A diktatúra banalitása – Marinovich Endre és az állambiztonság címmel jelent meg az Átlátszón Ungváry Krisztián tanulmánya arról, miként működött együtt a kommunista állambiztonsággal a Veritas mostani főigazgató-helyettese, Marinovich Endre.
„Több oka van annak, hogy a munkaviszonyomat a Veritasnál nem láttam fenntarthatónak, a lényeget azonban leginkább ez a tanulmány tartalmazza” – írta a történész a Facebook oldalán nem sokkal azután, hogy írása megjelent.
Ungváry úgy kezdi tanulmányát, hogy
"Magyarországon elmaradt a közszereplők kommunista múlttal kapcsolatos átvilágítása, közkeletű szakzsargonnal szólva a lusztráció. Ennek hiányából fakad az is, hogy ehelyett a politika pótmegoldásként olyan 'ügynökdefiníciót' alkotott meg, amely tökéletesen alkalmatlan arra, hogy a társadalom szembesülhessen a pártállami rendszer elnyomó apparátusának ezen részletével."
Így az írása alapjául szolgáló esettanulmánnyal kísérelte meg, hogy egy személy életútján keresztül rekonstruálja azokat a lépéseket, amelyek nyomán "az érintett úgy válik az állambiztonság informátorává, hogy közben meg sem közelíti azt az 'ügynökdefiníciót', amelyet a jelenleg is hatályos 2003. évi III. törvény definiál".
A törvény szerint csak az nevezhető az állambiztonság hálózati személyének, aki titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, és ilyen tevékenységért előnyben részesült.
Ám, ahogy Ungváry írja, "az állambiztonság rendelkezett más – ámde egyáltalán nem elhanyagolható – segítői körrel is, az úgynevezett hálózaton kívüli társadalmi kapcsolatokkal".
A tanulmányban említett személy kilétét maga a szerző leplezi le, ő nem más mint az a Marinovich Endre, aki a Veritas Intézet egyik vezetőjeként fontos szerepet játszott abban, hogy az állami intézetként működő kutatócsoport benyelte a függetlenül tevékenykedő 56-os Intézetet.
Ungváry írásából kiderül, miért érdekes Marinovich személye, aki nem beszervezett személyként, hanem társadalmi kapcsolatként részletes beszámolókat adott az 1960-as években elnyert svájci ösztöndíja során tapasztalatairól.
Bár Marinovich korábban azt állította, megbeszélte azokkal, akikről beszámolt, hogy mit fog mondani róluk, Ungváry kiemelte: az egyik olyan személy, aki érintett volt, nem tudott arról, hogy Marinovich megbeszélte volna vele az ügyet.
„Egyébként is komoly kockázatvállalási hajlandóság kellett ahhoz, hogy egy ilyen dekonspirációs lépést valaki elkövessen, hiszen soha sem lehetett biztos abban, hogy akciója nem jut vissza az állambiztonsági szervekhez. Emellett kiemelendő az is, hogy útijelentés és 'útijelentés' között igen nagy a különbség. Egy igazi, nem idézőjelbe vett útijelentést először is egyes szám első személyben írnak. Másrészt az ilyen szövegek nem mások jellemzéseit tartalmazzák, hanem csupán azt a szakmai feladatot, amit az érintett kapott. Történeti szempontból az itt ismertetett szöveg tartalmilag nem útijelentés, hanem állambiztonsági ügynöki jelentés, még akkor is, ha azt nem beszervezett ügynök, hanem társadalmi kapcsolat vagy ügynökjelölt adta” – jegyzi meg írásában Ungváry Krisztián.
Ungváry tanulmánya végén azt is ismertette, milyen választ kapott Marinovich Endrétől a leírtakra.
