Tóth István János: Orbán ebben az elképzelésében addig fog elmenni, amíg a választók tolerálják

A jelenlegi magyar rezsim a haveri rendszerek közé tartozik, s mint ilyen, korántsem páratlan a világban. A NER égisze alatt létrejött céghálózat örökös növekedésre van ítélve, ha megáll a burjánzásban, az a halálát is jelenti – erről is beszélt nekünk a Korrupciókutató Központ Budapest vezetője.

Magyar Narancs: A magyar modell látszólagos magánya felveti a kérdést: a politikai gazdaságtan tényleg nem ismer hasonló rendszereket? Ha nem is Európában, de a világ más részein léteznek előképei?

Tóth István János: A Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) nevezett magyar szisztéma nem ismeretlen a kutatók számára, megvannak az előképei is, a politikai gazdaságtan jól leírja őket. Ezek olyan rendszerek, amelyek többnyire Közép- és Dél-Amerikában, illetve Afrikában fordulnak elő nagyobb számban – Európában Magyarország a példa erre.

MN: Hová sorolható be a NER a korrupcióelméletek, tipológiák alapján?

TIJ: Amikor korrupcióról beszélünk, akkor a közgazdaságtan által régóta tárgyalt jelenségről szólunk – ebben a tekintetben úttörő jelentőségű volt Susan Rose-Ackerman, aki a hetvenes években megjelent könyvében már elemezte a korrupció jelenségét a politikai gazdaságtan szemüvegén át. A korrupció elterjedtsége persze országról országra eltérő mértékű: mondjuk Dániában vagy Hollandiában ritka, esetleges jelenség. A korrupció – corruptio – latin eredetű kifejezés, és megromlást, romlást, romlottságot, megrontást jelent. A közgazdasági definíciója azt a jelenséget írja le, ha valaki egy állami szervezetben vagy cégben betöltött pozícióját az arra vonatkozó előírások megszegésével magánhaszon szerzésére használja fel. Innen nézve ez mikroszintű jelenség: egyedi szereplőkről és közöttük zajló tranzakciókról van szó, amiből még nem lesz rendszerszintű viszony. Vannak olyan országok, ahol a korrupció rendszeresen előfordul, és mindig adódnak olyan szereplők, akik szokásszerűen korruptak – ebből már kialakulhat rendszerszintű korrupció. A közgazdász és politológus Mancur Olsonnak van egy, a westernekből ismerős példája: e szerint van a portyázó rabló, a roving bandit, és van a letelepedett, stationary rabló. Az előbbi mindig máshol rabol, állandóan vetélkedik a többi portyázó rablóval, kiszámíthatatlanul fosztogatja a társadalmat, anarchiát teremt. Az utóbbi letelepszik és rendszeresen, kiszámíthatóan szedi a sápot – de nem visz mindent. Biztonságot, kiszámíthatóságot nyújt a teljes anarchiát előidéző portyázó rablókkal szemben. A korrupt rendszerekben vannak olyan szereplők, akik letelepedett rablóként viselkednek. Elfoglalnak egy-egy pozíciót, és onnan sápot húznak, ráadásul ezt a pozíciót hosszú távra bebetonozzák, viszont eközben kiszámíthatók, bizonyos védelmet is nyújtanak azoknak, akik „lefizetik” őket. Innen már csak egy lépés, hogy eljussunk a rablóállam fogalmához.

MN: Ez, ha jól sejtem, már egy újabb szintje a korrupciónak is.

