Tisztújítás elõtt az MDF: Fix egyes

Belpol

A két héttel ezelõtti frakciószakadás és élénk sajtóvisszhangja ellenére kijelenthetõ: az MDF-ben semmi rendkívüli nem történt, a párt a terveknek megfelelõen készül hét végi, XIX. országos gyûlésére. Meglepetés nem várható: szeptember 25-én az egyetlen jelöltet, Dávid Ibolyát elsöprõ többséggel újra elnöknek választják, a várhatóan bevezetendõ új poszt (az ügyvezetõ elnöki) Gémesi Györgyé lesz, s befutnak az elõzetesen jelölt elnökségi tagok is. Bárcsak a tippmix menüjében igazodna el ilyen biztonsággal a dolgozó.

Az, hogy a pártban meglévõ személyi-politikai ellentétek végleges szakításhoz vezetnek, már régóta nyilvánvaló mindenki számára, csak az idõpont volt kérdéses - MDF-es forrásaink véleménye ebben az egyben megegyezett. Voltak ugyan, akik úgy látták: sokáig (legkésõbb augusztus közepéig) nem volt világos elõttük, hogy Lezsákék szorítják-e ki Dávid Ibolyáékat vagy megfordítva, ám a többségi nézet szerint ezt a meccset csak az elnök asszony nyerhette meg.

Miért is?

Az ellentét oka immár közhelyszámba megy: az ibista és a fideszista irány antagonisztikus ellentétérõl volna szó, amit lapunk is már agyonelemzett az elmúlt években. E sztorinak nézõponttól függõen megvannak a maga gonosz és jó szereplõi; távolabbról figyelve az eseményeket ugyanakkor kitûnik, hogy voltaképpen mindenki az MDF önállóságát védi. Dávid Ibolyáék úgy, hogy egyedül akarnak indulni a választásokon, Lezsákék pedig úgy, hogy a Fidesszel szövetségben. Mindkét álláspont mellett és ellen felhozhatók érvek, mert mindkét megközelítés racionális mérlegelésen alapul, ugyanakkor egyik sem kockázat nélküli. Egy jó választási megállapodásra építõ együttes indulás nemcsak a képviselõk sokat kárhoztatott egyéni ambícióit elégítheti ki, de újabb biztos négy évet adhat az MDF-nek mint pártnak is; és ez a bizonyosság egyedüli indulással nem garantálható - foglalható össze az antiibisták legfõbb érve. Az elmúlt két országgyûlési választás eredményei mindenesetre õket igazolják: 1998-ban az önállóan indult MDF listán gyalázatosan szerepelt, csak második fordulós (akkor már a Fidesz által is támogatott) egyéni gyõzteseinek köszönhetõen alakíthatott frakciót, míg 2002-ben a közös lista okán is járt neki e lehetõség. (Más kérdés, hogy egyéniben megint remekül teljesítettek; viszont költségvetési támogatás csak a listás küszöböt abszolváló pártoknak jár, s az MDF 1998-2002 között ettõl elesett.) Ráadásul a hazai pártviszonyok jelenlegi alakulása, a pillanatok alatt felhergelhetõ, polarizálódott választói tömegek valószínûsíthetõ reakciója - hogy ti. a gyûlölt másik legyõzése érdekében a népek oda adják a voksukat, ahol az a legjobban hasznosul - a kis pártok esélyei ellen hat. Ami újabb érv amellett, hogy butaság visszavonhatatlanul kijelenteni két évvel a választások elõtt: nincs szövetség az elsõ forduló elõtt. A képviselõcsoportból most kiakolbólított Balsai egyébként épp arra példa, miként lehet hatékonyan politizálni a "frakciómaximalizálás" érdekében: az elõzõ ciklus félidejében kevés harcosabb híve volt nála a párt önállóságának: egy, a Narancsnak adott akkori interjúban például olyan metszõ gúnnyal beszélt a Fideszrõl, hogy azt manapság Dávid Ibolya is megirigyelhetné. E kuruckodás addig tartott, míg sikerült az MDF árfolyamát oly magasra feltornázni, hogy Kövérék kénytelenek voltak egy rendkívül elõnyös ajánlattal elõállni. (Amit aztán a párt nem fogadott el, s Balsai akkor került szembe a pártvezetéssel; késõbb az MDF mégiscsak belement a közösködésbe, valamivel roszszabb oddsok mellett.)

