Tökölön, az egykori téeszudvaron álló krémszínû lakókocsiról, a 15 évnél is idõsebb Rába, Tatra és Volvo teherautókról, valamint a mellettük kamionponyvával letakart, fél tucatnál is több utánfutóról kevesen gondolnák, hogy egy komplett vidámpark elemei. A precízen pakolt és rutinosan összetömörített egy-két platónyi rakományról nehéz elképzelni, hogy néhány óra alatt valóban komoly méretû dodzsem, lánc- és gyerekkörhinták vagy hullámvasút építhetõ belõlük. A telepen ráadásul másfél hónapja a csend és a mozdulatlanság az úr, téli pihenõre küldték a csillogást. Dohányék tavaly is novemberre fejezték be a szezont, a kopott kék ponyvák alá hibernált állapot február végéig tart: akkor kezdõdik a felkészülés az újabb nekiindulásra, senki sem számolja, hányadikra. Csak az biztos, hogy márciustól hét hónapig megint nem lesz megállás. Évtizedek óta így megy ez, kizárólag a szezon alatt a karavánnal leírt körök mérete változott - nagyjából generációnként. Az ötvenes évekig, amikor lovak húzták a szekereket, a kiskunlacházi, abonyi, nagykátai, rácalmási és ráckeresztúri búcsúk kitették az évad felét. Jó húsz éve viszont már a március 15-i debreceni "átmozgatás", a hajdúböszörményi húsvét, a szegedi majális, a horti pünkösd és a balatonlellei nyár ad viszonyítási pontokat.
Szitává lõtt hajóhinta
Dohányék az országban ha nem is az elsõ, de a ma aktívak közül az egyik legrégebbi utazó vidámparkos család. Nevük e területen minõségi garancia, õket - ahogyan a Greznár, a Nádházi és a Sipos családot is - minden szakmabeli jól ismeri. A hírnév alapjait Dohány Mihály rakta le, miután az 1920-as években azzal került az iparba, hogy benõsült a hajdúszoboszlói és soroksári vásárokon is hajóhintát állító Gengela családba. A 30-as éveknek már önállóan, egy kézzel hajtott hajóhintával indult neki, s mellé rövidesen megépült a gyermek-, majd a lánckörhinta, aztán Magyarország egyik elsõ nagy forgója. Ez utóbbit már (igaz, borzasztóan hangos) robbanómotorral, késõbb pedig árammal hajtották. Amikor 86 évesen meghalt, akkor is a ringlispílkaravánnal haladt.
A családi legendárium tele van olyan történetekkel, hogy egy-egy nagyon jónak hitt helyen a nagy bukás elkerülése végett tábort bontottak a harmadik napon annak ellenére is, hogy 10-15 napra elõre kifizették már a helypénzt. A direkt a hét végére érkezõ rossz idõs sztorikból is többtucatnyi létezik. Ám ha igazán rosszul mentek a dolgok, az az anekdotaszerû történet adott erõt, ahogyan Dohány Mihály a II. világháborút követõen talpra akart és tudott állni.
Amikor nyilvánvaló lett számára, hogy a Kiskunlacháza felé gyorsan közeledõ fronthoz képest a muraközi lovak és a hajóhintával terhelt szekerek túl lassúak a meneküléshez, egy ottani házban hagyta a szétszerelt faállványzatot és a többmázsás fémteknõket. Ám így is beérték; jól karbantartott, teherbíró lovait elvették tõle a szovjetek, és két kisméretû, lestrapált lovacskát adtak értük. De legalább adtak valamit. A Kiskunlacházára bevonulók az épségben maradt épületbõl a bárkákat a közeli tóhoz vitték. Csak akkor hagytak fel a tervezett csónakázással, amikor a nehéz légi ladikokkal együtt ketten már végleg elmerültek. A bosszú nem maradt el: a katonák felgyújtották a házban az állványzatot, majd szitává lõtték és a tóba süllyesztették a megmaradt hajótesteket. Ma is hihetetlennek tûnik, hogy 1945 nyarán ugyanezek a hajók ismét himbálózva hasították a levegõt. Annak ellenére, hogy Dohány Mihály akkortájt egy motoros futár gázolása miatt éppen medence- és lábtöréseibõl próbált felépülni. Nem tudni, hogy a hitetlenkedõknek-e vagy mementó gyanánt, de az egyetlen épen maradt gerendából az újjáépülõ gyerekkörhinta oszlopa lett. A fémteknõket pedig aprólékos javítgatás után ismét szolgálatába állította. Mivel a háború után nem volt pénze senkinek, menetdíjként tökéletesen megfelelt egy tojás vagy három csõ kukorica.
