A legtöbb embert undor fogja el azon képek láttán, amelyeket az észak-koreai állami televízió e napokban sugároz. A bőgő tömeg egyedei valóban nem tűnnek emberi lényeknek; a sírástól fuldokló televíziós hírolvasót is mintha egy elvetélt ízlésű Kempelen Farkas gyártotta volna le sorozatban – külön diktátoroknak – olcsó műanyagból. Mindez persze nem ad választ arra a kérdésre: mit is érezhet valójában az észak-koreai alattvaló mostanság? Igazi megrendülést, félelmet, esetleg kényszert?
És vajon mit ajánlhat fel a világ az észak-koreaiak számára, vagy mit kényszeríthet rájuk? Képes-e változtatni létezésük eddigi hiábavalóságán és szörnyűségein?
Nos, az 1994-ben elhunyt „dinasztiaalapító” Kim Ir Szen hatalmát valóban letörhette volna valamilyen külső beavatkozás, ha azt Kína engedélyezi, vagy segítette volna. És ha nem állt volna ott Kína mögött csöndes tettestársként Dél-Korea, mely akkor – épp kilábolva az ázsiai kisitigrisek válságából – annyira rettegett attól, hogy úgy szakadnak nyakába az északi milliók, mint az NDK Nyugat-Németországéba. Ráadásul nem csak a déli gazdaság megroppantásának lehetősége terhelte az akkori helyzetet, hanem a két ország lakossága közötti áthidalhatatlannak tetsző kulturális különbség is. Észak-Korea népe ma is nagyjából hasonló körülmények között él, mint elődeik a japán megszállás idején, kivételt csak a városlakók szűk kasztja képez, no és persze a nomenklatúra. Hiteltérdemlő információkkal nem rendelkeznek a világról. Igen tanulságosak az egykori kémnő és terrorista, Kim Hjonhi visszaemlékezései, melyeket már dél-koreai fogságban írt, s amelyek elképesztő metamorfózisként jellemzik a szerző első találkozását a nyugati kultúrával.
Kim Ir Szennek még teljes rálátása és autoritása volt az állami struktúrák felett, ám fiának, a most elhunyt Kin Dzsong Ilnek már nagyon kevés; a hadsereg tábornokai láthatóan valamiféle arany ketrecben tartották, mutogatták a világnak és alattvalóiknak, de hírek szerint a döntéseket csak jóváhagyta, ilyeneket nem hozott, egészségi állapota pedig mindig is törékeny maradt, ami több, mint végzetes egy ennyire tradicionális keleti kultúrában. Éveken át keringtek diplomáciai találgatások, amelyek Kim Ir Szen aggodalmairól számoltak be: mi lesz halála után, megfelel-e majd fia az elvárásoknak?
Nos, átmeneti figurának megfelelt: hozzásegítette a hadsereget és a biztonsági szerveket, hogy a lakosság igényeit továbbra is takaréklángon tarthassák, s hogy rakétákkal és földalatti kísérleti atomrobbantásokkal zsarolhassák a világot, milliárdokat zsebelve be az Egyesült Államoktól, Kínától, Japántól és persze Dél-Koreától cserében azért, hogy nem likvidálnak még több észak-koreait, illetve háború helyett beérik korlátozott terrortámadásokkal. Mint tavaly novemberben, amikor a dél-koreai Jongpiong-szigetének egyik támaszpontját vették ágyútűz alá. Csak civil áldozatok voltak…
A kiszemelt vezető, Kim Dzsong Ün 27-30 év körüli, tehát koreai mércével mérve politikailag „kiskorú”. A tábornokok és személyesen nagybátyja, Dzsang Szong Thaek gyámsága alatt áll, vagyis még annyi autoritása sem lesz a közeljövőben, mint amilyennel apja bírt. Ugyanakkor az, ahogy az ország teljes gépezete reagált a diktátor halálára, mégis egyfajta teljes egységet jelez. Sokan ebből azt olvasták ki, hogy az utódlás nem fog rövidtávon drámai következményeket vagy kiszámíthatatlan eseményeket produkálni.
Pedig, az előzmények tükrében, az Észak-Korea előtt álló feladatok nem tűnnek egyszerűnek. Az első, de talán legfontosabb kérdés: miért a legkisebb és legtapasztalatlanabb fiát választotta a diktátor utódnak? Ráadásul a döntést csak 2010 szeptemberében, a Koreai Munkáspárt konferenciáján hozták meg, tehát alig egy éve.
Korábban a legidősebb fiú, Kim Dzsong Nam számított befutónak, nagynénje, Kim Kyong Hui, valamint annak férje, a szuperbefolyásos nagybácsi, Dzsang Szong Thaek is ekkor még mellette tette le a voksot. Politikai céljaik is közösek voltak. Valamennyien úgy vélték: Észak-Korea gazdasági és politikai reformját a jövőben teljes egészében Kínával közösen vezénylik majd le, azaz a kínai modell szerint. Közbejött azonban egy „baleset”, amit persze sokan nem tekintenek véletlennek. Nam-ot egy 2001-es japán útja során a hatóságok kénytelenek voltak rövid időre őrizetbe venni, miután kiderült, hogy az észak-koreai titkosszolgálat által gyártott hamis útlevél van nála.
Ezt követően a középső fiú, Kim Dzsong Csol lett a favorit, de az általa képviselt stratégia, mely megegyezést keresett volna Dél-Koreával, sőt az Egyesült Államokkal, gyorsan semmissé tett mindenféle vele kapcsolatos kombinációt.
Meglehet, a legkisebb fiú utódlási esélyei előtt az utat épp az nyitotta meg, hogy neki semmilyen reális víziói sincs az ország jövőjéről. Így rajta keresztül az a befolyásos kör – a „forradalmárok” idős gárdája, a „forradalom mártírjainak” fiai, a vezérkar, a Koreai Munkáspárt vezetése és a Nemzetgyűlés kulcsfigurái – tarthatja meg továbbra is a hatalmat, amely a mindenkitől „független” Észak-Korea hagyományos megoldásait részesíti előnyben.
