Ismertem egy fiút. Buszsofőr akart lenni. Sokat mászkáltunk együtt gyerekkorunkban: ismert egy elhagyatott helyet, ahol egy kibelezett Ikarus állt, a barátom szerint egy eredeti ’59-est kötött el valaki. 1986 nyarára már benőtte a fű, madarak fészkeltek belé, kerekei teljesen belesüllyedtek a földbe. Egyedül nem találtam volna meg soha a buszt – amit közösen elneveztünk a mi Kishercegünknek –, a fiú azt mondta nekem, megálmodta a helyet, egy belső hang irányította őt oda. Én hinni akartam neki, el is hittem végül, lelkesedése átragadt rám, 1986 nyarán egy ’79-es világatlaszt magunkkal cipelve átutaztuk fél Európát a mi Kishercegünkkel. A Szovjetuniót teljesen. Barátom a vezetőfülkébe ült sofőrnek, odaképzeltük a kormányt, s már indultunk is. Készültünk a nagy európai buszkörútra, edzettünk, nagy köröket tettünk meg szerpentineken, csúcsidőben. Minden váratlan helyzettel kalkuláltunk: hogy épp átcsúszunk egy hármas kereszteződésben a sárgán, nem állunk meg, a fiú inkább megnyomja a pedált, én váltok, mert váltani én tudtam a legjobban 1986 nyarán az Ikarus buszban. Azt is beszéltük, hogy ha majd visszatérünk a nagy utazásról, úgy meséljük el barátainknak a velünk történteket, hogy meghívjuk őket is egy körre, megállunk a sárgánál, megvárjuk, hogy pirosra váltson, és már mesélünk is. A buszozás kettőnk titka volt, nem avattunk be senkit, megesküdtünk rá, megszúrtuk egymás középső ujját, és a kibuggyanó vérrel pecsételtük meg szövetségünket. Szüleinknek azt mondtuk, a folyóra megyünk, csobbanunk, mint minden más gyerek.
Egy tikkasztó meleg napon a barátom nem jött a megszokott időben. Én a megszokott helyen vártam rá fél napot, de nélküle nem mentem ki a hercegünkhöz. Este megtudtam, hogy aznap elköltözött a családja, később az is kiderült, hogy áttelepültek Magyarországra. Többet nem mentem ki a buszhoz, csak jó pár évre rá álmodtam azt egyszer, hogy a barátom a busznál ül, kezében egy négylevelű lóherével engem vár. De nem találtam oda. Néha még most is, amikor autót vezetek és sárgára vált a lámpa, megállok és elmondom a barátomnak, milyen jó kis nyár volt 1986-ban.
A fiú nevére nem emlékszem. Amióta reggelente biciklivel járok munkába, a Gyarmat utca és Mexikói út kereszteződésénél térek rá a Ligetbe vezető útra, a mozgásjavító iskolánál. Reggelente buszokkal hozzák a mozgássérült gyerekeket: nehéz beállni úgy, hogy a kerekesszékek el ne guruljanak, amikor leveszik őket, ráadásul a gyerekeket is le kell segíteni, ölbe venni. Sokan már nem is gyerekek. Legutóbb leszálltam a bicikliről az iskolánál, épp beáll egy kisbusz, nem tud felhúzni a járdára, egy másik autó pont odaparkolt. Ráadásul ott a lámpa is, rengeteg autó fordul rá a Mexikóira. Piros a lámpa, a sofőr kiugrik, legurítja a kerekesszékeket, mind az ötöt, integet a gyerekeknek, mindjárt sárgára vált a lámpa, rám néz és elmosolyodik. „Gyuri bácsi, zöld a lámpa”, kiáltja a segítője.
| ||
____
Ezen a blogon írók írnak arról, mit jelent számukra a civil társadalom gondolata, a projekt innen indult, ez a nyolcadik bejegyzés. A fenti írás azonban kivétel: Tófalvy Zselyke nem író, szövegét nem íróként, hanem „civilként” küldte el. A szerkesztők úgy döntöttek, írását mégis közlik.
