Egy mára elfeledett, kiváló francia publicista, író és költő, Jacques Lanzmann 1959-ben publikálta Viva Castro című riportregényét a kubai forradalmat megelőző furcsa állapotokról. A kötet nem csak azért tanulságos, mert megörökítette Castro dilemmáit, hogy milyen társadalmat is alakítson ki a győzelem után – az 1959 decemberében bekövetkezett hatalomátvételkor, sőt még azt követően is egyáltalán nem volt biztos, hogy tipikus kommunista diktatúra fog megvalósulni –, de azért is, mert nagyon szemléletes képet fest a forradalmat megelőző, Fulgencio Batista nevével fémjelzett, rettenetes diktatúráról. Az emberek napi állandósult létfélelmei ugyanis egy jobbára liberalizált térben zajlottak; ha valaki nem volt épp rossz helyen, rossz időben, s nem keresztezte Batista szándékait, s természetesen, ha voltak anyagi forrásai, tulajdonképpen még jól is érezhette magát, különösen, ha kedvelte a dekadens örömöket.
Napjaink aktualitásai eszembe juttatták Lanzmann könyvének egyik epizódját, egy eszmecsere tanulságait, mely az író és az egyik vezető havannai lap főszerkesztője között zajlott. Hadd idézzek kissé hosszabban a könyvből:
Öt méter széles mahagóni íróasztal mögött ül egy herkulesi termetű férfi, és gyerekkar vastagságú szivart szív…
– Legyünk rövidek – mondja a főszerkesztő karosszékében himbálózva –, miben lehetek a szolgálatára? Ismeri ön voltaképpen a lapomat?
– Olvastam néhány számát.
– Nem vett észre semmit?
– Főképpen azt, hogy a világért sem tennének halvány célzást sem az itteni drámára. Az ön lapjának olvasásakor az ember úgy érzi, hogy Kuba nem is létezik.
– Fején találta a szöget! – mondja, és szivarral kínál az íróasztal túlsó partjáról… – Roppantul egészséges módon feleltünk a cenzúrának. Amikor utasítást kaptunk, hogy tilos minden cikk, hír, tudósítás, amely Castróval vagy az ellenintézkedésekkel van kapcsolatban…, így válaszoltunk: „Rendben van, Batista úr, de a kormány közleményeit és cikkeit sem közöljük többé. Ön ki akar bennünket herélni, mi megtakarítjuk önnek ezt a fáradságot.”*
Azért emlékszem erre az epizódra oly élesen még ma is, mert 1995-ben, amikor Párizsban végül találkoztam Lanzmann-nal, s a kelet-európai átalakulásokról meséltem neki, maga emlékeztetett a történetre, melynek természetesen volt – immáron már csak itt, e cikkben megörökített – folytatása. A havannai lap – mondta Lanzmann – túlélte Batistát, sőt Castróék sem tiltották be. Ám amikor immáron a kommunista cenzúrára is hasonlóképp reagáltak, mint 1958-ban Batistáéra, a főszerkesztő azonnal repült, s ezt követően a lap hasábjain maradéktalanul megjelentek a Castro-kormány napi diadalainak hírei. És persze egyetlen sor sem arról, hova, mibe is vezette a társadalmat az új, immáron baloldali diktatúra.
Lanzmann 2006-ban meghalt, így nem mesélhetek már neki arról, hogy a cenzúrának korábban hasonló „egészséges módon” válaszoló magyar RTL Klub a jelek szerint felismerte: ez a magatartás nem vezet sehova, nem csak morálisan, de gyakorlatias szempontokból sem. S ezt jó lenne, ha a múltat most oly kéjjel felhánytorgatók tudomásul vennék.
A jelenleg kiépülő magyar autokrata rendszer egyébként sem Batista-típusú. Azaz nem a semlegesek és némák békés dagonyázását eltűrő intenciókkal igyekszik uralni a társadalmat, hanem sokkal inkább olyan átfogó rendpárti, militáris akarattal, ami leginkább a kommunistákat, azaz Castrót jellemezte. Ezzel vagy szembeszáll az ember, vagy megsemmisül. Választhatunk. Az RTL jól választott.
* Jacques Lanzmann: Viva Castro, Európa, 1959. 68–69. oldal
