Az, hogy a pártban meglévõ személyi-politikai ellentétek végleges szakításhoz vezetnek, már régóta nyilvánvaló mindenki számára, csak az idõpont volt kérdéses - MDF-es forrásaink véleménye ebben az egyben megegyezett. Voltak ugyan, akik úgy látták: sokáig (legkésõbb augusztus közepéig) nem volt világos elõttük, hogy Lezsákék szorítják-e ki Dávid Ibolyáékat vagy megfordítva, ám a többségi nézet szerint ezt a meccset csak az elnök asszony nyerhette meg.
Miért is?
Az ellentét oka immár közhelyszámba megy: az ibista és a fideszista irány antagonisztikus ellentétérõl volna szó, amit lapunk is már agyonelemzett az elmúlt években. E sztorinak nézõponttól függõen megvannak a maga gonosz és jó szereplõi; távolabbról figyelve az eseményeket ugyanakkor kitûnik, hogy voltaképpen mindenki az MDF önállóságát védi. Dávid Ibolyáék úgy, hogy egyedül akarnak indulni a választásokon, Lezsákék pedig úgy, hogy a Fidesszel szövetségben. Mindkét álláspont mellett és ellen felhozhatók érvek, mert mindkét megközelítés racionális mérlegelésen alapul, ugyanakkor egyik sem kockázat nélküli. Egy jó választási megállapodásra építõ együttes indulás nemcsak a képviselõk sokat kárhoztatott egyéni ambícióit elégítheti ki, de újabb biztos négy évet adhat az MDF-nek mint pártnak is; és ez a bizonyosság egyedüli indulással nem garantálható - foglalható össze az antiibisták legfõbb érve. Az elmúlt két országgyûlési választás eredményei mindenesetre õket igazolják: 1998-ban az önállóan indult MDF listán gyalázatosan szerepelt, csak második fordulós (akkor már a Fidesz által is támogatott) egyéni gyõzteseinek köszönhetõen alakíthatott frakciót, míg 2002-ben a közös lista okán is járt neki e lehetõség. (Más kérdés, hogy egyéniben megint remekül teljesítettek; viszont költségvetési támogatás csak a listás küszöböt abszolváló pártoknak jár, s az MDF 1998-2002 között ettõl elesett.) Ráadásul a hazai pártviszonyok jelenlegi alakulása, a pillanatok alatt felhergelhetõ, polarizálódott választói tömegek valószínûsíthetõ reakciója - hogy ti. a gyûlölt másik legyõzése érdekében a népek oda adják a voksukat, ahol az a legjobban hasznosul - a kis pártok esélyei ellen hat. Ami újabb érv amellett, hogy butaság visszavonhatatlanul kijelenteni két évvel a választások elõtt: nincs szövetség az elsõ forduló elõtt. A képviselõcsoportból most kiakolbólított Balsai egyébként épp arra példa, miként lehet hatékonyan politizálni a "frakciómaximalizálás" érdekében: az elõzõ ciklus félidejében kevés harcosabb híve volt nála a párt önállóságának: egy, a Narancsnak adott akkori interjúban például olyan metszõ gúnnyal beszélt a Fideszrõl, hogy azt manapság Dávid Ibolya is megirigyelhetné. E kuruckodás addig tartott, míg sikerült az MDF árfolyamát oly magasra feltornázni, hogy Kövérék kénytelenek voltak egy rendkívül elõnyös ajánlattal elõállni. (Amit aztán a párt nem fogadott el, s Balsai akkor került szembe a pártvezetéssel; késõbb az MDF mégiscsak belement a közösködésbe, valamivel roszszabb oddsok mellett.)