Céllövölde: a kezdet és a vég
Dohány Mihály soha nem épült ugyan fel egészen és sánta maradt, céllövöldésként boldog életet élt. Három fia született: Lõrinc és Dezsõ, valamint a legkisebb fiú, a "körhintás Feri bácsi". Utóbbi mostanra (apjához hasonlóan) nyugdíjasként is az utazó vidámparkosok életét éli, büntetésnek venné, ha otthon kellene maradnia. A megjelenésében és modorában egyaránt tiszteletet parancsoló öregúr nem nagyon szeret visszafelé nézni. Szerinte az életük annyira nem volt jó, hogy sokat kéne mesélni róla. "Még akkor se, ha így a múltunk elkopik és lyukas lesz, mint egy agyonhasznált cipõ" - mondja, miközben az asztalon a kezei egymást kötik csomóra.
Az 50-es, 60-as évekrõl sem szívesen beszél. Rosszul éltek, ötüknek kevés volt a bevétel, s minthogy a bátyjaival ellentétben neki még nem volt se szakmája, se felesége, õ maradt a szüleivel. Elém rak egy fényképet, rajta egy poros kistelepülésen felállított nyolc, egyszerû, nem átfordulós hajóhinta. Jászalsószentgyörgy - ennyi a kommentár. Csak akkor válik bõbeszédûbbé, amikor az utazó vidámparkos kezdet és a vég szimbólumáról, a céllövöldérõl mesélhet.
Miközben az utóbbi 50 évben egyre újabb, nagyobb és jobb minõségû játékokat építettek (elsõsorban Horvát Mihály és Borostyán István mérnökök segítségével), s a lovas kocsit elõbb a Láncbuldognak becézett traktorok, majd teherautók váltották; miközben a ponyvasátrakat egyre tágasabb lakókocsikra, a két nagy ruhás- és edényesládát szekrényekre cserélték, a céllövöldének csak a tulajdonosa változott. Az üze-meltetés dolgai Dohány Mihályról a legkisebb fiára szálltak, majd amikor az idõsebb Dohány Ferenc lett a családi vállalkozás vezetõje, a cél-lövölde ismét az édesapa kezei közé került. Tõle nem sokkal a halála után a mára egyébként a Mutatványos Vállalkozók Országos Egyesületének alelnökévé lett unoka, az ifjabb Ferenc örökölte, akitõl az üzemeltetés joga (egy újabb vargabetût leírva) néhány éve megint az apjára szállt. Akkor, amikor néhány éve átadta a fiának a Dohány-birodalom képzeletbeli marsallbotját.
A néhány réteg új festéktõl és a hurkapálcákra felszúrt ajándékok cserélõdésétõl eltekintve a céllövölde ma is ugyanaz, mint amit az idõsebb Dohány Ferenc felnõtté válásának küszöbén örökül kapott a 60-as években. A trükk is ugyanaz: nem a puskacsõ apró görbítése a lényeg, hanem az az egyszerû tény, hogy 2 méter 50-rõl egy függõlegesen álló hurkapálcát még a jól lövõknek is nehéz pontosan a golyó röppályájába igazítaniuk.
A céllövölde voltaképpen azért van, hogy a vidámparkba látogatókat és a körhintára, hullámvasútra várakozókat valamivel elszórakoztassa és helyben tartsa. De jó edzõterep az ipar elsajátítására is, mert munkát sokat ad, de nem hoz annyit a konyhára, hogy a kezdõ túlbecsülje magát. Igaz, annyit se, hogy érdemes legyen az egészet továbbfejleszteni vagy kibõvíteni. Takarékos és átgondolt praktikákra szoktat, mert bár az utazó vidámpark összbevételén (ahogyan a költségeken is) egyenlõ arányban osztoznak, a céllövölde kasszájába folyó pénz felébõl árunak kell kerülnie a pálcákra.
Dohányéknál annyira nyereség nélküli lett a céllövölde fenntartása, hogy ma már sokszor csak azért viszik magukkal, hogy ez is ott legyen a placcon. Amúgy pedig szinte kizárólag Balatonlellén tartják nyitva, de ennek egészen más oka van.
Az aranykortól az elfogyó levegõig
Idõsebb Dohány Ferenc komoly eredménynek tartja, hogy elérte: fiai nem hozzá hasonlóan, havonta iskoláról iskolára vándorolva tanultak. Ez persze azzal is járt, hogy Feri 14 éves koráig Debrecenben lakott rokonoknál, aztán pedig egyedül élt a fõvárosban. De az öregúrnak szerencséje volt, mert mindez a fia hasznára vált. Mindketten azt mondják: a 80-as évek közepétõl a végéig tartó rövid, de boldog néhány év volt a vállalkozás legszebb idõszaka. A maszekvilág derekán talán csak a nagyvárosi taxisok voltak gazdagabb "kiskirályok" náluk. Az aranykorban bevállalt fejlesztések máig kamatoznak, ráadásul a fellendülés, bármennyire is csak 5-6 évig tartott, kimondottan jókor jött. A családi vidámpark éppen akkor heverte ki eddigi legnagyobb veszteségét, és a busás bevételek könnyebben emészthetõvé tették a történteket.