TIJ: Bizony, akkor már maga a politikai vezető kezd letelepedett rablóként viselkedni: a kóborló rablók vetélkedésével, illetve anarchiájával szemben kiszámíthatóságot kínál. Egyedül ő és az általa kijelöltek fognak sápot szedni a gazdasági szereplőktől, illetve a köztulajdonból, ezzel együtt biztonságot is nyújt, mert előre kialakított szabályok szerint, kiszámítható módon fog lenyúlni. Az irodalom ezt hívja kleptokrata államnak vagy rablóállamnak: a magyarországi NER-t ennek egy megvalósult formájának is lehet tekinteni. Amikor a magyar kormány úgy döntött, hogy az autópályákat magánkoncesszióba adja NER-közeli „vállalkozóknak”, közöttük a Mészáros Lőrinc érdekeltségi körébe tartozó cégeknek, akkor innen kezdve, aki jövőre autópálya-matricát fog venni, az voltaképpen egy sajátos NER-adót is fog fizetni. Ez már nem része a közösségi közgazdaságtan által leírt adózási alkotmánynak, amelynek értelmében mint állampolgár önkéntesen lemondok jövedelmem egy részéről, de a befizetett adóm fejében az államtól elvárom, hogy biztosítson nekem közjószágokat, szolgáltatásokat, szavatolja a személyi szabadságot, a közbiztonságot, a tulajdonjogok biztonságát. Egy rablóállamban viszont a politikai vezető képes arra, hogy járadékot, kvázi adót szedjen a társadalom tagjaitól saját magának – strómanjain keresztül –, vagy a hozzá politikailag lojális vállalkozóknak. Úgy tűnik, ez most megvalósul a NER-ben.

MN: Leírható ez a világ a klasszikus state capture modellek révén, tehát hogy az államot ejtették foglyul összefonódó üzleti körök?

TIJ: Nem, véleményem szerint itt egészen másról van szó. Fontos megkülönböztetni két helyzetet: az állam foglyul ejtése esetén adott egy viszonylag gyenge állam, amelyet képesek befolyásolni erős üzleti csoportok, sőt esetenként szakszervezetek is. Ezek az üzleti csoportok és szervezetek politikai klienseiken keresztül képesek elintézni, hogy számukra kedvező szabályozást fogadtassanak el. Sok országban előfordul például az a jelenség, hogy valamelyik részpiacot, például az energiapiacot szabályozó szervezet, minisztérium magas beosztású munkatársa kedvez valamelyik piaci résztvevőnek a szabályozás kialakításánál…

MN: …azután jó pénzért átmegy ehhez a céghez dolgozni.

TIJ: Igen, mondjuk elvállal egy tanácsadói megbízatást. Ezt hívja a korrupcióval foglalkozó irodalom forgóajtó – revolving door – jelenségnek. Ezt sokfelé, például Nyugat-Európában próbálják jogszabályokkal korlátozni, megakadályozni a közigazgatás és a piac efféle befolyásolását. Franciaországban például három évig nem lehet elhelyezkednie egy állami hivatalnoknak egy olyan cégnél, amelynek tevékenységét szabályozóként befolyásolta. A forgóajtó-jelenség vezető politikusoknál is létezik. Ilyen eset Schröder egykori német kancelláré, aki az oroszokkal kötött nagy volumenű állami üzletek után lett a Gazprom ta­nács­adója. Ezek jó példák arra, hogy üzleti, sőt politikai körök – amelyek jelen esetben egy másik állam vezetőivel fonódtak össze – képesek lehetnek befolyásolni egy-egy ország politikáját is. A magyarországi helyzetet azonban egy másik fogalom írja le helyesen: a haveri rendszer, angolul crony system.

MN: Ezt hívják némely elemzésekben haveri kapitalizmusnak, avagy crony capitalismnak?

TIJ: Igen, a crony capitalism fogalmat mi is használtuk korábban, ám idővel rájöttünk, hogy ez önellentmondást rejt, akár csak a „szocialista demokrácia” 1989 előtt előszeretettel használt fogalma. A haveri rendszer által leírt uralmi forma ugyanis meghamisítja a kapitalizmust is, természeténél fogva leépíti a szabadpiaci gazdaságot. A haveri rendszerben az erős politikai vezető mondja meg, ki lehet a kedvezményezett, ki lehet „haver” a gazdaságban. Ezek személye változhat, láttuk jól az utóbbi években, hogy a NER első időszakának fontos szereplői – előbb Simicska Lajos, majd Spéder Zoltán – hogyan estek ki a „belső körből”, veszítették el pozíciójukat, és váltak meg érdekeltségeiktől.

 

Toth Istvan Janos_S_2240

Fotó: Gabor Sioreti Photographer_+3620

 

 

MN: Mennyire statikus vagy dinamikus a NER-nek nevezett magyarországi haveri uralom?