A 2002-es választások elõtt tehát hasonló jellegû csörték zajlottak a pártban, igaz, kizárások nélkül. Az egyik fideszista ezzel összefüggésben egy kevéssé emlegetett szempontot is fölvetett lapunknak, mondván: az MDF több száz tisztségviselõnek biztosít egzisztenciát a különbözõ országos, megyei, települési hivatalokban, az önkormányzatokban. Vagyis a kérdés vizsgálata - a párt sikeres választási szereplése - sokkal felelõsségteljesebb hozzáállást igényel, nem elegendõ a nagypolitikai lángolás a függetlenségért, amit egyébiránt senki nem akar feladni.

Dávid Ibolyáék ellenben azzal igazolják nézetük helyességét, hogy a magyar választási rendszer a második forduló elõtti jó szövetség-kötést díjazza. A Fidesz 1998-ban, bár az elsõ fordulóban kikapott az MSZP-tõl, a két kör között meg tudott állapodni a kisgazdákkal, s ezért gyõzhetett végül. Ha 2006-ban a második fordulóba sok MDF-es jut legalább harmadikként, akkor szinte biztosra vehetõ a jobboldal gyõzelme. Ez nem érzelmi kérdés, ez választási matematika - fejtegetik az ibisták, magyarázatot adva egyúttal arra a jobboldalon mindig dühvel emlegetett intermezzóra, hogy 2002-ben Dávid Ibolya miért ismerte el már az elsõ forduló éjszakáján: elment a hajó. (A harmadik helyen majdnem mindenhol szabaddemokrata jelölt végzett.)

Ha az ibista és az antiibista szárny ellentéte pusztán a fentiekre korlátozódna (s mi szigorúan a politikusi nyilatkozatok alapján foglaltuk össze a stratégiai különbözõséget), felfoghatatlan volna, hogy miért fajultak idáig a korántsem áthidalhatatlannak tûnõ nézetkülönbségek: már ha tényleg csak ennyi a probléma.

Tényleg: miért is?

De hát nem csupán ennyi, ez világos. Az az indulat, amivel a Lakitelek Munkacsoport néven szervezõdött belsõ pártellenzék kommentálta Dávidék lépéseit, s az a tény, hogy a törvényességre, a fair politikai játékra mindig kínosan ügyelõ Herényi Károly frakcióvezetõ csak jogászkodó hablatyolással "igazolható" módon távolította el az õt leváltani akaró képviselõket a testületbõl, mindennél jobban mutatja: itt jóval többrõl van szó. Hogy mirõl, arra a magyardemokrata forrásokkal folytatott beszélgetések nem adtak egyértelmû választ. Az mindenesetre majdnem mindenkinél elõkerült, hogy a frakcióból egyelõre nem kizárt Lezsák Sándor a csoport motorja - ibista nézõpontból a frakció rossz szelleme, fideszista értelmezésben a megújulásért vívott küzdelem fõ alakja -, aki viszont inkább másokat küld a frontvonalba. Például a Herényi elleni bizalmatlansági indítványt - amire a frakcióvezetõ úgy reagált, hogy az aláírókat kizárta a képviselõcsoportból - õ nem jegyezte. A lakitelekiek többségét ellenlábasaik szerint "érdekeik föl nem ismerése" vezette tévútra (magyarán olyan sötétek, mint a magyar éjszaka), Balsai és Lezsák magatartását viszont a háttérbe szorítottság miatti személyes sértettség is befolyásolta. Ez a vélemény legalább annyira masszívan tartja magát az ibisták körében, mint amennyire konokul hajtogatják Lezsákék azt, hogy a dávidi MDF elõbb-utóbb az MSZP karjaiban találja magát. Sõt: több informátorunk is egybehangzóan állította, hogy Lezsák rossz közérzete alapvetõen arra vezethetõ vissza, hogy a Lakitelek Népfõiskola nevében benyújtott pályázatai az Antall József nevét viselõ pártalapítványban a reméltnél sikertelenebbnek bizonyultak. A Lakitelek Munkacsoport életre hívásával (aminek a szintén Lezsák forszírozta Nemzetpolitikai Társaság és a Keresztény Demokrata Fórum volt az elõzménye) az alapító atya voltaképpen nyomást akart gyakorolni a javak "ésszerûbb" felosztásáért - hallottuk frakciótagoktól. Tekintsük ezt is egy véleménynek: a Lezsák gründolta intézmény egykori adósságai, a Princz-féle Postabanktól kapott százmilliós nagyságrendû kölcsön, a tartozások egy részét átvállaló katolikus egyház akciója azonban jól ismertek - és emlékezetes az a vita is, amely a pártalapítvány kuratóriumának a felállítását kísérte. (A dolog pikantériája, hogy a Lezsák-birodalom pénzügyi nehézségei jórészt a Fidesz-kormány idején kerültek nyilvánosságra, nyilván nem véletlenül: akkortájt Lezsák volt a párt elnöke, Dávid Ibolya pedig a kihívója; Lezsák kampányolt az MDF önállóságának a megvédésével, Dávidot pedig a Fidesz-ügynökség gyanúja lengte körül. Az 1999. januári tisztújító országos gyûlésen Dávid aztán majd kétharmados többséggel lett az MDF vezetõje.)

