"Milyen kölcsönt szoktam én adni? Nekem te csak azt az egyet mondd meg, ki mondta, hogy hozzám gyere, aztán mehetsz is vissza, ahonnan jöttél! - támad a tudósí-tóra Róbert, a helyi cigány önkormányzat elnöke. - Nem érdekel az újságod, csak azt mondd, melyik volt!" A beregi Fehérgyarmat környékének egyik falujában vagyunk, két faluval odébb mindenki a zömök, alacsony férfit és családját jelölte meg, mint akiktõl pénzt szoktak kölcsönkérni. A cím alapján a házra a település újabb épületei között, a cigánysortól jó messze találunk rá. Néhány éve újíthatták fel, a lakók jólétét egyértelmûen jelzik a kapu oszlopain trónoló puttók és a kertben parkoló hetes BMW.
Róbert csak sokára hajlandó elhinni, hogy nem a rendõrség vagy az adóhatóság embere vagyok, közben felesége bentrõl gyõzködi, hogy ne álljon szóba senkivel, a ház mellett három, harci kutyának látszó állat rángatja a drótketrec oldalát. A férfi végül az egyik, õhozzá tartozó település nevének sokadik említésére beenged, az asszony viszont a szokásokkal ellentétben vonakodik eleget tenni háziasszonyi feladatainak. Az átlagos méretû kockaház belül is jó minõségû anyagokkal van burkolva; az élénk színû bútorok kicsit hivalkodók, minden falra jut szentkép vagy feszület. A nappaliban a fehéres mûmárvány járólapokon a bordó bõrgarnitúra darabjai a méretes házimozirendszer felé vannak fordítva.
"Azért nehogy azt higgye, hogy én a kölcsönzésbõl élek. Van nekem rendes munkám, fuvarozócégem, teherautóim, pénzt csak akkor adok kölcsön, ha bekopog egy ismerõs és kér. Ha mondjuk adok tízezret, a következõ hónapban visszaad húszat, ha nincs, akkor utána harmincat.
Nem én találtam ki, ez itt a szokás"
A 47 éves Róbert régebben a téesznél dolgozott, 13 éve egy kölcsön-teherautóval kezdte a szállítmányozást, ma viszont már jó pár kocsija és több munkagépe van, amiket a fiai és az alkalmazottai vezetnek. "Vagy nyolc éve volt, akkor még a telepen laktunk, átjött az egyik szomszéd a feleségem sógorának a családjából, hogy nincs mit enniük, adjak már kölcsön egy ezrest. Maga mit csinált volna? Persze hogy adtam - mesél Róbert a zughitelezés kezdeteirõl. - Aztán jöttek egyre többen, hogy nekik is kell. Elõtte K-ról járt át valaki pénzzel, de az embereivel egyszer ki-kergettek egy asszonyt a házából, mert nem tudott fizetni, elvitték a bútorait, aztán a nõ rokonai elkapták és nagyon megverték. Utána már nem nagyon jött ide, én meg itt voltam, hát tõlem kértek. Nem akartam én ezzel foglalkozni, csak így alakult."
A telepen, ahonnan az uzsoráshoz irányítottak, korábban többen panaszkodtak a férfira és még inkább a nagyobbik fiára, hogy sokszor erõszakosan hajtják be a kinnlevõségeket. "Nem kell idejönniük, megyek én vagy valamelyik fiam, ha lejár a tartozás - magyarázza az extra szolgáltatásokat Róbert, de tagadja, hogy megfélemlítené az adósait. - Sosem csaptunk meg senkit, elég, ha rájuk kiabál az ember, aztán máris elõkerül a pénz a fiókból. Ha hagynám, hogy az egyik ne fizessen, akkor a többi se akarna" - avatja be lapunkat a kölcsönzés buktatóiba. "Azt mondd meg, hogy ha annyira félnek, miért választottak meg kétszer is kisebbségi elnöknek!" - kérdezi a kezeit széttárva Róbert.
"Mert más nem mert indulni, szavazni meg muszáj voltunk, így mondták a Robiék" - válaszolja a kérdésre késõbb Mária, a négygyerekes asszony a faluszéli roma telep lepusztult házainak egyikében. Az évek óta szinte kizárólag szociális járulékokból és segélyekbõl tengõdõ család dohos lakásának minden zugáról ordít a nélkülö-zés. Máriáék öt éve szorultak meg, a férje az anyja temetésére kért kölcsön húszezer forintot a vállal-kozótól. Azóta fizetnek húszezret minden hónapban: amint a postás hozza a családi pótlékot, valaki jön Róbertéktõl a pénzért. "Nem tudom már, mennyit kéne adnom, hogy ne járjanak többet a nyakamra a Robiék. Mindig mást mondanak, utoljára a fia mondta, hogy százhúsz. Na, maga mondja meg, most honnan vegyek annyit!" Mária szerint a faluban majdnem minden szegény cigány család hasonló cipõben jár, és volt, aki éjszaka azért menekült el a házát is hátrahagyva, mert már minden pénzét az uzsorásnak kellett adnia. Egyszer a testvérével megbecsülték, hogy mennyi lehet az uzsorakölcsönökbõl származó havi bevétel: a helyben és az érintett falvakban lakó ismerõsök havi törlesztéseibõl 470 ezerig jutottak, aztán nem számoltak tovább.