TIJ: Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a NER létrejött a 2010-es választások után mondjuk egy-két évvel, és azóta kész rendszerként, teljes pompájában tündököl. Pedig ez nem így van, ennek alátámasztására idézném a CEU Press gondozásában nemrég megjelent könyvünkből Csanádi Mária tanulmányát. Elemzése szerint a NER dinamikája, önfejlődése a rendszer nagyon fontos tulajdonsága: a gazdaság és a társadalom újabbnál újabb területeit, alrendszereit kebelezi be, alakítja át folyamatosan saját képére. Olyan, mint egy rákos daganat, egyre több sejtet támad meg, közben folyamatosan sérti meg a piaci verseny szabályait, gyengíti a joguralmat. A NER egyre újabb területeket hódít meg magának, és eközben nem tud leállni: képtelen a konszolidációra, mert csupán akkor van egyensúlyban, ha növekszik. Ha a növekedése leállna, akkor összeomlana.

MN: Ez úgy hangzik, mintha egyfajta piramisjátékról beszélnénk.

TIJ: Mutat némi párhuzamot a piramisjátékok működésével, csak nem annyira gyorsan és nem annyira látványosan bővül.

MN: A NER alapvetően az úgynevezett „nem támadható” piacokon terjeszkedik – lehet ezek körét is bővíteni? Vannak olyan gazdasági szférák, ahová nem tud benyomulni a NER-gazdaság?

TIJ: Először olyan gazdasági, piaci szektorokban jelentek meg, majd lettek domináns szereplők a NER-közeli vállalkozók, amelyek kapcsolódnak az államhoz.

MN: Vagyis amelyek zömmel állami megrendelésből élnek?

TIJ: Igen. Az állami megrendelésekből, közbeszerzésekből származik a jövedelem jelentős része. A közbeszerzéseken belül elsősorban olyan piacokról van szó, amelyeken az eladói és a vevői oldalon is kevés a szereplő. A nagy építőipari közbeszerzéseknél például csak néhány cég képes ajánlatot adni, és a vevői oldalon is kevesen lehetnek. Itt jellemzően minisztériumok, állami szervezetek vagy nagyvárosi önkormányzatok állnak. Autópályát például nem nagyon épít más, mint az állam. Aztán a haveri cégek olyan piacokra hatolnak be, amelyeket nem támadható piacokként szokás jellemezni: ahol nagyon nehéz, illetve nagyon költséges egy új szereplő piacra lépése, és nincs vagy gyenge az importverseny is. Ezek tipikusan nem azok a piacok, amelyeket döntően exportáló cégek alkotnak, és amelyek vevői alapvetően a vállalkozások, a lakosság, nem pedig az állam.

Az erős piaci versennyel jellemezhető piacok nem vonzók a NER-közeli cégek számára.

De nem ez a helyzet például a vendéglátás egyes szegmenseiben, így a balatoni szállodák jellemezte turisztikai piacon. Ha a haveri cégek megszerzik a Balaton környékén a szállodák zömét, akkor erre a piacra már nem nagyon érdemes belépni, mert annak viszonylag nagy költsége dacára nincs garancia arra, hogy az új versenytárs el is tudja hódítani a vendégeket.

MN: Hol vannak még párhuzamai az ilyen típusú, komplett gazdasági szektorok megszerzésével járó állam- és gazdaságszervezésnek? Korábban írta, hogy az arab tavasz előtti Tunézia, a Ben Ali-féle családi állam lenne az egyik ilyen előkép.