A 2002-es választások elõtt tehát hasonló jellegû csörték zajlottak a pártban, igaz, kizárások nélkül. Az egyik fideszista ezzel összefüggésben egy kevéssé emlegetett szempontot is fölvetett lapunknak, mondván: az MDF több száz tisztségviselõnek biztosít egzisztenciát a különbözõ országos, megyei, települési hivatalokban, az önkormányzatokban. Vagyis a kérdés vizsgálata - a párt sikeres választási szereplése - sokkal felelõsségteljesebb hozzáállást igényel, nem elegendõ a nagypolitikai lángolás a függetlenségért, amit egyébiránt senki nem akar feladni.
Dávid Ibolyáék ellenben azzal igazolják nézetük helyességét, hogy a magyar választási rendszer a második forduló elõtti jó szövetség-kötést díjazza. A Fidesz 1998-ban, bár az elsõ fordulóban kikapott az MSZP-tõl, a két kör között meg tudott állapodni a kisgazdákkal, s ezért gyõzhetett végül. Ha 2006-ban a második fordulóba sok MDF-es jut legalább harmadikként, akkor szinte biztosra vehetõ a jobboldal gyõzelme. Ez nem érzelmi kérdés, ez választási matematika - fejtegetik az ibisták, magyarázatot adva egyúttal arra a jobboldalon mindig dühvel emlegetett intermezzóra, hogy 2002-ben Dávid Ibolya miért ismerte el már az elsõ forduló éjszakáján: elment a hajó. (A harmadik helyen majdnem mindenhol szabaddemokrata jelölt végzett.)
Ha az ibista és az antiibista szárny ellentéte pusztán a fentiekre korlátozódna (s mi szigorúan a politikusi nyilatkozatok alapján foglaltuk össze a stratégiai különbözõséget), felfoghatatlan volna, hogy miért fajultak idáig a korántsem áthidalhatatlannak tûnõ nézetkülönbségek: már ha tényleg csak ennyi a probléma.
Tényleg: miért is?
De hát nem csupán ennyi, ez világos. Az az indulat, amivel a Lakitelek Munkacsoport néven szervezõdött belsõ pártellenzék kommentálta Dávidék lépéseit, s az a tény, hogy a törvényességre, a fair politikai játékra mindig kínosan ügyelõ Herényi Károly frakcióvezetõ csak jogászkodó hablatyolással "igazolható" módon távolította el az õt leváltani akaró képviselõket a testületbõl, mindennél jobban mutatja: itt jóval többrõl van szó. Hogy mirõl, arra a magyardemokrata forrásokkal folytatott beszélgetések nem adtak egyértelmû választ. Az mindenesetre majdnem mindenkinél elõkerült, hogy a frakcióból egyelõre nem kizárt Lezsák Sándor a csoport motorja - ibista nézõpontból a frakció rossz szelleme, fideszista értelmezésben a megújulásért vívott küzdelem fõ alakja -, aki viszont inkább másokat küld a frontvonalba. Például a Herényi elleni bizalmatlansági indítványt - amire a frakcióvezetõ úgy reagált, hogy az aláírókat kizárta a képviselõcsoportból - õ nem jegyezte. A lakitelekiek többségét ellenlábasaik szerint "érdekeik föl nem ismerése" vezette tévútra (magyarán olyan sötétek, mint a magyar éjszaka), Balsai és Lezsák magatartását viszont a háttérbe szorítottság miatti személyes sértettség is befolyásolta. Ez a vélemény legalább annyira masszívan tartja magát az ibisták körében, mint amennyire konokul hajtogatják Lezsákék azt, hogy a dávidi MDF elõbb-utóbb az MSZP karjaiban találja magát. Sõt: több informátorunk is egybehangzóan állította, hogy Lezsák rossz közérzete alapvetõen arra vezethetõ vissza, hogy a Lakitelek Népfõiskola nevében benyújtott pályázatai az Antall József nevét viselõ pártalapítványban a reméltnél sikertelenebbnek bizonyultak. A Lakitelek Munkacsoport életre hívásával (aminek a szintén Lezsák forszírozta Nemzetpolitikai Társaság és a Keresztény Demokrata Fórum volt az elõzménye) az alapító atya voltaképpen nyomást akart gyakorolni a javak "ésszerûbb" felosztásáért - hallottuk frakciótagoktól. Tekintsük ezt is egy véleménynek: a Lezsák gründolta intézmény egykori adósságai, a Princz-féle Postabanktól kapott százmilliós nagyságrendû kölcsön, a tartozások egy részét átvállaló katolikus egyház akciója azonban jól ismertek - és emlékezetes az a vita is, amely a pártalapítvány kuratóriumának a felállítását kísérte. (A dolog pikantériája, hogy a Lezsák-birodalom pénzügyi nehézségei jórészt a Fidesz-kormány idején kerültek nyilvánosságra, nyilván nem véletlenül: akkortájt Lezsák volt a párt elnöke, Dávid Ibolya pedig a kihívója; Lezsák kampányolt az MDF önállóságának a megvédésével, Dávidot pedig a Fidesz-ügynökség gyanúja lengte körül. Az 1999. januári tisztújító országos gyûlésen Dávid aztán majd kétharmados többséggel lett az MDF vezetõje.)
