A legnagyobb magyar kiállítóhely új vezetőjének célja, hogy hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt a kortárs művészet alakulásának előmozdítójaként s ne csak a művészetet bemutató térként jelenjék meg az intézmény.
Magyar Narancs: A pályázatokat értékelő, tanácsadó testületnek csak egy tagja javasolt, a miniszter mégis téged nevezett ki. Ez politikailag erős támogatást, szakmailag viszont gyengébb hátországot jelent, legalábbis az indulásnál.
Petrányi Zsolt: Az elmúlt években igyekeztem minél közelebbi kapcsolatba kerülni a művészekkel. Az általam szervezett projektekben súlyt helyeztem arra, hogy szakmai-kritikai alapokon kommunikáljak velük. Ezt kifejezetten élveztem, és a pályázás során is úgy éreztem, ez az én arculatom. A Műcsarnokban dolgozva, kurátorként kapcsolatba kerültem a legkülönbözőbb művészeti szervezetekkel, így szerencsére a saját generációmon kívüli fórumoknak se most kellett bemutatkoznom, noha az utóbbi öt évben nem Budapesten, hanem Dunaújvárosban tevékenykedtem. A pályázat leadása és a kinevezésem közötti időben a Fiatal Képzőművészek Stúdiója nyilvános beszélgetésre hívta a pályázókat, amit egy internetes szavazás követett. Az elmúlt években folytatott stratégiám pozitív visszajelzéseként értelmeztem, hogy itt rám szavaztak a legtöbben. (A másik két résztvevő Fabényi Júlia, a Műcsarnok eddigi főigazgatója és Bencsik Barnabás művészettörténész volt, a beszélgetés szövege a studio.c3.hu honlapon olvasható - a szerk.) Számomra az sem közömbös, hogy a tanácsadó testületből éppen Radnóti Sándor szavazott rám, akivel pedig korábban nem álltam kapcsolatban.
MN: A többiek meg pont azért nem, mert korábban már munkakapcsolatban álltatok?
PZS: A poénszerű kérdésre az a válaszom, hogy szerintem más motivációjuk volt. Talán nem nekem kellene ezt elmondanom, de a kinevezésemet széles körű tájékozódás előzte meg, aminek csak egyik eleme volt a tanácsadó testület véleménye. A történethez hozzátartozik, hogy a testület összeülését megelőző napon az Index levelezői fórumán egy névtelen levélben megjelent a bizottság egyébként titkos névsora, hogy ki kire szavazott, és a szavazatok kommentárja. Ebben én szóba se kerültem, csak Fabényi Júlia és Bencsik Barna - talán ezért is interpretálták a sajtóban a kinevezésemet ennek a polémiának az eredményeként. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a stratégiám egy lehetséges alternatívát képviselt a többieké mellett.
MN: 1995 és 2001 között a Műcsarnokban dolgoztál. Melyek a legfontosabb itt szerzett tapasztalataid?
PZS: A Műcsarnokban alapvető szemléletváltás szükséges: lassú, kényelmes stabilitásban él - pusztán azért, mert ez az ország legnagyobb kiállító intézménye és a legtöbb képzőművésze-ti érdekszféra ütköző felülete. S mert a legnagyobb, nem érzi feltétlen kötelességének, hogy megfogalmazza alapvető misszióját, hitvallását, célját. A munkatársaimmal hétről hétre átbeszéljük az intézmény működésének alapjait jelentő témákat, hogy mindannyiunkban tudatosodjék: közös célért dolgozunk, és nevezzük is meg ezt. Az együttgondolkodás hiányát komoly hibának éreztem, amikor itt dolgoztam, és ezen radikálisan szeretnék változtatni.
MN: Ez az elődeid munkamódszerének a bírálataként hangzik, de egyúttal bírálod-e a Műcsarnok utolsó tízévi kiállítási programját is, amelyben pedig belső munkatársként vagy külső kurátorként te is benne voltál?
PZS: A Műcsarnoknak ki kell alakítania egy egységes szempontrendszert, aminek alapján a kiállításait rendezi. Mert ameddig az esetlegesség jelei mutatkoznak, a külső szemlélő - legyen az művész vagy művészeti szakértő - bizonytalan lesz abban, hogy mit gondol a Műcsarnok a kortárs művészetről.
MN: A pályázatod három kulcsszava: kommunikáció, együttműködés, produkció. Ezekre épülne a stratégia és a kiállítási program?