TIJ: Valóban, a Ben Ali-féle, rég megbuktatott tunéziai rezsim és a NER között több hasonló vonás is megfigyelhető. Rijkers, Freund és Nucifora, a Világbank kutatótriójának empirikus elemzéséből tudjuk, hogy a Ben Ali által vezetett Tunéziában úgy szabályoztak egyes gazdasági szektorokat, hogy az éppen a Ben Ali rokonsága, közöttük a fia által vezetett családi cégeknek kedvezett a többi piaci szereplővel szemben. Magyarországon hasonló mechanizmusoknak lehetünk szemtanúi: a kormányzati politikák különböző szabályozási eszközökkel, közbeszerzésekkel, állami támogatásokkal kedveznek egyes NER-közeli gazdasági szereplőknek. Hajdu Miklós szerzőtársammal végzett kutatásaink empirikus eredményei ezt támasztják alá. A NER-közeli cégek például 2011–2021 között számottevően magasabb korrupciós kockázat mellett jutottak közbeszerzésekhez, mint a velük minden másban azonos, de politikai kapcsolatokkal nem rendelkező cégek. Eközben a NER-közeli cégek nyerési esélyei (a megnyert és elvesztett közbeszerzési tenderek aránya) a közbeszerzési piacon lényegesen magasabbak voltak, mint a politikai kapcsolatokkal nem rendelkező cégeké. De olyan módon is történhet ez, amikor egy haveri cég megvesz például balatoni szállodákat, majd azt követően kiderül, hogy az állam nagy hirtelen éppen a közeli kikötőt fogja fejleszteni. Az állam ilyenkor közvetve támogatja ezeknek a cégeknek a turisztikai projektjeit.

MN: De ez csak akkor történik, ha véletlenül pont a haveri rendszer kedvezményezettjei, alkalmanként közeli rokonok vagy barátok lépnek be erre a piacra?

TIJ: Többnyire igen. Fontos feltétel a politikai lojalitás. Hogy mondjak egy másik példát: a magyar állam Nemzeti Kastélyprogramot és Nemzeti Várprogramot indított kastélyok és várak felújítására. Aztán csodák csodája, a haveri vállalkozók nyerték a programban kiírt közbeszerzések felét. Közgazdasági értelemben itt ugyanaz történik, mint egykor Ben Ali Tunéziájában.

Ráadásul látható, hogy amikor elfogynak ezek a könnyen dominálható és nehezen támadható piacok, akkor a rendszer, a haveri vállalkozók kénytelenek továbblépni, újabb piacok felé – ezt kívánja a rendszer dinamikája. Leállni nem lehet.

A rendszer szempontjából szükségessé válhatnak olyan piaci akvizíciók is, amelyeknek közgazdaságilag nem sok értelmét látni – ilyen például a Vodafone minap bejelentett megvétele. Egy veszteségesen működő, a piacon harmadik szereplőnek számító céget vettek meg olyan összegért, amely a közeljövőben nem nagyon fog megtérülni. Ezt felfoghatjuk úgy is, hogy itt a vevők, közöttük a magyar adófizetők több százmilliárd forintot adtak ki, amit tisztán közgazdasági szempontok nem indokolnak.

MN: 700 milliárd forintos vételárról van szó…

TIJ: …és ezzel egy olyan vételi ajánlatot tettek a Vodafone tulajdonosainak, amit egyszerűen nem lehetett visszautasítani. Másrészről ez is egy olyan piac, amelyre új szereplőnek nagyon nehéz belépni. Most viszont egyszerre lépett be az állam és egy NER-hez közeli „vállalkozó”. Ahol a vevők olyan szimbiózisban, szinte szoros kémiai kötésben léteznek, hogy nem is tudjuk megmondani, hol végződik a NER-állam, és hol kezdődik a partner NER-közeli magáncég, jelen esetben a 4iG. Ezzel az úgynevezett rekombináns tulajdon jön létre: nem nagyon lehet megmondani, hogy itt állami vagy magántulajdonról van-e szó.

MN: Van valamiféle természetes határa a NER terjeszkedésének a gazdaságban?

TIJ: A növekedési kényszer miatt a haveri rendszer idővel új piacokat kénytelen kinézni magának, majd elfoglalni ezeket. Természetesen nem a nagy nyugati – vagy távol-keleti – székhelyű jármű- és alkatrészgyártókról van szó. Azok a magyar tulajdonban lévő vállalkozások sem vonzók a NER számára, amelyek piacán erős a verseny, amelyek nagyon jók a nemzetközi piacon, s az árbevételük döntően exportból származik.

