„Az elmúlt öt évben jelentős mértékű kedvezőtlen változások érzékelhetők mind a drogpolitika (szabályozás, finanszírozás, politikai klíma), mind a prevenció, a kezelés és az ártalomcsökkentés területén” – állítja a négy országos szakmai ernyőszervezetet (Magyar Drogprevenciós és Ártalomcsökkentő Szervezetek Szövetsége, Magyar Drogterápiás Intézetek Szövetsége, Magyar Addiktológiai Társaság, Ártalomcsökkentők Szakmai Egyesülete) egyesítő Kábítószerügyi Civil Koordinációs Testület (KCKT). Visszaesett a kutatási adatok begyűjtése, az utolsó célzottan drogepidemiológiai lakossági felmérés például 2007-ben készült, 2009 óta pedig nincsenek kvantitatív adatok a prevenció magyarországi helyzetéről. És bár a statisztikai adatok folyamatosan a szakma rendelkezésére állnak, nehezen értelmezhetők a többi, kontextuális adat nélkül.
„Azt például tudjuk, hogy a kezelésbe vett populáció nagysága növekszik, de azt nem, hogy miért. Az arra való igény növekedett, hogy kezelésbe kerüljenek, vagy a kockázati potenciál nőtt?” – tették fel a kérdést a jelentés készítői, akik hangsúlyozták, ez nem egy objektív, általánosítható és kiterjeszthető felmérés (ami igen sok pénzbe kerülne), hanem egy szubjektív látlelet, amely 2015 júniusában készült, 92 szakember bevonásával, kisebb munkacsoportokban dolgozva. „Nem állítjuk, hogy nincs másik 92 ember, aki teljesen mást mondana, de azt állítjuk, hogy amit mi közreadunk, az a valóság egy olvasata.”
A négy nagy terület közül a legkomplexebb a drogpolitika, ahol gyakorlatilag az állam és a szakma között nincs együttműködés, az előbbi ugyanis az ellenség kategóriájába sorolja e területet. Bár elviekben létezik a Nemzeti Drogellenes Stratégia, a gyakorlatban öt éve nincs mögötte cselekvési terv, ami a konkrét tevékenységeket és azok konkrét finanszírozását meghatározná. Továbbá az Európai Unióval ellentétes irányba haladva 2013-ban ismét szigorítottak a büntető törvénykönyv droghasználatra vonatkozó szabályain, ahogyan a C lista is (azon szerek listája, amelyek fogyasztását és birtoklását büntetik Magyarországon) problémás szakmai szempontból. Az élő jelentésből világosan látszik, hogy a szakemberek szerint a drogpolitika nagymértékben nehezíti tevékenységüket, a segítség helyett az akadályozást észlelik. Így van ez a prevencióval is: fejlődés itt sem látszik, maximum „erősödés”, mint a rendőri jelenlét az iskolákban.
| ||
Az iskolai prevencióról sok mindent elárul az, hogy a legtöbbször előforduló prevenciós elem a dohányzást tiltó rendelet; az iskolán kívüli vagy a szülőknek szervezett programokkal viszont sehogy sem állunk. Megnehezíti a szakemberek bejutását az intézményekbe az is, hogy a prevenciós programok tartásához engedély kell (2004–05 táján 280 ilyen programról volt tudomásuk a szakembereknek, 2013-ban ez 10-nél kevesebb volt, idén 32 programról beszélünk); ennek feltételeit elnézve sokszor nem a szakmaiság, hanem az erőforrások megléte számít. Ennek eredménye az is, hogy az intézmények – szintén forrás híján – az olcsóbb (vagy akár ingyenes) szolgáltatást nyújtó és engedéllyel rendelkező szervezetekre bízzák a prevenciót, így kerülhetnek be az iskolákba például a szcientológusok is. „Generális elbizonytalanodás érzékelhető a területen, mert nincs egy szakmai konszenzusra épülő, világos iránymutatás, ez pedig rányomja a bélyegét a prevenciós tevékenységre is. Pedig ez az a terület, ahová a legtöbbet ígért – szakmának és társadalomnak egyaránt – a kormány, átütő eredmények még sincsenek. Itt kellene kérdőre vonni a döntéshozót” – mondta Felvinczi Katalin, a KCKT prevenciós munkacsoportjának vezetője.
Az ártalomcsökkentés a jelenlegi helyzetben talán a drogszakma legmostohább területe: ide tartoznak a fertőző betegségek terjedését megakadályozó tevékenységek és a partiszerviz. Ez utóbbi kicsit jobban működik, főként a zenei fesztiválokon, bár ez annak is köszönhető, hogy ezeket a rendezvényeket a szabályok betartásához kötik. Egy szórakozóhelyre már nehezebb bejutni az ártalomcsökkentést végezni kívánóknak, sok esetben tapasztalták a szakemberek, hogy azért nem mehetnek be, mert a szórakozóhely úgy érzi, azzal elismerné, hogy ott használják a szereket. A jelentés szerint a fesztiválokon és a szórakozóhelyeken az első három leginkább elérhető ártalomcsökkentő szolgáltatás közül az egyik az ingyenes hideg vízhez való hozzájutás. Ritka a hozzáférés a HIV-tesztekhez is, és különösen rossz helyzetben vannak a börtönből szabadulók, őket ugyanis – bár szükséges volna – nem szűrik HIV-re és hepatitisre.
Természetesen a tűcserék sorozatos megszüntetése is rontott az eleve gyatra helyzeten (ma 27 tűcserepont működik az országban), ahogyan az új pszichoaktív szerekkel kapcsolatos információhiány, az integrált ellátóhelyek hiánya, az alulfinanszírozás (az állami normatíva még a kötelezően előírt számú munkatárs bérére sem futja), vagy a droghasználók és a velük foglalkozó szakemberek stigmatizációja is. Az ellátórendszer hasonló okok miatt nem tud megfelelni a növekvő kezelési igényeknek – míg a dizájner drogot fogyasztók egyre többen vannak (és egyre fiatalabbak), addig az ellátórendszer alulfinanszírozott, tényleges és relatív (ti. lenne ember, de nincs rá pénz) szakemberhiánnyal küzd. Ráadásul nincs lehetőség az ellátási formák kombinálására, azaz „döntsd el, hogy függő vagy, vagy hajléktalan, mert mind a kettő egyszerre nem lehetsz”.
