A visszavonulás nem lehet egyszerű dolog. Ritkán adódik egy olyan egyértelmű csúcspont a pályafutásban, mint az előző posztban már emlegetett Marion Bartolinál, aki azok után, hogy teljesen váratlanul megnyerte a wimbledoni teniszbajnokságot, ma reggel bejelentette visszavonulását. És annak ellenére, hogy az mindenki előtt egyértelmű volt, hogy nincsen feljebb, így is meglepő, amit tett, hiszen ki ne akarná ilyenkor egy picit legalább élvezni a sikert.
| ||
Jelena Iszimbajeva esetében megmondani, hogy mikor volt a csúcson, még így utólag is nehéz. Pláne, hogy mint a verseny utáni interjúkból kiderült, a múlt idő használata sem feltétlenül megengedett. Hiába kommunikálta azt folyamatosan, hogy a moszkvai világbajnokság lesz az utolsó versenye, tegnap már csak időt kért inkább a szurkolóitól, gyaníthatóan szülésre.
Megmondani, hogy a világ eddigi legeredményesebb rúdugrónője mikor lett volna képes a legnagyobb ugrásra, az már valamelyest könnyebb (nem tegnapelőtt este, ez biztos), de ha egy karrierre gondol az ember vissza, akkor aligha ez a legfontosabb, úgy hiszem. Az emberek általában azt, hogy valaki egy jelentős gödör után visszakapaszkodik a csúcsra, pláne hazai pályán, szinte teli Luzsnyiki stadion előtt, azt többre szokták becsülni, mint azt, hogy most éppen 506 vagy 507 centit ugrott, magyarul n+1 vagy n+2 világcsúcsot.
Egy átlagembernek sokkal többet számít itt Oroszországban, hogy az a feltűnően csinos lányka, aki 2009-ben elfelejtett nyerni, pedig elképesztő könnyedséggel alázta a világot addig, nos, az megint összeszedte magát, és visszatért. És a szó legszorosabb értelmében tért vissza, hiszen ne feledjük, Jelena egyszer már visszavonult. Aztán visszakönyörögte (ugyancsak a szó legszorosabb értelmében) magát gyerekkori edzőjéhez, és megnyerte harmadik világbajnokságát. Hogy szinte táblás ház előtt, az nem is lenne érdekes – de ha belegondolunk, hogy két nappal korábban Bolt kedvéért jó, ha fél ház megtelt, akkor mégis sokatmondó.
Ráadásul, a verseny vége felé már semmi más nem történt a stadionban, mintsem hogy ő, a primadonna, ott állt a szivaccsal szemben, mormolta, amit mormolni szokott, s nekiszaladhatott háromszor is, immár győztesen.
Aligha létezik tökéletesebb befejezése egy pályafutásnak.
És aligha meglepő, hogy pont ő lesz az aki elszalasztja ezt a lehetőséget. Ahhoz túlontúl szereti a szereplést, hogy befejezze.