Ez a rendszer akár el is torzíthat egyes részpiacokat. Az ingatlanpiacon például a NER-közeli szereplők sokszor olyan tetemes, a jó politikai kapcsolataikból származó pénzekkel jelennek meg vevőként, amelyekkel képesek jóval a szokásos piaci ár felett vásárolni. Innentől már nem érvényesek a befektetésekkel kapcsolatos szokásos kalkulációk, megtérülési számítások sem, ráadásul a torta nagyobb szeletei innentől mind a NER-közeli szereplőké lesznek.

MN: Az állam legfőbb vezetői, alkalmanként maga Orbán Viktor is rendre kijelölik a NER terjeszkedésének következő célpontjait: többnyire a kiskereskedelmi hálózatokban, a bankszektorban és a távközlésben szokták keveselleni a „nemzeti”, értsd NER-tulajdont.

TIJ: Ráadásul a nagy kereskedelmi hálózatok áruházai rendre kiváló, autóval jól megközelíthető helyszíneken találhatók – ide már újabb külső szereplő sem igazán tud belépni, a haveri rendszer szempontjából ezért volna kívánatos átvenni egyik-másik szereplő helyét és infrastruktúráját. Vannak itt azután méretgazdaságossági szempontok is: minél nagyobb egy cég, annál kisebbek lesznek az egységnyi árura jutó általános költségek. A letelepedett rabló logikájából is következik, hogy a haveri cégek olyan piaci pozíciókat keresnek, amelyek „örök életűek”: akkor is lehet támaszkodni rájuk, akkor is megmaradnak, ha mondjuk az éppen  kormányzó párt kibukik a politikai hatalomból. A haveri cégek ekkor egy rejtett állam finanszírozóivá válhatnak. Ebből a szempontból Orbán Viktornak a törekvése arra, hogy a NER-közeli cégek ilyen „örök” piaci pozíciókhoz jussanak, teljesen racionális. Ebben az elképzelésében addig fog elmenni, amíg a választók ezt támogatják, illetve tolerálják.

MN: Látszik, hogy a környéken is zajlanak változások, Románia mellett Szlovákiában is sikerült megbuktatni a magyarhoz képest más jellegű, de korrupt összefonódásokkal teli kormányzatokat.

TIJ: Szlovákiában picit más a helyzet. Ott azt láttuk, hogy közvetlenül az alvilággal, a szervezett bűnözéssel fonódott össze a kormányzat több magas rangú képviselője. Ennek a helyzetnek a Kuciak-gyilkosság nyomán kibontakozó tömegmozgalmak, tüntetések vetettek véget. Romániában a korrupt politikai elit elleni fellépést a bukaresti diszkótüzet követő tömegtüntetések indították el, és vezettek aztán a kormány leváltásához, és a korrupció elleni határozottabb fellépéshez.

MN: Tipológiai szempontból a NER kezd egyedül lenni Európában, legalábbis annak középső részén.

TIJ: Lehet, hogy Európában egyedül vagyunk, de a világban, ahogy korábban említettem, nem – dél-amerikai, afrikai jelenkori példákat is tudnék mondani. Nagyon fontos különbség, hogy mi gazdaságilag jóval fejlettebbek vagyunk, mint például Uganda vagy Ghána, de a világbanki elemzések ezekben az országokban is leírnak olyan, a korrupt rendszerrel összefüggő gazdasági mechanizmusokat, amelyek nálunk is nap mint nap előfordulnak.

MN: Ha kiesne a hatalomból néhány fontos politikai aktor, kulcsfigura a NER rendszerének működtetői közül, akkor azt túlélné a rablóállam?

TIJ: Ha kivesszük a képletből a kulcsfigurát, akkor a NER megszűnne, mint dinamikusan növekvő, új piacokat kereső rendszer, ám rejtett államként tovább létezhet. A kormányzó párt választási bukásával maga a rendszer meg fog szűnni, de tovább él jó néhány gazdasági szereplő kitüntetett, kivételes piaci pozíciója, járadékszerző képessége.

MN: A laikus képzelet is nehezen tud mit kezdeni olyan nagyságrendű összegekkel, amelyek a NER-világban forognak.

