A kommunista mozgalom története során a nagy leszámolások egy része az ideológiai szigort és a hatalmi koncentrációt szolgálta, másik része a rendszer válságos időszakainak túlélését. A kirakatperek olyan figurák – Buharin vagy Rajk, Slánský – mintegy rituális megsemmisítését jelentették, akik ideológiailag eltértek a kialakuló kánontól, s ezzel veszélyeztették az épp megvalósuló hatalmi monopóliumot, vagy alkalmasak voltak rá, hogy megjelenítsék mindennek konstruált veszélyét.
Egészen mások voltak azok a leszámolások, amelyek már a kommunista időszak válságpillanataiban szolgálták a rendszer túlélését. Berijától Hruscsov azért kényszerült – az egyébként Berijára leginkább jellemző módszerekkel – megszabadulni, mert a titkosszolgálat egykori rettegett fejének Sztálin halálát követően egyszerre semmi sem volt eléggé „liberális” vagy „demokratikus”. Ő aztán jól ismerte a rendszer esendőségét, s úgy gondolta, a Sztálin utáni világnak mindenben tagadnia kell majd a sztálini világ lényegét. Rosszul gondolta, tarkón is lőtték, eltakarítva őt gyorsan az útból. Még Ceauşescu 1989. decemberi kivégzése is valami nagyon hasonlatos forgatókönyv szerint zajlott: a diktátor ellen szervezkedő, Ion Iliescu által vezetett klikk azért szabadult meg tőle oly sietve, hogy ezzel átmenthesse a kommunista rendszerből, ami még menthető volt. Ha nem következik be a szovjet rendszer bukása, Iliescuék kalkulációja még reálisnak is bizonyulhatott volna, de 1990 végén és a Szovjetunió 1991. decemberi széthullását követően már nekik is rá kellett jönniük, hogy nem lehet visszatérni a kommunista kánonhoz.
Amikor az észak-koreai hírügynökségre hivatkozva világgá röppent a hír, hogy Csang Szung Taeket, Kim Dzsong Un nagybátyját – nagynénjének férjét – kivégezték, sokan arra gondolhattak, hogy ő is Berija sorsára jutott. Észak-Korea eddig nehezen nyomon követhető átalakuláson megy át, keresi helyét abban a zűrzavarban, amelyet javarészt önmaga teremtett, s próbál profilt váltani egy olyan világban, amely már jócskán maga mögött hagyta a dinasztiaalapító nagypapa, Kim Ir Szen, illetve a papa, Kim Dzsong Il módszereit, világlátását, monomániáit, szellemét.
| ||
Csang Szung Taek a nómenklatúra vezető tagjaként egyike volt a rendszer fenntartóinak; már jó évtizede meghatározója volt az ország – elsősorban Kínától függő – külkereskedelmének, személye révén valósult meg az az érzékeny, s egyben törékeny egyensúly is, ami a párt és a hadsereg vezetése között érvényesülve garantálta a dinasztia túlélését. Sógora, Kim Dzsong Il váratlan halálát követően (2011) ő volt a királycsináló; az aktuális, ifjú diktátor gyakorlatilag neki köszönhet mindent.
Mi magyarázza akkor csúfos bukását? A napokban kiszivárgott, gyaníthatóan főként kínai forrásokra visszavezethető információk lassan megvilágítják azt a szerepet, amelyet Csang Szung Taek a koreai politikai fejleményekben játszott. Ő vezette már évek óta azokat a gazdasági és nem kis részben politikai tárgyalásokat, amelyeket Phenjan Pekinggel folytatott. Az épp mostanában megújult kínai vezetésről pedig tudni lehet, hogy egyre nagyobb gondot jelentett számára a kizárólag brutalitásában kiszámítható észak-koreai diktatúra. Nem titok, Kínának elege van a periodikusan vissza-visszatérő gazdasági krízisekből, amelyekből minduntalan Pekingnek kell kihúznia a rendszert. Irritálják a provokatív katonai fejlesztések, főként az atom- és rakétakísérletek. Ugyanakkor roppant energiát kíván meg a kínai diplomáciától – és persze a hadseregtől –, hogy óvatosan, mégis egyértelműen eltántorítsák Észak-Koreát, hogy rátámadjon déli szomszédjára, Dél-Koreára.
Ennek a veszélye permanensen fennáll, ugyanakkor kihatásai – Peking számára is – katasztrofálisak lennének. Egyrészt arra késztetnék az Egyesült Államokat, hogy ismét hadműveleteket folytasson a térségben, s ezzel megsokszorozódna az ottani amerikai jelenlét. Dél-Korea a stabilitás egyik fontos tényezője a Japán- illetve a Sárga-tengeren, mely térség számos olyan alvó konfliktust rejt magában (Japánnal, Tajvannal), amelyeket Peking állandó kihívásként él meg. Egyben Dél-Korea Peking egyik legfontosabb gazdasági partnere, egy északi támadás tehát gazdaságilag is rendkívül káros lenne Kína számára.
