Ara-Kovács Attila

Az agymosás képei

  • Ara-Kovács Attila
  • 2011. december 21.

Diplomáciai jegyzet

Meglehet, a legkisebb fiú utódlási esélyei előtt az utat épp az nyitotta meg, hogy neki semmilyen reális víziója sincs az ország jövőjéről. Így rajta keresztül az a befolyásos kör tarthatja meg továbbra is a hatalmat, amely a mindenkitől „független” Észak-Korea megoldásait részesíti előnyben.

A legtöbb embert undor fogja el azon képek láttán, amelyeket az észak-koreai állami televízió e napokban sugároz. A bőgő tömeg egyedei valóban nem tűnnek emberi lényeknek; a sírástól fuldokló televíziós hírolvasót is mintha egy elvetélt ízlésű Kempelen Farkas gyártotta volna le sorozatban – külön diktátoroknak – olcsó műanyagból. Mindez persze nem ad választ arra a kérdésre: mit is érezhet valójában az észak-koreai alattvaló mostanság? Igazi megrendülést, félelmet, esetleg kényszert?

 

És vajon mit ajánlhat fel a világ az észak-koreaiak számára, vagy mit kényszeríthet rájuk? Képes-e változtatni létezésük eddigi hiábavalóságán és szörnyűségein?

 

Nos, az 1994-ben elhunyt „dinasztiaalapító” Kim Ir Szen hatalmát valóban letörhette volna valamilyen külső beavatkozás, ha azt Kína engedélyezi, vagy segítette volna. És ha nem állt volna ott Kína mögött csöndes tettestársként Dél-Korea, mely akkor – épp kilábolva az ázsiai kisitigrisek válságából – annyira rettegett attól, hogy úgy szakadnak nyakába az északi milliók, mint az NDK Nyugat-Németországéba. Ráadásul nem csak a déli gazdaság megroppantásának lehetősége terhelte az akkori helyzetet, hanem a két ország lakossága közötti áthidalhatatlannak tetsző kulturális különbség is. Észak-Korea népe ma is nagyjából hasonló körülmények között él, mint elődeik a japán megszállás idején, kivételt csak a városlakók szűk kasztja képez, no és persze a nomenklatúra. Hiteltérdemlő információkkal nem rendelkeznek a világról. Igen tanulságosak az egykori kémnő és terrorista, Kim Hjonhi visszaemlékezései, melyeket már dél-koreai fogságban írt, s amelyek elképesztő metamorfózisként jellemzik a szerző első találkozását a nyugati kultúrával.

 

Kim Ir Szennek még teljes rálátása és autoritása volt az állami struktúrák felett, ám fiának, a most elhunyt Kin Dzsong Ilnek már nagyon kevés; a hadsereg tábornokai láthatóan valamiféle arany ketrecben tartották, mutogatták a világnak és alattvalóiknak, de hírek szerint a döntéseket csak jóváhagyta, ilyeneket nem hozott, egészségi állapota pedig mindig is törékeny maradt, ami több, mint végzetes egy ennyire tradicionális keleti kultúrában. Éveken át keringtek diplomáciai találgatások, amelyek Kim Ir Szen aggodalmairól számoltak be: mi lesz halála után, megfelel-e majd fia az elvárásoknak?

 

Nos, átmeneti figurának megfelelt: hozzásegítette a hadsereget és a biztonsági szerveket, hogy a lakosság igényeit továbbra is takaréklángon tarthassák, s hogy rakétákkal és földalatti kísérleti atomrobbantásokkal zsarolhassák a világot, milliárdokat zsebelve be az Egyesült Államoktól, Kínától, Japántól és persze Dél-Koreától cserében azért, hogy nem likvidálnak még több észak-koreait, illetve háború helyett beérik korlátozott terrortámadásokkal. Mint tavaly novemberben, amikor a dél-koreai Jongpiong-szigetének egyik támaszpontját vették ágyútűz alá. Csak civil áldozatok voltak…

 

A kiszemelt vezető, Kim Dzsong Ün 27-30 év körüli, tehát koreai mércével mérve politikailag „kiskorú”. A tábornokok és személyesen nagybátyja, Dzsang Szong Thaek gyámsága alatt áll, vagyis még annyi autoritása sem lesz a közeljövőben, mint amilyennel apja bírt. Ugyanakkor az, ahogy az ország teljes gépezete reagált a diktátor halálára, mégis egyfajta teljes egységet jelez. Sokan ebből azt olvasták ki, hogy az utódlás nem fog rövidtávon drámai következményeket vagy kiszámíthatatlan eseményeket produkálni.

 

Pedig, az előzmények tükrében, az Észak-Korea előtt álló feladatok nem tűnnek egyszerűnek. Az első, de talán legfontosabb kérdés: miért a legkisebb és legtapasztalatlanabb fiát választotta a diktátor utódnak? Ráadásul a döntést csak 2010 szeptemberében, a Koreai Munkáspárt konferenciáján hozták meg, tehát alig egy éve.

 

Korábban a legidősebb fiú, Kim Dzsong Nam számított befutónak, nagynénje, Kim Kyong Hui, valamint annak férje, a szuperbefolyásos nagybácsi, Dzsang Szong Thaek is ekkor még mellette tette le a voksot. Politikai céljaik is közösek voltak. Valamennyien úgy vélték: Észak-Korea gazdasági és politikai reformját a jövőben teljes egészében Kínával közösen vezénylik majd le, azaz a kínai modell szerint. Közbejött azonban egy „baleset”, amit persze sokan nem tekintenek véletlennek. Nam-ot egy 2001-es japán útja során a hatóságok kénytelenek voltak rövid időre őrizetbe venni, miután kiderült, hogy az észak-koreai titkosszolgálat által gyártott hamis útlevél van nála.

 

Ezt követően a középső fiú, Kim Dzsong Csol lett a favorit, de az általa képviselt stratégia, mely megegyezést keresett volna Dél-Koreával, sőt az Egyesült Államokkal, gyorsan semmissé tett mindenféle vele kapcsolatos kombinációt.

 

Meglehet, a legkisebb fiú utódlási esélyei előtt az utat épp az nyitotta meg, hogy neki semmilyen reális víziói sincs az ország jövőjéről. Így rajta keresztül az a befolyásos kör – a „forradalmárok” idős gárdája, a „forradalom mártírjainak” fiai, a vezérkar, a Koreai Munkáspárt vezetése és a Nemzetgyűlés kulcsfigurái – tarthatja meg továbbra is a hatalmat, amely a mindenkitől „független” Észak-Korea hagyományos megoldásait részesíti előnyben.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.