TIJ: Igen, ott van például a 800 milliárdos büdzséjű Belgrád–Budapest vasútvonal, ami egyes becslések szerint 2 ezer év alatt fog megtérülni, már ha egyáltalán, és nyilván drágulni is fog a beruházás menet közben. Ezt a NER vezető „vállalkozói” (Mészáros Lőrinc és társainak cégei) építik. Hatalmas összeget költenek majd el, amelynek 85 százalékát hitel fedezi, a pénzt Kínától vettük fel, és a hitelszerződést a kínai fél kérésére titkosították. Nem tudhatjuk meg pontosan, hogy milyen feltételekkel kell visszafizetnie a magyar állampolgároknak a hitelt azért, hogy ezt a projektet a NER-közeli „vállalkozók” építhessék meg.

MN: Meg lehet becsülni, hogy a gazdaság mekkora hányada került a NER-közeli tulajdonosi kör kezébe?

TIJ: Meg lehet becsülni, habár ez komoly kutatási feladat. Vannak olyan részpiacok, amelyek teljes mértékben a NER-közeli vállalkozások kezébe kerültek. Egy téren rendelkezünk adatokkal. Kalkulációink alapján azt látjuk, hogy 2019 után a NER-közeli „vállalkozások” az összes közbeszerzés nettó értékének mint­egy 30 százalékát nyerték el – egyedül vagy konzorciumban. De ha olyan részpiacokról beszélünk, mint az útépítő cégeké, akkor azt kell mondanom, hogy a NER-közeli cégeknek a közbeszerzéseken belül itt még 30 százaléknál is magasabb a piaci részarányuk.

MN: Már jelennek meg részletek arról, mit vállaltunk az EU felé, milyen törvényeket fogad el az Országgyűlés azért, hogy megkapjuk az eddig visszatartott uniós pénzeket. Pusztán új szervezetek létrehozásának lehet bármilyen komolyan vehető, közgazdaságilag értelmezhető hatása a NER működésére?

TIJ: Bár erről több elméleti és empirikus tanulmány született, és ki tudnám ezt absztrakt módon is fejteni, inkább két magyar szólást idéznék: „ne bízd a kecskére a káposztát”, illetve „kutyából nem lesz szalonna”. A fejlődő országok segélyezésével foglalkozó szakirodalomban már a hatvanas években leírták, hogy a segélyeknek, a kormányzatoknak juttatott támogatásoknak lehet negatív, nem várt hatásuk is. A fogadó országokra jellemző korrupt kormányzati környezetben ezek nem a fejlődést szolgálják, hanem gyengítik a piaci versenyt, nem ösztönöznek befektetésre, táplálják viszont a korrupciót. Olyan ez, mintha a donorok, mint amilyen az esetünkben az EU is, olajat öntenének a tűzre. Minél gyengébb egy adott államban a társadalmi kontroll, minél gyengébb a joguralom, a kleptokrata rezsim annál inkább magára, saját gazdagodására és újraválasztására fogja költeni a beérkező pénzt. Ezt fogalmazta meg a magyar származású Peter Thomas Bauer már az ötvenes évek végén. Úgy tűnik, hogy az azóta szerzett tapasztalatok őt igazolják. Az Európai Bizottság és a magyar kormány között zajló alkudozási folyamat sem egyedi, jól ismert politikai gazdaságtani kutatásokból. A donorországok a világ más részein is egyre inkább előírtak és előírnak intézményi reformokat, antikorrupciós intézkedéseket is, például az ügyészségek megerősítését, a transzparencia fokozását a segélyek elköltésében, speciális állami szervezetek létrehozását. Csak éppen a fogadó országok politikai elitje is magas végzettségű, sokszor Nyugaton, vezető egyetemeken iskolázott emberekből áll, akiket nem szabad lebecsülni: képesek megtéveszteni, „megvezetni” a donorországok politikusait, szakértőit. A fogadó országok politikai vezetői rendre Patyomkin-intézményeket hoznak létre, imitált reformintézkedéseket vezetnek be, amivel megnyugtatják a donorországok politikusait, akik azután tovább folytatják a fogadó országok korrupt rendszerének és korrupt elitjének a táplálását.