Az egyik moszkvai – valóban komoly – gazdasági lap a minap arról cikkezett: Viktor Janukovics ukrán elnök decemberi pekingi vizitje során számos megállapodást írt alá, ami részben szélesre tárja a kapukat az ukrán agrárszektorban a kínaiak előtt: Belgiumnyi nagyságú ukrán területen együtt készül gazdálkodni a két kormányzat. Másrészt meg kikötőt biztosít számukra a Krím-félszigeten, ami egyfajta kínai gazdasági támaszpontként funkcionálhat majd.
A Twitteren a napokban elterjedt a hír, hogy Janukovics meghalt. Egyesek tudni vélik, hogy szívroham végzett vele, mások azt latolgatják, gyors halála kinek is áll érdekében. Minden bizonnyal Putyinnak, jött a gyors válasz, elvégre ha a bukott elnök végleg eltűnne a színről, Moszkva könnyebben ki tudna manőverezni abból a politikai csapdahelyzetből, amit meggondolatlanul, a Krím megszállásával maga teremtett.
Ukrajna-szekértő barátom arra int: Julia Timosenko valójában Putyin embere. Az, hogy a hölgy kijelentette: Ukrajnának olyan gyorsan csatlakoznia kell az Európai Unióhoz és a NATO-hoz, amilyen gyorsan csak lehet, tulajdonképpen olyan ultimátum, melynek feltételeit a Nyugat nem teljesítheti. Márpedig, ha ez majd nyilvánvalóvá válik – s ehhez nem kell túl sok időnek eltelnie –, az ukrán ellenzék jelenlegi vezére majd gond nélkül megkötheti a paktumot Moszkvával, melynek a 2009-ben Timosenko és Putyin által aláírt energetikai megállapodás csak az előzménye volt.
A fenti történetek, spekulációk, összeesküvés-elméletek példái hosszan sorolhatók lennének, ám szórakoztató, olykor izgalmas sejtetéseiken túl valódi igazságtartalmuk – egy két adattól eltekintve – úgy nagyjából a nullával egyenlő.
Ennél valamelyest érdekesebbek azok a szaporodó híradások, amelyek a most a hatalom közelébe került ukrán egykori ellenzéki csoportok céljaival, valós természetükkel kapcsolatban megfogalmazódnak. Tény, hogy az Összukrajnai Szabadság Párt (Всеукраїнське об’єднання Свобода,) radikálisan jobboldali voltát aligha lehet megkérdőjelezni, nem is beszélve a Jobb Szektor (Прaвий сeктор) futballhuligános jellegéről. Ráadásul nem egyfajta hirtelen jött, divatos idegengyűlölet jellemzi őket, hanem mély, a történelembe ágyazott ebbéli tradíció, ami a Szovjetunió 74 éves léte alatt hol virulensen, hol lappangva, de tovább élt. Amikor 1990-ben – még állt a Szovjetunió, ha rogyadozni is látszott – Kijevben jártam, s találkoztam a már javában szerveződő, amolyan MDF-féle RUH (Ukrán Népi Mozgalom, Народний Рух України) aktivistáival, gyorsan képet kaptam arról, hogy szélsőségesség szempontjából merről jött, s merre tart a mozgalom nem egy támogatója. Mindazonáltal a tisztánlátás kedvéért érdemes utánanézni valamelyest mélyebben, milyen is ennek az ukrán radikalizmusnak az aktuális politikai valója.
Tény, hogy a Jobb Szektor, ami maga is több frakcióból áll, a társadalom elhanyagolható részét képviseli. Tagjai, akik a 2006-os budapesti zavargások résztvevőinek pontos másai, olykor látványos szerepet tölthetnek be, politikai jelentőségük azonban ma elhanyagolható, minthogy szolgálataikra egyetlen nagy párt sem tart igényt (szemben 2006 őszével Budapesten). Persze mérvadókká válhatnak, ha az ukrán – főként gazdasági – válság eszkalálódik.
Összehasonlíthatatlanul fontosabb szerepet tölt be Ukrajna politikai életben a már említett, Szabadság nevű párt, amely a legutóbbi választásokon kimagasló eredményeket ért el, különösen Nyugat-Ukrajnában. Milyen is tulajdonképpen ez a párt? Radikális, szélsőjobboldali, neonáci, fasiszta?