Csang Szung Taek vajon a kínai politikai elvárásokat próbálta volna érvényre juttatni Phenjanban, s ez ütközött volna a honi hadsereg hatalmi érdekeivel? Sok minden egyértelműen erre utal; például az is, hogy Csangot elsősorban afféle „civil” bűnökkel vádolták meg, mint korrupció, a luxus imádata, vagy külföldi gyógykezeltetés, s nem hazaárulással, védelmi titkok kiszolgáltatásával, amilyenekkel a rendszer főbenjáró bűnök esetén általában előáll. Másrészt viszont Kim Dzsong Il, aki apja halála után (1994) feltétlenül maga mögött tudhatta a hadsereget, lassan mégis a párt-nomenklatúra hatalmát engedte előtérbe – például a gazdasági tervezés átkerült a hadseregtől a párt gazdasági osztályához –, s Kim Dzsong Un is 2012-ben azzal kezdte, hogy gyorsan lecserélte az apjától megörökölt főtiszti garnitúrát. Ebben első számú szövetségese a most kivégzett Csang volt, aki egyébként számtalan jelét adta annak, hogy elkötelezetten támogatja az észak-koreai nyitást, s országa fokozatos nemzetközi integrálódását. Kérdés, hogy az ifjú diktátor ezzel nem volt-e elégedett, vagy pedig egyszerűen csak úgy érezte: autoritását korlátozza nagybátyja igen jelentős befolyása?
Mellesleg Peking is többször kifejezésre juttatta, hogy szeretné, ha Észak-Korea nyitna a világ felé. A hangsúly itt a fokozatosságon van, hisz beláthatatlan következményekkel bírna a rendszer hirtelen összeomlása, miként tapasztalhatjuk ezt az úgynevezett arab tavasz által érintett észak-afrikai, illetve közel-keleti államokban. Észak-Koreában sincs megfelelő tartalék a lakosság ellátására, a mai diktatórikus állapot jellege, s a közember politikai kultúrája pedig olyan nagy hátrányt jelent a normalizálódás szempontjából, hogy csak megszállással lehetne viszonylag rövid idő alatt élhető körülményeket teremteni, a mai Kína viszont erre nem lenne képes. Arról nem is beszélve, hogy mit szólna egy efféle forgatókönyvhöz Dél-Korea, az Egyesült Államok vagy mondjuk Oroszország.
Peking elsősorban az ország különleges gazdasági zónái révén kívánja végigvinni a fokozatos gazdasági önállósulás és a politikai normalizálódás folyamatát. E zónákban egyébként közel sincs egyedül, hisz Hongkong, Tajvan, India, Indonézia, sőt Mongólia is komoly, egyre növekvő befektetésekkel van jelen. Sőt a Kaesongi Régióban Phenjan Dél-Koreával együtt épített ki jelentékeny, több tízezer északi polgárt foglalkoztató ipart. Kína és újabban Oroszország az észak-keleti Rason Különleges Gazdasági Zónát igyekszik lendületbe hozni. A terület rendelkezik jégmentes kikötővel; Kínával modernizált közút kapcsolja össze, Oroszországgal pedig egy nemrég kiépített vasúti szakasz, mely révén Rason közvetlenül csatlakozik a transzszibériai vasúthálózathoz.
A különleges gazdasági területek tulajdonképpen fő anyagi forrásai az ország költségvetésének, ugyanakkor bizonyos feszültségek forrásai is, hisz azok az észak-koreaiak, akiknek szerencséjük van itt dolgozni – kiváltságnak számít, ha valaki erre engedélyt kap – összehasonlíthatatlanul többet keresnek, mint a zónákon kívül foglalkoztatottak. Ráadásul kialakult e réteg igen befolyásos politikai támogatói köre; a dél-koreai titkosszolgálat által közreadott minapi nyilatkozat is arra céloz, hogy Csang kivégzéséhez is a hadsereg, illetve a gazdasági elit harca vezetett a halászati jogok feletti kizárólagos rendelkezés megszerzése miatt.
A speciális gazdasági zónák kapacitását Észak-Korea nem nélkülözheti, ugyanakkor, ha nem is túl látványosan, de a piacgazdaság bizonyos elemei ezáltal már ebben a zárt országban is megjelenhettek. Paradox módon elsősorban a kommunista pártelit érdekelt ennek fenntartásában, a hadsereg kevésbé, bár a rakéta- és nukleáris kísérletekhez szükséges anyagi források java részét is itt termelik meg.
_nagy_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=6f7892cfd7377482a9613f0a324e8746)
