A napokban az igen közkedvelt brit újságíró és tévéfilmes, Rick Power Sayeed szomorú cikket írt arról, hogyan kergette meg három fehér, sportmelegítőt viselő munkásosztálybeli fiatal, amint barátjával egymásba merülve sétáltak a Soho egyik utcáján. Nem a homofóbia döbbentette meg, hisz arra – ha csökkenő mértékben is – van még jócskán példa Londonban is, hanem hogy mindez a Sohóban történt. A negyed az elmúlt évtizedben a melegek számára garantálta magánszférájuk sérthetetlenségét. Sayeed az új jelenséget – nagyon eredeti és empatikus módon – azzal magyarázza, hogy a Soho ma már igen sok alsóbb osztálybelinek megfizethetetlenül drága lett, többségük elköltözött, s akik maradtak, elveszítették biztonságérzetüket. Sőt talán ők voltak az elsők, akiknek a magánszférája sérült azáltal, hogy környezetük kicserélődött. Ráadásul olyanokra, akik sokkal, de sokkal többet engedhetnek meg maguknak, s ezért lenézik, hagyományos tereikből kiszorítják őket. A bennük felgyülemlett frusztráltság pedig erőszakossá tesz.
Ha Sayeednek igaza van, akkor a történet rávilágíthat arra a rejtélyre is, mi teszi oly erőszakossá a magyar társadalom konzervatív részét mind a politikában, mind a kultúrában, mind pedig a magánéletben. Elvégre elég, ha összevetjük a 90-es években tapasztalt, melegekkel szembeni általános társadalmi hangulatot a maival. De, mint tudjuk, nem csak a melegek vonatkozásában nőtt meg az intolerancia, ennek éktelen bizonyítéka a mára kialakult, kétharmados antiliberális rendszer egésze is.
A 90-es években a magyar társadalom még visszaszerzett szabadságában tobzódott, s élvezte azt, hogy a világ együtt örül vele. Ám az évezredforduló tájékán a viszonyok gyökeresen megváltoztak a globalizációnak köszönhetően. Különösen, amikor az ország egy nála sokkal nagyobb entitás, az unió része lett, s a magyarok tömegei hirtelen magukra maradtak. Elsősorban azok, akik egy kulturális-nemzeti értelemben zárt magánvilágon kívül, amit a korábbi, kádári rend tartott egybe, mást nem ismertek. Így aztán gyűlöletük tárgya lett minden, amire ráaggathatták a számukra ismeretlen, de láthatóan a sajátjuknál jobban működő világ szimbólumait; a zsidókra, külföldiekre, melegekre… Nagy biztonsággal kijelenthető: a Fidesz bankokkal szembeni mai hecckampánya, a zsidókkal szembeni alattomos suttogópropaganda nem most és nem tegnap kezdődött, hanem akkor, amikor először uszították rá szélsőségeseiket a Meleg Büszkeség Napjának rendezvényeire.
Összevetve Sayeed problémáit a magyarokéval, a fiatal brit művész egészen megnyugodhat; ő csak a város egy meghitten szabados negyedét veszíti el talán, a magyarok viszont mindenüket elveszíthetik. Nyugaton amúgy is változóban van az élet, s ráadásul – ami a melegeket illeti – nem épp a legrosszabb irányba. Az átalakulás számos jelét látni, vagy úgy, hogy az ottani társadalmak minduntalan tematizálják a melegek helyzetével kapcsolatos drámai momentumokat, vagy úgy, hogy látványos fordulat áll be egyik-másik ügyben.
Pár hónapja mutatták be a német mozikban – nem tudom, Magyarországra behozzák-e egyáltalán – a tavaly elkészült Szabadesés (Freier Fall) című filmet (címoldali képünket ebből választottuk - a szerk.). Kiváló forgatókönyv, és meggyőző, szintúgy kiváló színészi alakítás. A téma két rendőr furcsa szerelme. Azazhogy nincs is semmi furcsa ebben a történetben, legfeljebb az, hogy rendőrökről szó. Persze tudom, a nyugati meleg felvonulásokon vagy Mardi Gras-kon mindig van egy-egy rendőröket felvonultató produkció, s a fellépők között minden bizonnyal vannak hivatásos rendőrök is, viszont a témában jártas barátaimtól tudom, hogy többségük egyszerűen csak beöltözött civil. Ám a rendezvény résztvevői – általában 80-90 százalékban heterók – épp úgy tapsolnak nekik, mintha igaziak lennének. Mert a társadalom ezzel akar feloldani, megszüntetni egy ellentmondást, amit elődeiktől örökölt, s ami a „rendőr” és a „meleg” fogalmát valaha ellentétes pólusokra helyezte. A „heteró” és a „meleg” között nyugaton jobbára megszűnt ez az ellentét, a „rendőr” és a „meleg” között azonban egyelőre nem. A Szabadesés is ezt szeretné ábrázolni, képviselni, még ha e feloldás – ezer oknál fogva – a filmben nem is valósul meg, mert az ottani, a német társadalom sincs teljesen felkészülve rá. Különösen nem a keleti, posztszovjet tartományokban.
Miként a „focista” és a „meleg” is efféle ellentétes póluson rögzült valaha. De ezen a téren mégis van némi érezhető változás. Thomas Hitzlsperger, a német nemzeti válogatott egyik legprominensebb egykori játékosa bejelentette: vágya az, hogy egy férfival ossza meg magánéletét. A hír hisztériát vagy ellenséges reagálást eddig tudtommal nem váltott ki, megkönnyebbült meglepetést viszont igen. Annál is inkább, mert Anders Lindegaard, a Manchester United védője blogjában már tavalyelőtt azzal állt elő: „A futballnak szüksége lenne egy meleg hősre, hogy e közegben megszűnjön a primitivitás és az intolerancia a homoszexuálisokkal szemben.” Jelezte, a média helyes úton járt, amikor nem kímélte a futballstadionokból oly otthonosan áradó rasszizmust és huligánszellemet, ám most ugyanezt kellene tegye a melegek ügyében is.
És valóban, a sajtó mintha csak Hitzlsperger példájára várt volna, Nyugaton nincs olyan, magára valamit is adó orgánum, amely ne kommentálta volna az esetet. Legtöbben annak a svéd futballistának, Anton Hysénnek a nyilatkozatát idézik, aki megköszönte kollégája coming outját, kijelentvén: „Nagyon büszke rá.” Az amerikai Robbie Rogers mellett Hysén az egyetlen olyan játékos, aki még azt megelőzően hozta a világ tudomására melegségét, hogy felhagyott volna a játékkal.