A lakitelekiek villámgyors tündöklésére és bukására mindez mégsem tûnik elegendõ magyarázatnak: éppen ezért érthetõ, hogy az ibisták interpretációiban miért került elõ mind többször a Fidesz vélt szerepe. A lakitelekiek olykor összevisszának tûnõ fejtegetései - az MDF helyét hol egy szoros pártunióban, hol a Fidesztõl jobbra képzelték el -, továbbá az európai parlamenti (EP-) választásokon elért jó eredményt követõ akciói egyaránt azt a gyanút erõsítették Dávid Ibolya környezetében, hogy Balsai, Horváth Balázs, Font Sándor rendelésre dolgozik. Elõbbi kettõ már akkor kiverte a biztosítékot a pártvezetésnél, amikor a kampányban "olyan sajtónyilatkozatokat engedtek meg maguknak, amikkel tudatosan az MDF jó szereplése ellen játszottak" - fogalmazott egy, a lakitelekiek elleni fellépést helyeslõ frakciótag. Az aknamunkát az EP-választások utáni elsõ választmányi ülésen többen Balsaiék szemére vetették; amit az ott részt vevõ források szerint a megtámadottak felháborodva kértek ki maguknak.

Külsõ szemmel is érthetetlen a lakitelekiek offenzívája: mivel a párt valamennyi választott fórumán megalázó kisebbségbe kerültek, s Dáviddal szemben képtelenek voltak elnökjelöltet állítani (holott a munkacsoport megalakulásának deklarált célja volt, hogy a tisztújító országos gyûlésen alternatívát mutasson föl), próbálkozásuk kudarca borítékolható volt. A párt ellenében nem érhettek el sikert: emiatt úgy tûnik, mintha kizárásukat ki akarták volna provokálni, hogy ország-világ elõtt igazolhassák a koalícó és Dávid Ibolya összjátékát. (Balsaiék eltávolítását tudniillik a kormánytöbbségû ügyrendi bizottság szentesítette egy, az elõzõ ciklusban született módosításra hivatkozva; az öt képviselõ a bírósághoz fordult jogorvoslatért.) Ilyen fokú tudatosságot aligha feltételezhetünk a csoportról: mint ahogyan az sem valószínû, hogy közvetlen fideszes ráhatásra rohantak volna a vesztükbe. Még az a változat tûnik a legéletszerûbbnek, miszerint a nyilvánvaló pártbeli vereség miatti pánik és a korábban világosan megfogalmazott orbáni elvárásoknak (egy a tábor, egy a zászló stb.) való mindenáron való megfelelni akarás együttese motiválta õket. Az MDF-ben lehetõségeik végletesen beszûkültek (például azért, mert a jelöltállítás és a listás helyek kiosztása azon testületek joga, ahol a lakitelekiek már korábban elvágták magukat), ellenben kellõ ügyességgel elérhetik, hogy a Fidesz mostani választókörzetükben újraindítsa õket. (A kizárt öt képviselõ - fõleg Balsai István, Horváth Balázs és Font Sándor - 2002-ben magabiztosan gyõzött egyéniben.)

