Az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ISIS) nevű szélsőséges szervezet előretörése nagy riadalmat okozott, ám a jelek szerint segíti a térség politikai vezetőit, hogy megegyezzenek, s közösen vegyék fel a harcot ellene. Az egyre gyengülő bagdadi központi kormányzat – melynek síita vezetője, Núri el-Máliki mára szinte teljesen elveszítette hitelét, így politikai legitimitását is – nagy erőfeszítéseket tesz, hogy mobilizálja a főváros lakosságát, és hadrendbe állítsa az önkénteseket. Irán csapatokat vont össze az iraki határon, s jelezte, ha súlyosabbá válik a helyzet, és a szunnita fegyveresek térnyerése nem megfékezhető, beavatkozik. A kurdokat az aktív fellépéstől csak az amerikai nyomás tartja egyelőre vissza; Washington úgy véli: ha a kurdok külön katonai szerepet kezdenek játszani a térségben, az megszilárdíthatja önbizalmukat, és abba az irányba terelné őket, hogy mégis kikiáltsák saját független államukat. Ennek következményei azonban beláthatatlanok lennének, hisz ez egyenlő lenne Irak széthullásával, másrészt Törökország és Irán sem nézne tétlenül egy efféle kibontakozást, lévén, hogy az ő területükön is jelentős kurd tömegek élnek, amelyek alighanem csatlakozni szeretnének a kurd államhoz.
Az ISIS Bagdad felé törő erőiből kivált egy nagyobb kontingens, melynek egy része Szaúd-Arábia felé indult, hogy azt is „felszabadítsa”, és az általuk tervezett kalifátushoz csatolja. Egy másik, kisebb egység pedig Jordániába indult. Ezek a Turaibil-Karame határátkelőnél már be is törtek az országba, de a jordán légierő vadászbombázói megsemmisítették a négy, gyorsan mozgó, harcosokat szállító járművet. Ha az ISIS-nek sikerülne itt megvetnie a lábát, akkor elvágná a Jordánia és Irak közötti árucsere-forgalom legfontosabb útvonalát.
Az Egyesült Államok és Izrael igyekszik a háttérben maradni. Washington intenzív légi felderítést végez, és már el is indította az ISIS-harcosok megsemmisítésére képes drónjait. Izrael viszont a jordániai palesztin lakosság körében gyűjt információkat, elvégre itt lapul a legtöbb al-káidás alvó ügynök, akik csak arra várnak, hogy a helyszínre megérkezzen az ISIS, s velük együtt ők is bekapcsolódhassanak a Hasemita uralkodói ház megdöntését célzó harcba.
Időközben a Marokkóba igyekvő szaúdi uralkodó, Abdullah bin Abdulaziz király megszakította útját Kairóban, s a gép fedélzetén találkozott Abdel Fatah el-Sziszi egyiptomi elnökkel; tárgyalásaik homlokterében szintén az ISIS által kiprovokált vészhelyzet állt.
Egyértelmű tehát, hogy a meglehetősen vegyes, de annál agresszívabb támadók szándékaikban egyesítették a térség legitim kormányait, s ez igencsak ritka példa a Közel-Keleten. Másrészt az ISIS, mely ma már az al-Káidával szemben határozza meg céljait, megosztja a radikális iszlamista erőket. Mi is a különbség az ISIS és az al-Káida között?
Az al-Káida nem hadseregként, hanem politikai terrorszervezetként határozta meg önmagát. Már eleve titkos szervezeti felépítésre törekedett, hálózatát globális szándékkal építette ki az Egyesült Államoktól Európán és Észak-Afrikán át a Fülöp-szigetekig. Minthogy idővel kiszorult a nyugati haderő által megszállt közel-keleti államokból (Afganisztán, Irak), igyekezett terrorista jellegű akciókat végrehajtani a legfőbb ellenségei, így Amerika és Európa hátországaiban. Miután innen is kiszorult, visszatért Pakisztán és Afganisztán hegyei közé, de mindezt korábbi lelkes támogatói egyértelmű kudarcként élték meg, és rendre elfordultak tőle. Oszama bin Láden likvidálása pedig jelezte: a harc ebben a formában értelmét vesztette.
Az ISIS nem feltétlenül ad „logikus” választ az ekként kialakult helyzetre. Az al-Káida ugyanis profi módon aknázta ki a technika legmodernebb lehetőségeit, az ISIS viszont képzetlen egyénekből verbuvált hadsereg, amelynek tagjait a nincstelenség és a képzetlenségből fakadó kiszolgáltatottság kergetett a széthulló Szíriába harcolni és meghalni. Kapcsolatrendszerük teljesen nyílt, nem értenek a konspirációhoz, így könnyen nyomon követhetők és megsemmisíthetők, amint elhagyják azt a zónát, ahol harcukat a társadalmi és katonai káosz segítette. Soha nem volt kétséges, hogy a különböző országok legitim államhatalmai előbb-utóbb visszaszorítják és felszámolják az al-Káidát, de ez a küzdelem nem volt egyszerű, és máig tart. Már csak azért is, mert a szervezet vezetői óvakodtak egyszerre maguk ellen kihívni az egész világot. Az ISIS harcát viszont legfeljebb a Közel-Kelet kisemmizettjeinek eléggé bizonytalan és könnyen mulandó csodavárása (kalifátusvágya) segítheti, minden más viszont esküdt ellensége a szervezetnek.
Nagy valószínűséggel az iraki területen betörő, öt-, maximum tízezer emberből álló, szervezetlen erőt gyorsan felszámolja a nemzetközi összefogás. A nagyobb kérdés viszont az, hogy mi lesz Szíriával, amelynek összeomlása hadsereggé szervezte a Közel-Kelet összes radikális elemét?