A kölcsönzés csak mellékjövedelem, a fõ bevételi forrás a vállalkozás - állítja Róbert. "Hát kényszerítettem én õket, hogy tõlem kérjenek? - védekezik. - Amikor lehet panaszkodni, akkor sírnak, de ha elfogy a pénz, egybõl megtalálnak? Ha én nem adok, akkor nincs tovább, a bankban úgysem kapnak - ecseteli a lehetõségeket. - Azt miért nem kérdik, hogy nekem mibõl telik adni nekik? Biztos tojom a pénzt, azt onnan" - fejtegeti indulatosan. "Mindenki tudja, hogy mik a feltételek, a tartozást meg kell adni" - válaszolja késõbb arra a kérdésre, hogy ha valaki már a sokszorosát visszafizette a tartozásának, miért nem "szabadítja fel". A férfi csak három faluban és csak romáknak hitelez. Mint mondja, a "magyarok" nem szívesen kérnek tõle, amikor meg egyszer mégis adott, akkor is õ ütötte meg a bokáját: "Nem tudták visszaadni a pénzt, aztán amikor a fiammal elmentünk szólni, ránk küldték a rendõröket. Na, ilyen a romáknál nincs!" Róbert szerint mindegyik faluban megvan az ember, akitõl kölcsön lehet kérni: a hitelezõk felosztották a piacot, és nem mennek át egymás területére. Mint mondja, ha tehetné, kiszállna, mert már többen megfenyegették, de ahhoz az kellene, hogy le tudja zárni az üzleteit.
Lajos egy 450 fõs észak-borsodi falu uzsorása. Csak a falubelieknek ad kölcsön, mert amikor néhány éve a szomszéd faluból kért és kapott valaki, pár nappal késõbb Lajosék éjjel arra ébredtek, hogy ég fölöttük a tetõ. A család vette az üzenetet. Lajos egyébként származásra való tekintet nélkül mindenkinek ad, aki kér, ami érthetõ, mivel a világtól elzárt kis faluban mindenki szegény. Állandó munkája csak 4-5 embernek van, hónap végén majdnem mindenki rutinszerûen megszorul, így nem sok értelme lenne etnikai alapon szelektálni. A havi kamat Lajosnál "csak" ötven százalék, és a tartozásokról a mindig magánál tartott
füzetben vezet gondos kimutatást
A 28 éves férfi öt éve hitelez: örökölt egy rokon után egy telket és egy romos házat Békésben, és amikor a faluban híre ment, hogy hirtelen pár száz ezer forint ütötte a markát, megjelentek a kölcsönért kuncsorgók. A nagydarab, akkurátus fiatalember adott mindenkinek, de okulva az elsõ rossz tapasztalatain, egy idõ után kamatot kezdett kérni, és mindent felírt egy papírra.
"Amikor elkezdtem kölcsönadni, azt sem tudtam, mi van, hogyan kell kiszámolni a tartozásokat. Van egy unokatestvérem Edelényben, az mondta, hogy írjam fel, kinek mennyit adtam, mert különben el fog úszni a pénz. Azt is mondta, hogy aki kér, annak mindig adjak, mert abból fogok majd megélni. Akkor még nem értettem, hogy miért. Mostanra már kiokosodtam."
Lajos ma már a falu legszebb házában lakik várandós feleségével és két ikerkislányával. Van egy ötéves Opelje, kismotorja, és büszkén meséli, hogy már kétszer voltak nyaralni: egyszer a Balatonnál, idén pedig az Adrián. A nem éppen tipikus sikertörténet hátterében persze az õ esetében is környezete megsarcolása áll, Lajos azonban, mint mondja, igyekszik a lehetõ legjobban végezni a "dolgát". "Minden hónapban megmutatom mindenkinek, hogy hogy áll, mennyit fizetett, mennyi a tartozása, hogy ne legyen vita. Ha kérnek, elõttük írom be a füzetbe, hogy lássák, nem csapom be õket, bár sokan nem tudják elolvasni" - kacsint, miközben az etikus kölcsönzés szabályairól mesél. Lajos büszke karitatív tevékenységére is: amikor például két éve télen egy vihar két ház ablakait is betörte, õ vett a saját pénzébõl új üveget, hogy a kisgyerekes családok ne fagyoskodjanak.
