(Ott)hon a hazában

  • Fehér Renátó
  • 2017. december 20.

Civilekről írók

Fehér Renátó írása.

„Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!”

Amikor Puczi Béla és társai ezzel a mondattal vonulnak be 1990 márciusában Marosvásárhelyre, akkor onnan legalább hétszáz kilométernyire, Szombathelyen vagyok féléves. Nem tudok magyarul, nem nézek híradót, a pogrom és civil szavakat is tizenvalahány év múlva kezdem érteni, ha egyáltalán. Puczi Béláról majd 2009-ben, húszévesen hallok először, amikor ő már éppen nem él.

Akárhogy is: ez a mondat biztosan dobogós az életemben hallott legszebb magyar mondatok között, pedig talán már egyre gyakrabban, túl gyakran esik meg, hogy ki se látok a (könyv)sorok közül. Ha valaki egyszer arról nemzetikonzultálna (költséghatékonyan, tehát elméletben), hogy én mit írnék mostan színes tintákkal égkék óriásplakátokra, akkor esélyes válasz lenne, hogy például ezt a szájhagyományt. Mert lehet úgynevezett nemzetpolitikát csinálni à la Puczi Béla, vagy pej lovon ügetni be Kézdivásárhelyre.

Zárójel: beügetni Kézdivásárhelyre, közben meg elvágtatni egy 21. századi tájleírásban, kiügetni, értsd, kisunnyogni egészségügyből, lakáspolitikából, oktatásból, társadalombiztosítási és nyugdíjrendszerből, menekült- és idősgondozásból, és a többi. Hashtag: fenntarthatatlan struktúrák. A résbe meg jön a civil, a szakember és az önkéntes, benyomul, buzog benne a tenni akarás, foltot varrna az égre. Ma civilek roppannak össze az állam feladatainak súlya alatt, sokszor hiába, miközben talán már el is hitték, hogy mindez, ez mind tényleg csak és csakis az ő dolguk, kötelességük. Zárójel bezár.

Puczi Béla harcos civil volt, tudatos állampolgár, öntudatos ember, aki szentül hitte, jól, hogy az életünk több annál, mint ami zárt lakásajtók mögött szivárog el. Hitt benne, hogy az életet, az életünket kivisszük a közterekre is, és nem csak akkor, ha a szükség és a lelkiismeret, tehát a szolidaritás úgy kívánja, hiszen akkor mindenképpen. Bár most látom: ennek, hogy „kivinni a közterekre”, mindjárt más az akusztikája, ha hozzáteszem, hogy Puczi Béla végül hajléktalanként halt meg Budapesten 2009-ben. Hajlék- és otthontalansága pedig többdimenziós: Romániában kisebbségi magyar, Magyarországon menekült román volt, úgy is bántak vele, miközben mindkét helyen nyilván hazátlan cigánynak tartották elsősorban. Nem lelte (ott)honját a hazában. Nem ajánlgatták, mint búcsúcédulát, a túlárazott letelepedési kötvényt. A nemzetegyesítő marosvásárhelyi kiáltást Puczi halálának évében is több helyszínen forgatta ki ismét és végzetesen a magyar történelem, így Tatárszentgyörgyön is.

Az Idetartozunk Egyesület és a Roma Sajtóközpont 2017 decemberében végre felavathatta a Kállai András által készített, közadakozásból megszületett emléktáblát a Nyugati pályaudvarnál, ahol élete végén Puczi autókra vigyázott. Viszonylag közel ide, az épület másik oldalán lakom. Mostantól majd úgy igyekszem haza és otthonról el, hogy minél többször útba ejtsem ezt a fényes ablakot. Fülkefényt.

Puczi Béla emlékezete és emléktáblája nem csupán egy új Magyarország, de mindjárt egy új Ká-Európa alapköve is lehetne, ahol él lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó. Kun, félig székely, félig román. Vagy tán egészen magyar cigány.

Ennél a négyzetméternél most nincs nagyobb otthonunk.

false

_________

Az írókat viszonylag nagy figyelem övezi, kíváncsiak a véleményükre, megnyilvánulásaik gyakran komoly visszhangra találnak a médiában – miközben a civil szervezetek képviselői és az általuk elvégzett munka majdhogynem láthatatlan. Ezért jött létre a Civilekről írók oldal, ahol magyar írók, költők teszik közzé személyes élményeiket, történeteiket, gondolataikat a civil társadalommal, a civilség fogalmával kapcsolatban. A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult, egészen pontosan itt.

Neked ajánljuk