-536 Antall javára) jól mutatta, milyen nagy volt Csurka támogatottsága. A Magyar Út Körök mozgalma pedig már szervezeti kereteket is kínált az elégedetlenkedőknek.

A szakítás közvetlen kiváltó oka aztán az 1993-as ukrán-magyar alapszerződés lett. Csurka és az alapszerződés elutasításáért megalapított Magyar Igazság Nemzetpolitikai Csoport elsősorban azt a cikkelyt kifogásolta, mely szerint a szerződő feleknek nincsenek egymással szemben területi követeléseik. Ahogyan a Magyar Út Körök nyilatkozata fogalmazott: ez a cikkely "egy meglehet, irracionális reménykedés kioltását jelenti sok millió rendkívül nehéz helyzetben lévő honfitársunk számára". Csurka ismét létező társadalmi érzetbe trafált bele: az 1990 utáni magyar nacionalizmus lényegét ragadta meg akkor, amikor egy (mondhatni tökéletes) mondatban érzékeltette a "magyarkérdés" jelen kori értelmezhetetlenségét. Határmódosítás nem lehet, tudjuk, de vágyunk rá rendületlenül, hagyjuk hát nyitva legalább a békés határmódosítás lehetőségét (aminek aztán végképp nincs realitása). (Később a MIÉP kiskátéja ezt ki is mondta: a párt "tisztában van azzal, hogy a Trianon előtti határok visszaállítása ma már illúzió, hiszen az etnikai viszonyok azóta mindenütt a mi hátrányunkra alakultak, de az önrendelkezés és a népszavazás útján kivívható területmódosítás a még egy tömbben élő magyarság megvédelmezésére reális célkitűzés még akkor is, ha a távoli és bizonytalan jövőben mi magunk és talán szomszédaink is az Európai Unió tagjai leszünk".) A csurkai tézisből nemcsak a megemésztetlen, soha nem kibeszélt magyar történelem torzképe köszön vissza, hanem az ebből táplálkozó, ma is élő tévhitek, a valósággal való szembenézést makacsul hárító illuzionizmus is.

Csurkát és pár társát, miután nem szavazták meg az alapszerződést, kizárták az MDF-ből. Megalapította a MIÉP-et; a pártnak haláláig ő maradt az első számú vezetője.

A MIÉP fénykorát egykori szimpatizánsai nyilván 1998-2002 közé teszik; pedig Csurka közéleti pályája addigra túljutott a zeniten. Noha az Orbán-kormányt annak "puhaságáért" többször bírálta, valójában feszt kereste vele az együttműködést. (A legemlékezetesebb ilyen eset az ún. csonka médiakuratóriumoké, amikor a MIÉP és a Fidesz együtt nyomta le az MSZP-t és az SZDSZ-t.) A 2002-es választások előtt nyíltan is felajánlotta szolgálatait, amikor bejelentette: a második fordulóba jutott MIÉP-jelöltek közül százat visszaléptet a Fidesz- MDF javára, ha cserébe a megmaradt MIÉP-indulókat támogatja a koalíció. Az utólagos pártbeli magyarázatok szerint ez az elbizakodottság is hozzájárult a MIÉP kieséséhez: Csurka 10 százaléknyi biztos listás eredményről beszélt, s emiatt sok MIÉP-szimpatizáns szavazott inkább a Fideszre, hogy Orbánék biztosan legyőzzék a gyűlölt MSZP-SZDSZ-párost. ("A MIÉP úgyis bent lesz - megmondta a Pista.") A MIÉP végül, nem kis részben a példátlanul magas részvétel miatt, ha szűken is, de a parlamenti küszöb alatt maradt.

Ezek után a hosszúra nyúlt agónia, a fokozatos eljelentéktelenedés következett. A pártból Csurka minden lehetséges ellenfelét kizárta; a minden belső bírálat mögött Moszad- és kommunista ügynököket sejtő paranoiája 2002 után hatalmasodott el rajta. A 2006-os választásokon az akkor még friss Jobbikkal a hóna alatt próbálkozott, a kudarc után ennek is haragszomrád lett a vége. A MIÉP honlapja például több mint 900 napja szeretne arra választ kapni, hogy kik pénzelték a Jobbik EP-választási kampányát. (Hát, ha így rákérdeznek: tényleg, vajon kik?) A Jobbiknak a MIÉP felől érkezett politikusainak pedig, bár sosem tagadták a hatását, a 2006 utáni Csurkáról már nemigen volt jó szavuk. Korábbi renoméját nemcsak üldözési mániája, hanem zavaros pénzügyei is alaposan kikezdték a szélsőjobboldalon.

De ő volt

Nem vezér volt, hanem ideológus - ha nem is a szó klasszikus értelmében, hiszen szerény intellektuális képességei eleve alkalmatlanná tették a rendszerszerű gondolkodásra. "Ideológiája" már "bizonyított" tanok aktualizálásában merült ki: "érdeme" legföljebb abban áll, hogy ezt elsőként végezte el 1989 után.

Amíg számított a porondon – úgy 2003-ig –, gyakran játszotta el (akár tudtán kívül) a hasznos hülyét: azt a figurát, akire a baloldalnak éppúgy szüksége van, mint az ún. mérsékelt jobboldalnak. Ha az előbbinek semmi nem jutott az eszébe, vele még mindig lehetett ijesztgetni a bázist. Az utóbbi pedig, ha valami stiklire készült, mindig rá mutogatott: vigyázzatok, van nálam rosszabb is. És meglehet: az indulatok, amiket ő szabadított el annak idején, elszabadultak volna nélküle is. Ha ő nincs, az erőszak nyelvét megtalálja és elfogadottá teszi valaki más. Ha ő nem teremti meg a kapcsolatot az új köztársaság és a két háború közti kor szörnyű, fajvédő, torz nacionalizmusa között, talán megteremtette volna helyette más.

De ő volt az, aki mindezt megtette.

 

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.