A valóság persze nem olyan szép, mint amilyennek Lajos láttatni szeretné, bár tény, hogy tõle az uzsorakölcsönök nyújtását többen élik meg valódi szolgáltatásként, mint kizsákmányolásként. Többen, de nem mindenki: "Jöjjön csak el akkor is, fiatalember, amikor jön a postás a nyugdíjjal meg a szociális pótlékkal, hogy akkor is ilyen népszerû-e a Lajos" - mérgelõdik egy néni a polgármesteri hivatal mellett. Mint mondja, a pénzek behajtásakor Lajos autóba ül, és úgy jár házról házra. "Amikor a fiamnak lejárt a munkanélküli-segélye, és nem tudta megadni a tizenötezer forintot, amivel tartozott, a Lajos meg a sógora jártak utána és üvöltöttek vele, amíg oda nem adta a nagyapjától örökölt gyûrûjét, hogy megszabaduljon tõlük. A templomban meg a falugyûléskor bezzeg urizál, csak hát meg kell nézni, hogy kinek a vérét szívja."
Nem sokkal jobb a véleménye Lajosról Kálmánnak sem. "Amikor a nyáron kértem tõle tízezret, mert elmehettem volna napszámba Szerencsen, de kellett egy új cipõ, hogy elvállalhassam, és a családnak is hagyni kellett valamit, akkor azt mondta, hogy nincs pénz, amíg a múltkorit meg nem adom neki. Így aztán nem tudtam elmenni, pedig tudta, hogy minden pénzit megadtam volna, amikor hazajövök" - meséli hónapokkal az eset után is mérgesen a hórihorgas férfi a kocsma elõtt a hóesésben. Lajos szerint viszont Kálmán és a többi panaszos csak azért mérges, mert nem írta le a tartozásaikat. "Nem tudom pontosan, mennyi a pénzem, de amit mondanak, hogy sok száz ezer minden hónapban, az nem úgy van, mert amit megadnak, utána pár héttel vissza is kérik, nálam meg alig marad" - próbálja eloszlatni a gazdagságával kapcsolatos mítoszokat. Ajánlatomtól azonban - hogy a mindentudó füzet alapján együtt számítsuk ki hozzávetõleges jövedelmét - Lajos frappáns kifogással, "üzleti titokra" hivatkozva zárkózik el.
Azt is tagadja, amit a faluban többen, köztük Kálmán is állít, hogy tavaly a már említett sógorral és annak barátjával megkeresték egy adósát, aki két megyével odébb menekült egy kilátástalan hetvenezres kölcsön terhei elõl, és úgy megverték, hogy két hétig volt kórházban. "Ezeket azok mesélik, akik irigyek arra, amit megteremtettem, és ami nekik nem sikerült - mondja önérzetesen. - Békés ember vagyok, azt viszont nem szeretem, ha becsapnak" - vall ugyanakkor türelme korlátairól. Úgy tûnik viszont, hogy tényleg nem érti lapunk kérdését: vámszedésnek vagy hasznos szolgáltatásnak tartja-e az általa nyújtott pénzügyi segítséget: "Ha te lennél az én helyemben, te is ezt csinálnád. Itt az emberek máshoz nem mehetnek pénzért, csak hozzám. Ha én nem adok, van, aki éhen is halna. Ha viszont kevesebbet kérnék, vagy nekem nem maradna, vagy nekik nem lenne mibõl adnom."
Lapunk sem Beregben, sem Borsodban nem találkozott olyan emberrel, aki azelõtt került volna adósságcsapdába, hogy uzsorakölcsönt vett fel, vagy akár csak hallott volna ilyen emberrõl (bár egyik riportalanyunk kérdésünkre hajdani OTP-s lakáskölcsöne piacosítását jelölte meg elszegényedése okaként). A jelenlegi körülmények között a legtöbben furcsamód mégis úgy gondolják, hogy szükség van az uzsorásokra, különben az akut pénzzavarban nem lenne kihez fordulniuk. A probléma persze az, hogy az uzsorások "ügyfelei" krónikus pénzhiánnyal küzdenek, és a hitelezõik éppen ezt használják ki, hogy a kamatrabszolgáikká tegyék õket. A saját szavaival ugyanerrõl mesélt a Narancsnak a 61 éves József, Róbert egyik régi adósa: "A rokkantnyugdíjam 39 ezer forint, a feleségemé 22, gyerekünk nincs. Két éve, amikor elestem és nem tudtam kijárni fáért, kölcsönkértem tizenötezer forintot tüzelõre. Eleinte tizenötezret adtunk, ma már a infláció miatt húszat. Annyit azonban mindig meg fog hagyni a Robi, hogy ne haljunk éhen, mert akkor ki fizetne neki tovább?"
Miklósi Gábor
(A megszólaló személyek és az érintett települések azonosítha-tatlansága a cikk létrejöttének feltétele volt.)
