"Úgy kezdõdött, hogy befizettünk egy háromhetes egyiptomi társas útra, de az iroda induláskor csõdbe ment, a kairói szállodába már be sem tehettük a lábunkat. A csoport visszaszállingózott a reptérre, mi viszont elhatároztuk, hogy saját szakállunkra, az ajándékokra szánt költõpénzre hagyatkozva végigcsináljuk az utat. Utcai árusoknál ettünk, panziók tetejére kéredzkedtünk fel aludni, a helyi közlekedést használtuk, stoppoltunk, de mindent megnéztünk, ami eredetileg benne volt a programban. Ettõl kezdve magunk terveztük az útjainkat, egyre hosszabb idõre mentünk, és egyre messzebb jutottunk. Rájöttünk, hogy az egzotikus országok zömébe eljutni sem drága" - mesél elsõ, meghatározó úti élményérõl Gábor, a fõvárosi informatikus, aki azóta barátnõjével az év jó részében azért is dolgozik, hogy aztán utazhasson.
| ||
Hippi hippi shake
Sokszor már a költségek jelentõs hányadát kitevõ repülõjegyen is sokat lehet fogni. Például úgy, hogy nem veszünk. "India csak hat megálló a Keletibõl" - mondják hátizsákosok arra utalva, hogy a Románián, Bulgárián, Törökországon, Iránon és Pakisztánon keresztül vezetõ utat hat átszállással is megtehetjük. A hatvanas években elõször hippikaravánok szelték át Eurázsiát, hogy aztán Goáról, Bangkokból vagy Katmanduból évek múltán se térjenek haza: az úgynevezett "hippi-trail" - az Alaszkától a Tűzföldig tartó "gringo-trail" (más néven Panamerican), illetve a Johannesburg-Kairó korridor mellett - hamarosan a hátizsákos utazók kedvelt tanösvénye lett. Egy év kuporgatás, konzultáció és tervezgetés után tavaly Gábor és Zsófi is elindult, hogy végigzötyögjön rajta. Bõ tíz hónapig tekeregtek Ázsiában: szétnéztek Iránban, Pakisztánban, bemerészkedtek Afganisztánba, voltak Indiában és Nepálban, embercsempészek teherautóján érkeztek Tibetbe, majd bejárták Thaiföldet, Burmát, Laoszt, Vietnamot, Kambodzsát, de nem feledkeztek el Indonéziáról sem, és mielõtt a transzszibériai expressz visszahozta volna õket, még néhány hajdani szovjet tagköztársaságba is beköszöntek. "Bizonyos kényelmi igényeinkrõl lemondtunk, de egyáltalán nem sanyargattuk magunkat, ettünk és aludtunk rendesen. Sehol sem költöttünk többet napi tíz dollárnál, így az egész út alig több mint nyolcszázezer forintba került fejenként. Ebben persze nincs benne az útközben ellõtt hetvenöt tekercsnyi film ára."
"Spórolni mindenen lehet" - vallja Péter is, aki évente legalább egy hónapra hagyja ott a biztosítótársaság irodáját, hogy távoli, ám költséghatékony utakon engedje ki a gõzt. "Még a repjegy árából is le tudok alkudni 2-3 százalékot. A vízumot magam intézem, használt útikönyvekbõl dolgozom. A helyszínen a legtöbbet a befizetett túrák költségébõl szoktam alkudni, de ha kitartó vagy, a szállás is olcsóbb lesz, ráadásul én szeretek éjszaka utazni. Csak az utcán eszem, amit az orrom elõtt fõznek, abban jobban megbízom. Nekem ilyenkor nem kell szesz, és nem kellenek a drága túraholmik sem, útközben jössz csak rá, mennyire kevés cuccra van szükséged. És ha nem vásárolsz be a tucatgyarmatáruból, azzal se megy a pénz. A csomagot napokra a szálláson, közlekedési társaságnál hagyom megõrzésre, a múzeumokban a nemzetközi diákot addig lengetem, amíg be nem engednek. A gyógyszert itthonról viszem, és ma már több bankkártyafajtához jár valami biztosítás is, telefon helyett ott az internet. A helyi közlekedés és a stoppolás nemcsak olcsóbb, de néha jobb is, mert csak így lehet megismerni a valóságot" - sorolja a low budget utazás néhány alaptörvényét az iráni négy hetet 300, a délkelet-ázsiai öt hetet 500, a dél-amerikai másfél hónapot 600, az indiai-nepáli hat hetet 300 dollárból (plusz repülõjegy) abszolváló fiatalember.