A közeljövõ

Nemcsak az országos gyûlés történései, de az utána következõ események iránya is jó eséllyel prognosztizálható. Szombaton az egyetlen jelöltet, Dávid Ibolyát elsöprõ többséggel újra elnökké választják, a hamarosan összeülõ választmány pedig elfogadja a frakció új szer-vezeti és mûködési szabályzatát (szmsz), ami rendkívüli jogokkal ruházza föl a képviselõcsoport vezetõjét. (Az szmsz a frakció mûködésébõl lényegében "kiveszi" a többségi elvet: a pártvezetés vagy a frakcióvezetõ személyén, vagy a választmányon keresztül bármely döntés végrehajtását felfüggesztheti.) A dolgok eddigi menetébõl az is világosan következik, hogy legalább egy kilépés (kizárás) még hátravan: Lezsák Sándoré. Ennek nagy médiavisszhangja lesz, de a vezetés pártbéli helyzetét éppúgy nem ingatja meg, mint Balsaiék távozása.

Arra azonban ne vegyünk mérget, hogy az MDF "önállósága" a megfellebbezhetetlenül egyedüli indulással egyenlõ: az MDF színei-ben tovább politizáló frakciótagok ugyanis legalább olyan népszerû egyéni képviselõk, mint Balsaiék. Ahol a Fidesz ellenében indulnának, ott nagy valószínûséggel úgy megosztanák a jobboldali szavazó-közönséget, hogy a kormánypárti jelölt gyõzne. S legyen bármilyen rossz is a véleménye a Fideszrõl egyes magas státusú MDF-vezetõknek (s fordítva: Orbánéknak Dávid Ibolyáékról), az utolsó pillanatban, ha a helyzet - például az MDF bizonytalan mutatói, a Fidesz-MSZP verseny kiegyenlítettsége - megkívánja, "a közös érdek" összehozza majd õket. "Ez az idegek harca - jellemezte a helyzetet egy frakciótag -, ha a gyõzelemrõl lesz szó, Orbánnal három perccel a lefújás elõtt is meg lehet egyezni, bármiket vágtunk is addig egymás fejéhez." Ha egyfelõl az önállóság, másfelõl a bedarálás nem jön össze, a lekorruptozott Fidesz kezet fog nyújtani a lekommunistabérencezett MDF-nek és viszont - legalábbis az egyik prognózis szerint.

Egy másik, az MDF-ben mind népszerûbb nézet szerint viszont "szükség esetén" Orbán szívfájdalom nélkül "lecserélné az MDF-et az SZDSZ-szel". A kiábrándult MSZP-szavazókra is gyúró MDF (amely 2006-ban a 10 százalék fölötti listás eredmény elérését tûzte ki célként) elnökének a környezetében "a demokrácia zálogának" tartják, hogy Orbán Viktor ne alakíthasson egyedül kormányt. Sõt van olyan politikusuk, aki egyenesen azt állította: ha a Fidesz nyer, de nem szerez abszolút többséget (és az SZDSZ-t sem sikerül kilóra megvennie), az MDF akkor is csak kívülrõl lesz hajlandó támogatni az így kisebbségi kormányzásra kényszerülõ Orbán-kormányt. Kérdés, hogy ezt a lépést megbocsátanák-e az MDF szavazói - akikrõl, mint egy vezetõ tisztségviselõ bevallotta, túl sok biztos tudásuk egyelõre nincs. Kötve hisszük persze, hogy per pillanat a 2006-os kormányalakítás okozná a legnagyobb fejfájást: odáig el is kell jutni.

Bundula István

Figyelmébe ajánljuk

Ezért nem költenek tömegek kultúrára

De miért nem? Hiszen a legtöbbünknek van igényünk a minőségi szórakozásra, nem lehet elegendő az ostoba sorozat a tévében. Mennyibe kerül a rendszeres kultúrafogyasztás, hányan engedhetik meg maguknak azt az életszínvonalat, amibe ez belefér?

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.