Érdekes cikket írt Jürgen Habermas a baloldali La Repubblica múlt pénteki számában. A legfurcsább, hogy korunk egyik legnagyobb gondolkodója nem mond benne semmi igazán újat. De mint az ilyen esetekben gyakran előfordul, és ez emeli ki Habermas mondanivalójának igazságát: bizonyos dolgokat nem elég egyszer elmondani. Vannak a történelemnek vissza-visszatérő momentumai, amikor újra és újra meg kell tenni bizonyos dolgokat, újra és újra hangot kell adni jól ismert kételyeknek, újra és újra meg kell fogalmazni bizonyos gondolatokat, legyenek azok akár közhelyek is.
A filozófus Németország – azaz a német kormány – európai „jelenlétének” két veszélyes momentumára hívja fel a figyelmet. Németország számára egyrészt rendkívül káros, hogy következetesen rákényszeríti a kontinensre a maga gazdasági racionalizmusát, s ezzel egyedüli célpontként kerül a páneurópai krízis kárvallottjai által megfogalmazott bírálatok fókuszába. Ez nem jó a németeknek, akiket olyasmikkel is vádolnak, amiket sohasem követtek el, hisz a megszorítások politikáját nem egyedül ők képviselik, de – persze tőlük nem egészen függetlenül – az uniós adminisztráció is. És előnytelen a bírálóknak is, mert elhiteti velük, hogy egyedül Németország az oka a gondjaiknak, nem pedig elsősorban ők maguk.
Ugyanakkor sok veszélyt rejt magában az is – és Habermas kritikája itt elsősorban az egész európai rendszert veszi célba –, hogy a kontinens és benne az unió ismét valamiféle hegemón szerepet adott a németeknek, márpedig az ilyen helyzetek a történelem tanúsága szerint mindig rossz vért szültek, belekergetve Európát korábban két világháborúba.
Súlyos szavak, vajon kell-e efféle következményektől ma tartanunk?
A ráció szülte elsődleges válasz nyilvánvalóan az, hogy nem. 1945 óta számtalan gazdasági és társadalmi válság rohant át a kontinensen, s egyiknek sem volt katasztrofális következménye. Mi több, az egyre liberálisabbá váló demokráciák nem hogy megroggyantak volna a kihívások hatására, de beépítették a korszak konfliktusaival szembeni ellenállást politikai „immunrendszerükbe” (hidegháború, 1968, baloldali terrorizmus, 1989). Miért történne ez ma vagy a közeljövőben másként?
A ráció terepét elhagyva s ösztönösen reagálva a kihívásokra, a fenti kérdésre már nem kapunk ilyen egyértelműen nemleges választ. Ma ugyanis nem beszélhetünk általános érvénnyel fejlett liberális európai demokráciákról, csak Európai Unióról, melyben számos olyan ország is található, amelyek könnyen exportálhatják a maguk bajait, s ezzel uniós szintre emelhetik társadalmaik krízisét. Kézenfekvő e téren a kelet-európai országok nacionalizmusát említeni, s az olykor kormányközeli helyzetbe kerülő neonáci pártok képviselte veszélyt. De hasonló kihívás a dél-európai populizmus is, elsősorban Itália vagy Görögország esetében. Korábban Németország és a többi stabil európai demokrácia csak külső megfigyelője volt az efféle fejleményeknek, ma viszont – uniós szinten – számukra is a belviszonyokat közelről érintő kihívás mindez, s ki tudja, a jövőben hogyan reagál az effélékre a német társadalom. Nehéz tehát Habermas negatív vízióit mint irrelevánsakat eleve kizárni a lehetőségek közül.
A helyzetet már azért sem nevezhetjük ideálisnak, mert mindeközben szemünk előtt zajlik a 70-es évek után – nagyjából a szociáldemokraták első tényleges hatalomra kerülését követően – kialakult német politikai modell válsága is. A német társadalomnak újítania kell, s lehetünk akármennyire optimisták közeljövőnkkel kapcsolatban, a megújulás lehetőségei közül egyelőre egyetlenegy sem látszik. A német politikai elit tanácstalanul szemléli önnön sorsát, a nagy pártok igyekeznek érvényre juttatni a rutint, miközben a kis pártok szétforgácsolódnak, s a háttérben, lappangó formában ugyan, de jelen van a radikalizmus is.
A következő egy-két parlamenti ciklus dönt el mindent majd, érdekünk nagyon odafigyelni erre. Hisz – épp „hegemón” helyzeténél fogva (Habermas) – ami Németországban történni fog, az egyben kijelöli az egész kontinens sorsát.