Minél többet utazik valaki, annál kevesebb járulékos költségre számíthat. "Az idõ elõrehaladtával az embert egyre kevésbé tudják lehúzni. A határon elé sietõ szállodásnak nem hiszi el kapásból, hogy ma már nem lehet átkelni, kíméletesen eltávolítja a kullancsot, aki megpróbálja beszuszakolni egy étterembe vagy taxiba, nem vesz akárkitõl olcsó buszjegyet, egy településre megérkezvén pedig általában nem csap le az elsõ ajánlatra, hanem körbenéz, és összehasonlítja az árakat a más utazóktól származó információkkal." Zoltán öt éve érzett rá az utazgatásra, azóta húsz országot satí-rozott be a térképen. "Az út elõtt gyakran összebarátkozom valakivel az interneten az adott országból, aki megmutatja a várost és a kedvezõ árfekvésû szolgáltatásokat, ahol biztosan nem vernek át.
Járom az utam
Két dologra azonban nem szabad sajnálni a pénzt: az élményekre meg a biztonságra. Baromság azért kihagyni egy múzeumot vagy egy nemzeti parkot, mert egy kicsit drága. Tavaly a szemem láttára veszett oda kis híján néhány srác a Fülöp-szigeteken, amikor egy helyi halász rozzant ladikjával akartak átkecmeregni a szomszédos szigetre, mert az olcsóbb volt, mint a komphajó."
Amióta kaphatók a Lonely Planet-, a Rough Guide- vagy a Footprint-kötetek (lásd A magányos bolygó címû keretes írást), az angolul beszélõk számára az utazás nem csupán ugrás a sötétbe. A hátizsákos bibliákra támaszkodva bárki megtervezheti és végigviheti a maga útját, ahogy a gyakran már a harmadik világ reménytelen vidékeit is elérõ internet is jelentõs mankó. Az utazas.com weboldal fórumai a magyar utazók egyik legkedveltebb virtuális úti célja. A leírások, kommentárok szinte mindenre felkészítenek, és mindig akad valaki, aki ismeri a legolcsóbb szállót Biskekben, tudja, milyen gyógyszereket kell vinni Kelet-Afrikába, és hol lehet jutányos áron kosztolni San Franciscóban. "Aki most kezdi, annak egy vonatos-buszos közel-keleti utat ajánlok, ami már csak a mozlim vendégszeretet miatt is megéri. De Montenegróba, Macedóniába, Ukrajnába és a Kaukázus vidékére is nyugodtan lehet menni" - ajánlja Kálmán, a fórumok egyik törzsvendége, aki a biztonsági kockázatokkal kapcsolatos kérdésekben az országot megjárt magyar vagy külföldi utazók "híreire" (például a www.lonelyplanet.comra), valamint a helyi, magyar külképviseletekre hagyatkozik.
A "segédeszközök" ugyanakkor nem mindig segítenek. "A könynyebbségek miatt a hagyományos hátizsákozás bizonyos preferált régiókban sokat veszít romantikájából, iszonyú sokan vannak úton. A hátizsákosokra külön iparág szakosodott, Délkelet-Ázsiában például már úgy terelgetik õket a befizetett programokra, mint a tengerparton a gazdag népeket. A hátizsákosok sajnos azt is letarolják, ahová az egyszeri turista soha nem jut el, és jóval tovább maradnak az adott helyen. Ami bekerül a fenti útikönyvekbe, annak annyi" - mutat rá a kedvezõtlen tendenciákra András, aki egy iroda megbízásából három földrészre vezet rendszeresen félnomád túrákat. Megfigyelése szerint a hátizsákos közönség mára teljesen felhígult, rengetegen kizárólag azért bumliznak el a Föld másik végére, hogy naponta szétcsapják magukat, vagy a helyi prostikat abajgassák.