PZS: Ezt a három fogalmat a Műcsarnok működésére tartom alapvetően érvényesnek, a művészeti koncepció kialakulása ezzel párhuzamosan történik. A három kulcsszó kiválasztása abból fakadt, ahogy a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet igazgatójaként a magyar művészeti szcéna működését láttam. És benne azokat a hiányosságokat, amelyeket illetően a Műcsarnoknak felelősséggel állást kell foglalnia és példamutatóan előrelépnie. A három fogalomból különben a kommunikációt emelném ki, ezért is adtam a pályázatomnak azt a címet, hogy "A művészet: kommunikáció". Kulcskérdés, hogy milyen csatornákat használunk fel arra, hogy megismerhetővé és megszerethetővé tegyük a kortárs művészetet. Ebben a pozícióban, ahová most kerültem, nem tarthatom fenn a művészetről való beszéd elitizmusát. Újra kell gondolni azt a nyelvezetet, amelyen a művészet az érdeklődő közönséghez közvetítődik. Vége annak a korszaknak, amikor a kortárs művészet meg nem értését a vizuális nevelés hiányosságaira fogtuk rá: olyan projekteket kell kezdeményezni, amelyek egyszerre több csoportban szólítják meg a közönség különböző rétegeit, és ismertetik fel velük, hogy a kortárs művészet a mindennapi élet egy vetülete vagy tükörképe. Ez persze a megszokottnál sokkal komplexebb gondolkodást kíván a részünkről.
MN: A pályázatodban fontosnak nevezed a Műcsarnok és a többi kortárs művészeti intézmény kommunikációját, ami nyilván egész másként fest Dunaújvárosból, mint innen. Hogyan képzeled el ezt a gyakorlatban?
PZS: Dunaújvárosban megtapasztaltam, milyen hátrányok származnak abból, hogy Magyarország kulturális élete ennyire centralizált. Főleg Budapesten kívül érzékelhető jól, hogy a kulturális támogatás a fesztiválok irányába mozdult el. Fesztiválok szervezésekor minden város abban érdekelt, hogy csatlakozó rendezvényekre hivatkozhasson, de ma még esetleges az ilyen jellegű kommunikáció az intézmények között. Példa erre a Human Conditions - Intimate Portraits című holland fotókiállítás: ez ajánlat formájában, két éven át vándorolt egyik budapesti intézménytől a másikig, mire végül Dunaújvárosba került. Sok esetben a centralizáltság miatt landolnak és fekszenek el ilyen projektek a budapesti intézményekben, miközben a vidékieknek elemi érdekük lenne a nemzetközi vállalkozásokban való részvétel, ami hozzájárulna az egész ország kulturális éle-tének színesebbé tételéhez is. A rendszeres kommunikáció megteremthetné a decentralizálás alapjait. Fontos lenne valamiféle hálózat felállítása. Nem a Műcsarnok kívánna ennek a központja lenni, a kisebb intézmények "fejeként" tüntetvén fel önmagát, de műhelyként a kezdeményezője lehet egy olyan fórumnak, amely megkönnyíti a társintézmények kommunikációját - úgy hetven ilyen lehet. A képzőművészeti életről való hagyományos gondolkodás piramisának tetején lévő Műcsarnok segíthet megoldást keresni a kortárs képzőművészeti élet problémáira.
MN: Pályázatod szerint az európai kortárs képzőművészeti életbe való integrálódást elősegítené, ha a Műcsarnok vezető pozícióban alkalmazna egy külföldi szakembert. Hogy áll ennek az elképzelésnek a megvalósítása?
PZS: Hasonló nyugat-európai intézményekben gyakran dolgoznak más országokból érkező kurátorok. Magyarország EU-tagsága a belépő arra, hogy erről egyáltalán szó eshessék. A realitások talaján maradva azonban igen csekély az esélye annak, hogy egy külföldi kurátor a magyar közalkalmazotti bértáblába strukturálódjon. Az állandó státus elfoglalásánál több esélyét látom annak, hogy bizonyos számú projektre szerződjön egy szakember az intézményhez. De a rendszeresség a legfontosabb: hogy a külföldi kurátor elkötelezettsége túlnőjön egy adott projekten. A kétirányú kommunikáció kezdeményezése szempontjából lényeges a szoros kötődése az intézményhez. Aki hosszabb időt tölt itt, azt könnyebb meggyőzni arról, hogy Magyarország képzőművészete érdekes.
MN: Egy átvilágítás szükségességéről is írsz: mit vársz ettől?
PZS: Ez a Műcsarnok szervezetének megújításával összefüggésben merült fel. De nem csak én gondoltam erre, a minisztérium is többször kezdeményezett már átvilágítást. Az első munkanapomon került a kezembe egy 2004-es, teljes körű átvilágítás dokumentációja, ami több szinten kritizálja az intézményt. Ennek ismeretében el kell gondolkodnom azon, hogy valóban szükség van-e egy újabb, költséges átvilágításra. Már csak azért is, mert annak a vagy 50 millió forintnak a záro-lása, ami idén a Műcsarnokot érinti, megkérdő-jelezi az ilyen kezdeményezések sürgősségét.
MN: A Műcsarnok főigazgatója egyúttal a velencei biennále magyar nemzeti biztosa is. Milyen elképzelésed van a résztvevők kiválasztását és a kiállítások megvalósulását övező feszültségek kezelésére?