Úgy esett, hogy '83-ban az éjszakai országúton defektet kapott idõsebb Dohány Ferenc hiába kormányozta szabályosan az út szélére (elakadásjelzõ, háromszög stb.) a Rábát, egy másik teherautót vezetõ, alvó sofõr elég volt ahhoz, hogy az akkori sláger, a lánckörhinta használhatatlanná törjön. A hintából még 200 méterrel odébb is találtak darabokat, de Dohány sértetlenül megúszta, mert az ütközés elõtt nem sokkal kiszállt a fülkébõl. Az okozott kár nagy részét a biztosító (jóval késõbb) megtérítette ugyan, ám a ringlispílesek a következõ években a bevételkiesést és az új eszköz megépítéséig szükséges idõt és pénzt nagyon megsínylették. 1985 körül jókor jött hát a jó világ, és a bevételekbõl olyan fejlesztésre is futotta, amirõl ma már álmodni sem érdemes.
Még Dohány Mihály idején szoktak rá, hogy a nyarat Balatonlellén dolgozzák végig. Megszerették õket a helyiek, ráadásul a szezonban a vidámparkért messzebbrõl is a településre érkezõ turisták költekezésének köszönhetõen törvényszerûen kialakult a szimbiózis. Ennek köszönhetõ, hogy amikor 15 éve a szokott helyen, a 70-es út melletti Zanzibárnál benzinkút kezdett épülni, a polgármester Dohányéknak egy másik területet ajánlott megvételre, egészen baráti áron. Máig ott "nyaralnak" (reggeltõl éjszakáig dolgozva) június elsõ hetétõl augusztus közepéig. Dohányék csak itt állítják üzembe az összes eszközt: a három körhintát, a két gyerekhintát, a dodzsemet, a céllövöldét és a kosár-labdajátékot. Emiatt nincs ugyan lényegesen nagyobb bevételük, de minthogy a járulékos költségek itt kizárólag a villany- és vízszámlára szorítkoznak, teljes lehet a kínálat. Van idõ az építésre, mert nem kell hetente össze- és kipakolni, nem kell a kamiononként 100 kilométerre 35 liter gázolajjal számolni, és nincs helypénz sem. Balatonlellérõl származik a család éves bevételének 30-35 százaléka.
Az aranykor szezonjai a rendszerváltás idején a túl sokak által kiváltott ipar és a fizetõképes réteg drasztikus csökkenése miatt máig tartó recesszióba fordultak. A költségek drasztikus növekedésével egyenes arányban az utazó vidámparkosok körül lassan fogyni kezdett a levegõ. Dohányéknál az ekkorra irányító szerepet vállaló fiatalabb Ferenc azonban ma úgy látja: nem elsõsorban az energiahordozók árával van baj, mivel az elmúlt 15 évben számtalan költségtakarékos megoldást bevezettek. Ennek egyik mulatságos és alkalmanként nagyon is kiélvezett bizonyítéka, amikor a villamossági szaküzletben 100-150 darab 5 wattos varrógépizzót kér. A gond szerinte a helypénzek elszabadulásával és kiszámíthatatlanságával van. Mert annak ellenére, hogy az éves bevételük alig vál-tozik, a bevételre rákényszerített települések némelyike irreális összeget kér. Feri megjegyzi: több esetben külön hangoztatnia kell, hogy nem megvenni, csak néhány napra bérbe venni akarja a területet. A helyzetet tovább rontja, hogy a rendszerváltás után a ringlispílek és céllövöldék számára kiváló területnek számító lakótelepi grundokra kisebb bevásárlóközpontok épültek - kiszorítva ezzel a mutatványosokat a kevésbé frekventált területekre.
Az országban ma mintegy 300 ilyen jellegû vállalkozói engedély van forgalomban. Ez valójában legfeljebb 75-80 családi vállalkozást takar, amibõl 8-10 tavaly abbahagyta. Márpedig aki egyszer itt bedobta a törülközõt, az többé nem kezdi újra. Az ifjabb Dohány Ferenc hivatalból mégis bízik abban, hogy az embereknek szükségük van az ilyesfajta szórakozásra. Aztán õ maga mondja: nagyapja világa abban az értelemben is megváltozott, hogy ma már a gyerekek is kibírják, ha nem ülnek föl a körhintára.
Szabó M. István