A lakitelekiek villámgyors tündöklésére és bukására mindez mégsem tûnik elegendõ magyarázatnak: éppen ezért érthetõ, hogy az ibisták interpretációiban miért került elõ mind többször a Fidesz vélt szerepe. A lakitelekiek olykor összevisszának tûnõ fejtegetései - az MDF helyét hol egy szoros pártunióban, hol a Fidesztõl jobbra képzelték el -, továbbá az európai parlamenti (EP-) választásokon elért jó eredményt követõ akciói egyaránt azt a gyanút erõsítették Dávid Ibolya környezetében, hogy Balsai, Horváth Balázs, Font Sándor rendelésre dolgozik. Elõbbi kettõ már akkor kiverte a biztosítékot a pártvezetésnél, amikor a kampányban "olyan sajtónyilatkozatokat engedtek meg maguknak, amikkel tudatosan az MDF jó szereplése ellen játszottak" - fogalmazott egy, a lakitelekiek elleni fellépést helyeslõ frakciótag. Az aknamunkát az EP-választások utáni elsõ választmányi ülésen többen Balsaiék szemére vetették; amit az ott részt vevõ források szerint a megtámadottak felháborodva kértek ki maguknak.
Külsõ szemmel is érthetetlen a lakitelekiek offenzívája: mivel a párt valamennyi választott fórumán megalázó kisebbségbe kerültek, s Dáviddal szemben képtelenek voltak elnökjelöltet állítani (holott a munkacsoport megalakulásának deklarált célja volt, hogy a tisztújító országos gyûlésen alternatívát mutasson föl), próbálkozásuk kudarca borítékolható volt. A párt ellenében nem érhettek el sikert: emiatt úgy tûnik, mintha kizárásukat ki akarták volna provokálni, hogy ország-világ elõtt igazolhassák a koalícó és Dávid Ibolya összjátékát. (Balsaiék eltávolítását tudniillik a kormánytöbbségû ügyrendi bizottság szentesítette egy, az elõzõ ciklusban született módosításra hivatkozva; az öt képviselõ a bírósághoz fordult jogorvoslatért.) Ilyen fokú tudatosságot aligha feltételezhetünk a csoportról: mint ahogyan az sem valószínû, hogy közvetlen fideszes ráhatásra rohantak volna a vesztükbe. Még az a változat tûnik a legéletszerûbbnek, miszerint a nyilvánvaló pártbeli vereség miatti pánik és a korábban világosan megfogalmazott orbáni elvárásoknak (egy a tábor, egy a zászló stb.) való mindenáron való megfelelni akarás együttese motiválta õket. Az MDF-ben lehetõségeik végletesen beszûkültek (például azért, mert a jelöltállítás és a listás helyek kiosztása azon testületek joga, ahol a lakitelekiek már korábban elvágták magukat), ellenben kellõ ügyességgel elérhetik, hogy a Fidesz mostani választókörzetükben újraindítsa õket. (A kizárt öt képviselõ - fõleg Balsai István, Horváth Balázs és Font Sándor - 2002-ben magabiztosan gyõzött egyéniben.)