PZS: Hihetetlenül fontosnak tartom, hogy a velencei biennálén való részvétel megmozgatja és állásfoglalásra készteti a képzőművészeti és építészeti szakmai közvéleményt arról, hogy vajon mivel és kiknek lenne érdemes megjelennie az adott periódusban. A 2002-es építészeti biennáléval indult kurátori pályázati rendszer egy élő feszültség levezetője. Minden vita és feszültség ellenére ez a megmérettetés egy értelmes rendszert alkot, ha lehet ezt így mondani. Én is tapasztaltam, hogy sokszor nem konfliktusmentes a velencei együttműködés a kurátorok és a Műcsarnok között, de ez egy tanulási folyamat. Arra kell törekednünk, hogy a szerződések körülményeit, a gazdasági ügymenet részleteit a Műcsarnok jó előre megismertesse a kurátorokkal, hogy minél zökkenőmentesebb legyen a kommunikáció.
MN: A terveid között szerepel a képzőművészeti biennále "remake"-jének megvalósítása a biennálét követő évben a Műcsarnokban. Mit vársz ettől?
PZS: Ebben hasznosítható az a "diplomáciai" szerep, amelyet a velencei biennáléval kapcsolatban betölt a nemzeti biztos, akinek egyik legfontosabb feladata, hogy a magyar kortárs művészet ügyét közvetítse a nemzetközi fórumokon. Aki járt már a biennálén, az tudja, micsoda elképesztő túlnyomásuk van ott a művészeti információknak. Kíváncsi vagyok, milyen értelmezést kaphat az ottani anyag kisebb alapterületen, szűkebb válogatásban. Ha a műcsarnoki ténykedésem öt évét egy ívnek képzelem el, akkor ennek a magaslati pontján, négy év múlva egy intézményeket összefogó nemzetközi projektet képzelek el, aminek előkészítője lehet egy ilyen kiállítás. MN: Az utóbbi években egymást követték a 60-as, 70-es évek tűrés-tiltás határán mozgó művészeinek retrospektív tárlatai. Folytatódik majd ez a sorozat?
PZS: Minden művészeti produktum, ami minőséget képvisel, érdekes és értékes számomra. Nyitott vagyok mindegyik generáció felé. De sokkal izgalmasabb kérdés, hogy mit, miért és mikor mutatunk be, tehát hogy az ilyen kiállítások tervezésénél egy átlátható indok jelenjen meg, amely tágabb, akár hazai, akár nemzetközi kontextusba illeszti ezeknek a művészeknek a bemutatását.
MN: Hogyan illeszkednek a koncepciódba az olyan, százezres tömegeket vonzó importkiállítások, amelyek rendezését a minisztérium szorgalmazza és támogatja?
PZS: Az én megközelítésemben a Műcsarnok szakintézmény: a kortárs művészet bemutatását kell segítenie. Azért hangsúlyozom ezt, mert az utóbbi időben mintha nem lenne összhang e tekintetben a különböző intézmények között, a szerepzavar jeleit tapasztalom. Érdemes lenne tisztább konstrukcióban kezelni ezeket a kiállításokat. Közülük a Műcsarnokban megrendezett 400 év francia festészete volt az egyetlen, amely minisztériumi kezdeményezésre valósult meg. Egy ilyen kezdeményezés szerepel a jövő évi programunkban is, a clevelandi Rock & Roll Hall Of Fame múzeumának a kiállítása. A végső tárgyalások az ősz folyamán zajlanak majd erről.
MN: Semmi bajom a rockzenével, de ez nem a Műcsarnokba való.
PZS: Ha már úgy alakult, hogy ilyen kötelezettségekről kell gondolkodnunk, akkor nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket így is kommunikáljuk. Miért ne derülhetne ki a meghívó szövegezéséből, hogy egy rendezvényt a minisztérium kezdeményezett? Ha ezt így tudjuk kezelni, akkor a fenntartónk felől érkező kezdeményezések nem keverednek össze a saját missziónkkal, saját programunkkal. Remélem, hogy az elkövet-kező években beáll egy egyensúly, és a két fél elképzelései nem térnek el egymástól.
MN: A pályázatod szerint a szimpla bemutatás helyett a művészet "produkciójára" törekedne a Műcsarnok, hogy a kortárs művészet alakulásának előmozdítójaként jelenjék meg. Mintha a szuverén alkotói folyamat eredményeként született művek hátrább sorolódnának azok mögött, amelyek a kurátor és a művész együttműködése nyomán valósulnak meg, kifejezetten egy kiállítás céljából. Mintha a "kép" kevésbé fontos lenne a tér műtárgyakkal történő berendezésénél.
PZS: Pontosítanom kell. Produkció alatt nemcsak az olyan közös munkát értem, mint amilyen például az Áthallás című kiállítás volt, amelyet 2000-ben a Műcsarnokban rendeztünk, hanem azt a szakmai szemléletet is, hogy a Műcsarnok mint intézmény alkotó módon vegyen részt a kiállítási struktúra kialakításában. A "produkció" kifejezés nem az autonóm művet vagy a "kész" életműveket vitatja, inkább azt veti föl, hogy a kurátori szemlélet miként tudja a bemutatás aktusát tettként, produktumként értelmezni. A művek értelmezésre szorulnak, s egy kiállítás akkor tud sikeres lenni, ha egy összefüggésrendszert jelöl, s ha ezt az összefüggésrendszert az intézmény megteremti.