Túra vagy túró?
Nekünk, magyaroknak ettõl még nem kell tartanunk. Zsolt szerint, aki munkahelye liberális személyzeti politikájának köszönhetõen legutóbb 14 hónapig utazgathatott, honfitársaink még a környékbeli népekhez képest is keveset utaznak. "Magyarokkal alig találkoztam, csehekkel, szlovénokkal annál inkább. Még a szlovákok és lengye-lek közül is többen vannak úton." Gábor úgy véli, mindez azért lehet így, mert nálunk valószínûleg hiányzik a hagyomány, csekélyebb a vállalkozó kedv, és gyakran túlbonyolítjuk a dolgokat. "A csehek jobban beszélnek angolul ,és kitûnõ útikönyveik vannak, a szlovénok jobban el vannak eresztve, a lengyelek egyszerûen többen vannak, a szlovákoknál pedig a hátizsákozásnak a hegyek miatt nagyobb kultusza van. Nálunk viszont... Még akinek lenne is mibõl utaznia, inkább egyéb, könnyebben kivitelezhetõ fogyasztói örömök felé fordul."
| A magányos bolygó Az itthon már több utazási irodában, könyvesboltban, antikváriumban, internetes bolhapiacon kapható Lonely Planet (röviden: LP, magyarul: Magányos bolygó) sorozat kötetei a legjobban fogyó útikönyvek az egész világon. Az LP tárgyilagos (mások szerint sommás ítéletektõl sem mentes) leírásai a legapróbb részletekre is kiterjedõ ismereteket nyújtanak az égadta világon mindenrõl, amivel egy utazó szembesülhet. A strapabíró kötetek felépítése, lényegre törõ, ám korántsem száraz leírásai, finom humorú tanácsai elütnek a szokásos bedekkerek stílusától és ritmusától, de jobban támogatják a helyzeténél fogva kiszolgáltatott utazót. A szerzõk az egyes könyveket - az olvasótábor tapasztalataira is támaszkodva - átlagosan két-három évente frissítik. Az LP-sztori 1973-ban kezdõdött, amikor a Nagy-Britanniából Ausztráliába busszal, stoppal, vonattal, hajóval átevickélõ Maureen és Tony Wheeler, belefáradva barátaik és ismerõseik folytonos kérdezõsködéseibe, a konyhaasztalnál összedobott egy alig százoldalas útikalauzt Olcsón Ázsiában címmel. Az eleinte házilag sokszorosított dolgozat azonnal helyi bestseller lett, ami a szerzõket újabb utakra és egyre professzionálisabb útikönyvek megírására sarkallta. A második kötet (Fillérekért Délkelet-Ázsiában) még egy szingapúri motelszobában született - a ma már hetvenfõs nemzetközi szerzõgárda és kiszolgálószemélyzete jelenleg négy országban mûködtet irodát, és már a 250. kötetnél tartanak. Az LP a legnagyobb független útikönyvkiadó a világon. A pénzügyi szempontból is roppant sikeres vállalkozás igyekszik hû maradni a deres fejjel is aktívan hátizsákoló alapítók szelleméhez, ezért a bevétel egy bizonyos hányadával a harmadik világ országait segítõ alapítványokat támogatnak, de jut a dotációból az Amnesty International vagy a Greenpeace erõfeszítéseire is. Bár egyelõre fõleg csak az angolul tudók forgathatják, a Park kiadó tavaly elkezdte honosítani a bestsellerré lett útikönyveket: elõbb Thaiföldrõl, Horvátországról és Ausztriáról lehetett LP stílusú leírásokat olvasni magyarul, idén Kenya és Ciprus, majd Portugália került a könyvesboltokba. A Rough Guide (www.roughguides.com) könyveit nehezebb itthon beszerezni, de az interneten ez is megrendelhetõ, sokan például Dél-Amerika tekintetében erre esküsznek. Megint mások utazáskor kizárólag a Footprint-könyveket tartják irányadónak (www.footprintbooks.com), mindenesetre nem lehet véletlen, hogy a Dél-Amerikáról szóló kiadványuk 1924 óta minden évben elfogy. |
