Harmincöt éve taszította le trónjáról Mohammad Reza Pahlavit (1919–1980) az iráni forradalom. A középkori és egyben ultramodern szélsőségek között élő ország képtelen volt rá, hogy az ezek által teremtett állandó feszültségben éljen. Talán túlságosan radikális volt az az ütem, amit a sah megújító politikája diktált, talán túlságosan merev volt az a hagyomány, amelyhez a lakosság túlnyomó részét kitevő vidéki lakosság és főként az ajatollahok-mullahok rendje olyannyira ragaszkodott.
A sah Iránja Amerika elkötelezett szövetségese volt, s egyben Izraelé is; antiszekularizmusa dacára tulajdonképpen nagyon fogékony volt mindenre, ami újnak vagy érdekesen másnak volt mondható. Teherán mai modern városképe 1979 előtt alakult ki, s nem véletlen, hogy a világ egyébként legelkötelezettebb vezető művészei is – a rezsim elnyomó hajlama dacára – előszeretettel jártak az országba különböző művészeti fesztiválokra, találkozókra. A kommunista Pasolini itt forgatta a maga Medeáját, melyben Maria Callas játszotta a főszerepet; a Siráz–Perszepolisz Művészeti Fesztiválon rendszeresen megjelent Grotowski, Peter Brook, Arthur Rubinstein, Yehudi Menuhin…
Mindennek 1979. február 11-én egyszerre vége lett, azóta kiépült egy másik elnyomó gépezet, amihez képest a sah rendszere ma már tulajdonképpen szinte emberarcúnak mondható.
A forradalom nemcsak Iránban változtatott meg mindent, hanem átalakította az egész térség geopolitikai helyzetét. Olyan sorsdöntő eseményeket indított el, amelyek milliónyi emberéletet követeltek, sok tízmilliónak pedig megkeserítették az életét. Elég, ha az – egyébként Szaddám Huszein által kirobbantott – iraki–iráni háború nyolc esztendejére gondolunk.
Az önnön terrorexportjáról lemondani képtelen Khomeini-rendszer gyorsan elszigetelődött, démonizálta a Nyugatot és a demokráciát, szembefordult saját szomszédaival is. Az atomprogram miatt bevezetett szankciók kiforgatták az embereket az utolsó tartalékaikból is; amikor pár éve Teheránban jártam, a bazár egyik kereskedője panaszolta: ma már gondolkodás nélkül odaad pár száz dollárért egy olyan szőnyeget, amiért 1979 előtt még elkérhetett volna kétezret.
Mint minden elszegényedő társadalomban, a perzsa lakosság is rendkívül polarizálódott, a szegények millióival szemben a klérus, az adminisztráció és a tőlük nem független gazdasági élet pár száz nagyon gazdag tagja áll. Camelia Entekhabi-Fard, az Asharq al-Awsat által közölt megemlékező cikkében írja, hogy a forradalmat követően rendre megnyíltak a sah palotái, hogy az oda látogató polgárok – főként a fiatalok – lássák a kontrasztot saját sorsuk és a sah luxuséletmódja között. Viszont a mai gazdagok – állapítja meg Entekhabi-Fard – pompásabb palotákban éldegélnek, mint a sah, és gyakorlatilag bármit megengedhetnek maguknak. Teherán utcáit Porschék, Maseratik és Rolls-Royce-ok százai lepték el, melyeknek Nyugaton is csillagászati az áruk, viszont Iránban két-háromszor annyiba kerülnek, hisz az állam komoly büntetővámokkal akarja a hazai autógyártás konkurenciáját kiiktatni.
Az újgazdag elit nívóját jól példázza egy bizonyos Babak Zandzsani, aki egy évben született Khomeini forradalmával, így annak akár szimbóluma is lehetne. Ma az ország leggazdagabb emberének számít. A tanulatlan parasztfiú egy isten háta mögötti faluból került a fővárosban, ahol sokáig taxiskodott, majd az iráni jegybank elnökének magánsofőrje lett. Ma viszont már börtönben ül, adócsalás és egyéb gazdasági jellegű bűncselekmények miatt. Sokak, nagyon sokak számára e karrier testesíti meg Khomeini forradalmát.
