Svájc tulajdonképpen kettészakadt: az ott élők 50,3 százaléka támogatja azt a jobboldali, „nemzeti-konzervatív” Svájci Néppárt-i (Schweizerische Volkspartei) kezdeményezést, amely szigorúan korlátozná a külföldiek éves bevándorlását. Mint ismeretes, a franciák által lakott részeken tulajdonképpen megbukott a néppárti kezdeményezés, a német területeken kisebbségben maradt annak támogatottsága, de Ticinóban, Svájc olasz kantonjában messze többen voltak, akik igennel szavaztak. Ám nem lenne helyénvaló csak valamiféle nacionalista okokat keresni az eredmény mögött, sokkal inkább az „osztályszempontok” és a jövedelmi viszonyok tükröződtek a döntésben.
Ezt igazolja az is, hogy a népszavazás a legnagyobb konfliktust a német nyelvterületen generálta. A hagyományos svájci életformát, illetve termelői, elsősorban agrártevékenységet folytatók voltak azok, akik mereven elutasították a bevándorlás liberálisabb kezelését. És ugyanott, a német kantonokban élnek azok is, akik a leginkább pártolják a bevándorlást, hisz ez eddigi gazdasági sikerük egyik legfőbb forrása.
Érdemes némi figyelmet szentelni annak a pártnak is, amely most a népszavazási kezdeményezés élére állt. A hangsúlyosan nemzeti és konzervatív Svájci Néppárt az ország „független” és „el nem kötelezett” státuszáért küzd, azaz erősen EU-ellenes. A nemzetközi irodalom egyre inkább az olasz Északi Ligához, a belga–flamand nacionalista-szeparatista Vlaams Belanghoz (Flamand Érdekek), a francia Front Nationalhoz (Nemzeti Front), és, igen, a Fideszhez hasonlítják. Támogatói kis és középparaszti rétegek, valamint a városi kispolgárság. A párt mottója mindent elmond világlátásukról: „Mindenekelőtt a saját nemzet!”
A nyolcmilliós Svájcba évente mintegy nyolcvanezren települnek be, s vállalnak ott munkát. Többségük olyan magasan kvalifikált szakember, akiket a vállalkozások, a nagy multinacionális cégek nem tudnának nélkülözni. Ez volt a legfőbb érve azoknak, akik a referendum ellen kardoskodtak, rámutatván: a magas jövedelemszintek és életnívó egyedüli garanciája az, ha nem korlátozzák azok bevándorlását, akiknek képzése a svájci államnak egyetlen fityingjébe se kerül.
Tulajdonképpen az agrárszektornak sincs ellenére az emigráns munkaerő, viszont a svájci parasztság – és hangadója, a jobboldal – azzal érvel, jöhet bárki, de három feltétellel: az idénymunkák lejárta után szépen menjen mindenki haza, s egyébként se hozza magával a családját, az pedig végképp eszébe se jusson az érintetteknek, hogy Svájcban megtelepedjenek.
A magas életnívó nyilvánvalóan olyanokat is Svájcba vonz, akik okkal tehetik próbára az ott élők türelmét. A Swissair Budapest–Zürich járatán az ember könnyen kiszúrja azokat a feltűnően öltöző és viselkedő hölgyeket, akik a repülőtérről egyenesen a Langstraßéra mennek, hogy a bájaikat árulják. A bűnözésimport is évről évre növekszik; az ároktői gyilkosok is – mint tudjuk – ott próbáltak menedékre találni, s ez sem lehetett egészen véletlen. Az egyszerű svájci mégsem miattuk ment el „igennel” szavazni, őket elsősorban az Európán kívülről érkező bevándorlók zavarják. Nem véletlen, hogy pár évvel ezelőtt a városi tanácsok egymás után utasították el a helyi iszlám közösségek kérelmét, hogy jól látható és azonosítható formában építhessék meg imaházaikat. Mecsetek épülhetnek – volt akkor a kompromisszumos döntés –, de minaretek, imatornyok nem.
A mostani referendum komoly következményekkel bírhat, ami már rövid távon is befolyásolhatja Svájc társadalmi életét. Alapos tárgyalások után, anélkül, hogy az ország csatlakozott volna az Európai Unióhoz, 2000-ben végül aláírták azt a dokumentumot, ami egybehangolja a svájci gazdasági életet az unióéval. Az akkori megállapodást is népszavazás erősítette meg, s így a lakosság többsége vállalta, hogy nem fogja gátolni a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgását, s ezzel gazdaságuk gyakorlatilag az unió gazdaságának része lesz. 2005-ben az ország még a Schengen-övezethez is csatlakozott. Az óriási európai piacból Svájcnak nagyon nagy haszna származott, és Brüsszel már csak ezért sem hunyhat szemet a mostani fejlemények fölött. Annál is kevésbé, mert ha nem lép fel most egy nem tagországgal szemben, akkor később aligha vállalkozhat eséllyel a renitens tagországok – mint amilyen Magyarország is – megrendszabályozására.
Minthogy a referendum eredménye kötelező, a svájci kormány legsötétebb rémálma vált most valóra, hisz nem tehet mást, mint hogy kéri Brüsszeltől a 2000-ben megkötött megállapodás újratárgyalását. Erre Brüsszel – a már említett okok miatt – aligha fog vállalkozni. Tekintettel arra, hogy Svájc külkereskedelmének több mint fele az unióval zajlik, könnyen átlátható az a kihívás, amely az ország gazdasága előtt ma áll.