A közeljövõ
Nemcsak az országos gyûlés történései, de az utána következõ események iránya is jó eséllyel prognosztizálható. Szombaton az egyetlen jelöltet, Dávid Ibolyát elsöprõ többséggel újra elnökké választják, a hamarosan összeülõ választmány pedig elfogadja a frakció új szer-vezeti és mûködési szabályzatát (szmsz), ami rendkívüli jogokkal ruházza föl a képviselõcsoport vezetõjét. (Az szmsz a frakció mûködésébõl lényegében "kiveszi" a többségi elvet: a pártvezetés vagy a frakcióvezetõ személyén, vagy a választmányon keresztül bármely döntés végrehajtását felfüggesztheti.) A dolgok eddigi menetébõl az is világosan következik, hogy legalább egy kilépés (kizárás) még hátravan: Lezsák Sándoré. Ennek nagy médiavisszhangja lesz, de a vezetés pártbéli helyzetét éppúgy nem ingatja meg, mint Balsaiék távozása.
Arra azonban ne vegyünk mérget, hogy az MDF "önállósága" a megfellebbezhetetlenül egyedüli indulással egyenlõ: az MDF színei-ben tovább politizáló frakciótagok ugyanis legalább olyan népszerû egyéni képviselõk, mint Balsaiék. Ahol a Fidesz ellenében indulnának, ott nagy valószínûséggel úgy megosztanák a jobboldali szavazó-közönséget, hogy a kormánypárti jelölt gyõzne. S legyen bármilyen rossz is a véleménye a Fideszrõl egyes magas státusú MDF-vezetõknek (s fordítva: Orbánéknak Dávid Ibolyáékról), az utolsó pillanatban, ha a helyzet - például az MDF bizonytalan mutatói, a Fidesz-MSZP verseny kiegyenlítettsége - megkívánja, "a közös érdek" összehozza majd õket. "Ez az idegek harca - jellemezte a helyzetet egy frakciótag -, ha a gyõzelemrõl lesz szó, Orbánnal három perccel a lefújás elõtt is meg lehet egyezni, bármiket vágtunk is addig egymás fejéhez." Ha egyfelõl az önállóság, másfelõl a bedarálás nem jön össze, a lekorruptozott Fidesz kezet fog nyújtani a lekommunistabérencezett MDF-nek és viszont - legalábbis az egyik prognózis szerint.
Egy másik, az MDF-ben mind népszerûbb nézet szerint viszont "szükség esetén" Orbán szívfájdalom nélkül "lecserélné az MDF-et az SZDSZ-szel". A kiábrándult MSZP-szavazókra is gyúró MDF (amely 2006-ban a 10 százalék fölötti listás eredmény elérését tûzte ki célként) elnökének a környezetében "a demokrácia zálogának" tartják, hogy Orbán Viktor ne alakíthasson egyedül kormányt. Sõt van olyan politikusuk, aki egyenesen azt állította: ha a Fidesz nyer, de nem szerez abszolút többséget (és az SZDSZ-t sem sikerül kilóra megvennie), az MDF akkor is csak kívülrõl lesz hajlandó támogatni az így kisebbségi kormányzásra kényszerülõ Orbán-kormányt. Kérdés, hogy ezt a lépést megbocsátanák-e az MDF szavazói - akikrõl, mint egy vezetõ tisztségviselõ bevallotta, túl sok biztos tudásuk egyelõre nincs. Kötve hisszük persze, hogy per pillanat a 2006-os kormányalakítás okozná a legnagyobb fejfájást: odáig el is kell jutni.
Bundula István