Korábban megfigyelő státusszal rendelkezett az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetségében, mindaddig, míg az intézmény egy másik tagpártja, egy bizonyos Jobbik kezdeményezésére 2013 tavaszán fel nem függesztették ebbéli státuszát. Vajon Vona Gábor túl szélsőségesnek találta volna az ukrán pártot? Ó, dehogy. Az igazi okokra könnyebben rálelünk, ha a két párt tényleges céljait összehasonlítjuk: a Szabadság ellenzi Moszkva ukrajnai befolyását, a Jobbik ezzel szemben együttműködik az oroszokkal, s osztja azok eurázsiai céljait. Vonáék kapcsolatot tartanak fenn azzal az újfasiszta Alekszandr Duginnal, aki nemrég ultranacionalista önkéntesek toborzásába kezdett, hogy csatlakozzanak az Ukrajnát megszálló orosz csapatokhoz.
Továbbá: mint tudjuk, a Jobbik szeretné Magyarországot kivezetni az Európai Unióból, s bevezetni a Moszkva szervezte, s 2015-re megvalósítani tervezett Eurázsiai Unióba. A Szabadság ezzel szemben ellenzi a Kreml ez irányú terveit, ugyanakkor célja Ukrajna mielőbbi beléptetése a NATO-ba és az Európai Unióba.
A Jobbik fellépése az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetségében a Szabadság ellen ezekkel az igen praktikus politikai okokkal függ össze, s Kijevben biztosra veszik, hogy a Jobbik ezzel (is) egy Moszkvából jött utasítást hajtott végre.
Mindezt tudva az ember elmerenghet, vajon milyen, honnan származó ötlettől hajtva tervezte egy másik – vajon nagyon másik? – szervezet, a CÖF a maga, végül dugába dőlt menetelését Paks, Putyin, a keleti nyitás támogatására? Vajon milyen praktikus okok irányították a magyar jobboldali sajtó hirtelen aggodalmait az ukrán szélsőségesek miatt? És végső soron mi tartotta vissza Orbán Viktort, hogy szövetségeseinkhez hasonlóan idejekorán elítélje az ukrajnai orosz intervenciót?
E kérdések eléggé költőiek vagy álnaivak, ha a Jobbik vagy a CÖF magatartásának tükrében értelmezzük őket.
Az orosz érdekek melletti kardoskodás megtámogatásáról ugyanakkor már korántsem lehetne azt állítani, hogy költői eszközökkel történne, esetleg álnaiv felbuzdulás inspirálná. Az oroszországi hivatalos – azaz irányított – média már akkor felerősítette a most világszerte Ukrajnáról terjesztett, sok esetben alaptalan vagy túlzó vádakat, amikor november 21-e után Kijevben megindult a tiltakozás. Az orosz diplomácia, ami egyébként már egy ideje gyakorlatilag mindenütt jelen van, önmagát a legcsekélyebb mértékben sem zavartatva űzi folyamatosan Vlagyimir Putyin ősi mesterségét, hol szivárogtat, hol nyomást gyakorol, s mindenről tudni szeretne. Ne legyenek illúzióink, Magyarországon is ezt teszi.
Nemrég egy zártkörű konferencián vettem részt, ahol titkok ugyan nem hangzottak el, de – ahogy azt udvarias eufemizmussal mondani szokás – terítékre került néhány szenzitív kérdés. Az utolsó sorban ültem, a kezdés után kisvártatva két úr telepedett mellém. Később felfigyeltem rá, hogy oroszul beszéltek egymás között. A szünetben megkérdeztem egyik ismerősömet, hogy kik ők, mire azt a választ kaptam: az orosz követség emberei. Minthogy az előadásokban Oroszországról is szó esett, elcsodálkoztam, mi értelme volt meghívni őket? Amikor efelől érdeklődtem a szervezőknél, ők is csodálkoztak, s zavartan állították, nemhogy nem hívtak meg orosz diplomatát, de igyekeztek bizalmasan kezelni nemcsak a konferencia tényét, hanem a helyszínt is.
Mások is állítják, hogy különös orosz szakértők, üzletemberek és persze diplomaták oly fesztelenül látogatják a kormányintézményeket, minisztériumokat, amire rég, nagyon rég volt csak példa. Nem csoda hát, hogy eléggé jól kiismerik magukat a világunkban. Kicsit talán túlságosan is jól ahhoz, hogy ne fogalmazódnának meg bennünk az üggyel kapcsolatban bizonyos kevéssé költői és naiv, annál inkább prózai és nagyon gyanakvó kérdések.
Legfőképpen az, hogy honnan is ez a heves keleti széljárás, melynek a magyar kormány olyannyira nem tud ellenállni?
